Jókai Mór politikai nézetei élete folyamán sokat változtak. A forradalmi láz elmúltával engedelmesen simultak bele a lehetőségekbe: 1849-ben még támogatta a Habsburg-ház trónfosztását, 1861-ben a radikálisabb irányt képviselő Határozati Párt tagjaként került be az országgyűlésbe, később azonban fokozatosan föléledt benne a Habsburg-szimpátia.

Egy fogadás alkalmával Erzsébet királyné megszólította, és új regényének megjelenése felől érdeklődött. A kapcsolat végül odáig fejlődött, hogy 1868-ban az író személyesen adhatta át Sissinek a megjelent művet. Mikszáth Kálmán így ír erről:

A felséges asszony felette szíves volt hozzá, több mint egy fél óráig beszélgetett vele, megmutatta neki kis, kézen ülő leánykáját, Mária Valériát, s megbíztatta, hogy vegye ő is a karjaira.

Mint ahogy a napfény kicsalja a földből a mélyen benne rejlő csírákat, ez a leereszkedő kegyesség úgy húzott ki Jókaiból egy új gyengeséget: a hiperlojalitást. Ebből a betegségéből nem is fog többé meggyógyulni. (Jókai Mór élete és kora)

Jókai először

Jókai újdonsült Habsburg-rajongása az egész királyi családra kiterjedt: az író az 1880-as években megismerkedett Ferenc József és Erzsébet első gyermekével, a trónörökös Rudolf főherceggel. Ezen a szálon kapcsolódik össze Jókai Habsburg-imádata és „nyelvészeti” tevékenysége. Rudolf főherceg ugyanis anyukájához hasonlóan megkedvelte a nagy magyar mesemondót és megbízta Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című többkötetes kiadvány magyar vonatkozású részének szerkesztésével. Vagyis, kedves kuruc testvéreim, a Habsburgok éppenséggel nem a német származású „finnisták” (Hunfalvy, Budenz) eszméit támogatták, hanem Jókai Mór nevű rajongójuk és önkéntes ügynökük révén a hun–magyar rokonság meótiszi mocsarába igyekeztek belesüllyeszteni minket.

A reprezentatív könyvsorozat III. kötete 1888-ban jelent meg. A szerkesztési munkák mellett e kötetben Jókai Mór írta A magyar nép című fejezet jelentős részét, éspedig a következő alfejezeteket:

A magyar nyelv sajátságai

A magyar nép eredete, alkata, hősi indúlata

A magyar nép kedélye, véralkata

Családélet

Vallás, őshit, babonák

Az Attila-Csaba mondakör. Álmos

A magyar nép babonái

A magyar nép humora

A magyar népköltészet

E 80 oldalra kiterjedő leírás a magyarság felmagasztalásának jegyében telik. A magyar nyelv sajátságai című alfejezet így kezdődik:

Hogy a magyar nép semmiféle más élő néppel nem közeli rokon, azt úgy ethnologiai, mint nyelvészeti kutatások egyiránt bizonyítják. A tiszta magyar tipus nincs ugyan még maig sem kielégítőleg megállapítva, mert e tárgyban eddig legfölebb csak alapvető vizsgálódások történhettek; de annyi már is bizonyos, hogy a magyarnak úgy koponya- és arczidomaiban, valamint testalkatában is vannak olyan sajátságok, melyek külön faji tulajdonokúl tekinthetők s melyek, mint ilyenek, sem közelben, sem távolban semmi más népnél föl nem találhatók.

Lehet, hogy Jókai idején még ott tartott az antropológia, hogy a magyar embertani típusnak nem találta párját. Ma viszont úgy tűnik, hogy a magyarság leginkább a szomszédos europid jellegű népekre hasonlít.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A Jókai által is hirdetett rendkívüliségünk jól beleillett az általános millenniumi önfényezésbe. Vaszary Kolos hercegprimást idézzük 1895-ből:

Világrészünkben melyik az a nemzet, bármily hatalmas volt legyen is, mely mienkhez hasonló ezer éves multtal bir?! Hellas, a műveltség hazája, nem élt ezer évig. Róma, a világ eddigelé leghatalmasabbnak ismert állama, alig nyolczszáz éves fönnállásakor, Augustus halála után már haldokolni kezdett. Egyes nagy császárai úgy tüntek föl, mint az agoniában fellobbanó végső életerő jelenségei. És nemzetünk? Az ezer év folyamán nem hogy meg nem öregedett, ellenkezőleg, ifjú erővel halad a második ezredév hajnalán előre! (Bevezetés ‒ Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története)

A Jókaitól fentebb idézett mondatban téves az az elképzelés, hogy a nyelvészeti kutatások bizonyítanák a magyar nép rokontalanságát. Ilyen kérdések eldöntésére a nyelvészet nem alkalmas. Az interneten olvasható hozzászólásokban manapság is gyakran érvelnek antropológiai adatokkal a finnugor nyelvrokonság ellen. Ez ugyanaz a hibás módszer, mint amit Jókainál olvashatunk.

Tovább olvasva a szöveget, azt látjuk, hogy a szerző állást foglal a magyar nyelv rokonságában is. Kifejti, hogy a meccs egyelőre döntetlenre áll, de a török oldal feljövőben van:

Már annak is több száz esztendejénél, hogy a finn-ugor nyelvekkel való rokonság kérdése állandóan napirenden van. Bámúlatos szorgalmat, kitartást és alaposságot tanúsítanak e téren főleg most élő és működő nagy tudósaink (Hunfalvy Pál, Budenz József). Az eredmény azonban még most sem látszik arányban állani a búvárlatokra fordított nagy és sokoldalú munkával; mert nemcsak hogy a nemzet köztudalma nem bír belenyugodni a finn-ugor atyafiságba, hanem magában a tudományos akadémiában is mind több-több tért hódít egy másik irány, a törökséggel való rokonság tana, melynek Vámbéry Armin a legkiválóbb és legszellemesebb hirdetője.

Ezután inkább arra hajlik, hogy miként a magyar „faj”, úgy a nyelv is önálló jelenség:

Egyébiránt még az is föltehető, hogy a további kutatások nyomán egy harmadik lehetőség fog kiderűlni, t. i. az, hogy e nyelv a közös altaji alapból önállóan vált ki, mint harmadik ágazat, mely a később bekövetkezett föld- és néprajzi körülmények hatásai miatt nem hajthatott mellékágakat. E föltevésnek nem kevéssé kedvez a magyar nyelv fejlődésében mutatkozó erős önállóság, melynek hatalma minden kölcsönvételt teljesen a nyelv szelleméhez tudott és tud idomítani még hangtani tekintetben is annyira, hogy nem ritkán csak a nyelvész minden oldalú elemezgetése s nagyon körűltekintő egybevetése képes megállapítani, ha vajjon egy némely szavunk ős magyar származású-e, avagy csak assimilált kölcsönvétel.

Jókai tehát úgy vélte, hogy az altaji nyelveknek esetleg három ága volt: a finnugor, a török és a magyar. A továbbiakban a magyar nyelv kezdetleges, de annál elfogultabb leírását nyújtja. Megtudhatjuk tőle, hogy „a magyar nyelv egyike a legszebb zengésű, legtökéletesebb szerkezetű és legvilágosabb szabatossággal szóló nyelveknek”. Nyelvünk „valamint magánhangzókban, úgy mássalhangzókban is ritka gazdagságú”. Ugyan a „művelt és a népnyelv szóhangjai itt-ott különböznek egymástól”, de „szerkezetét tekintve a magyar nyelv teljesen az érett kifejlettség színvonalán áll”. Ezután még a szóképzésről és a ragozásról ír Jókai, hasonló tömörséggel és elégedettséggel. Később majd egy másik művében is belemerül a nyelvészkedésbe és alaposabban kifejti koncepcióját a magyarság eredetéről.

A következő fejezet címe: A magyar nép eredete, alkata, hősi indulata. Így kezdi Jókai:

Általános bevett felfogás a magyar nemzetnél, hogy őseit a hunokban és avarokban keresi. Ezt a hitet igazolni épen olyan nehéz, mint megczáfolni; de teljes lehetetlen azzal helyettesíteni, hogy a magyarok a finnekkel és csuvaszokkal egy eredetűek: bármilyen derék, életre való népek legyenek ezek, különösen a magas kulturával biró, s szellemi tehetségben, vitézségben méltán rokonokúl fogadhatott finnek. Nincs magyar, nehány nyelv- és történettudós kivételével, a ki ne Attilát tekintené ősapjának.

A fenti bekezdés a finnugor rokonság ‒ és nem a nyelvrokonság ‒ teljes elutasítása (a közelebbi nyelvrokonságot már a korábbi alfejezetben elutasította). Decebál is büszkén mondja a Kiskirályokban: „Nekem Attila volt az ősapám!” Vagyis mindazok számára, akik mentegetni próbálnák a szerzőt, itt a világos válasz: Jókai nemcsak egyes regényhőseivel mondatta el finnugorellenes gondolatait, ő azokat teljesen komolyan gondolta mesemondó szerepén kívül is, reggeltől estig és estétől reggelig. Ettől még korának egyik legnagyobb írója volt, de azzal nem a Rénhírekben foglalkoznak.

A további alfejezetekben folytatódik az ömlengés régi dicsőségünkről. A hősi indúlatról, a családéletről stb. olvasván mindenki büszkén átélheti magyarságát. A krónikák alapján ismertetett Attila‒Csaba mondakör és Álmos fejedelem honfoglalása külön fejezetet kapott a már idézett gondolat jegyében, vagyis, hogy néhány elfajzott nyelvész kivételével minden magyar bizonyos az Attilától való származásában.

Jókai másodszor

Tíz évvel később, 1898-ban az Akadémiai Értesítő rövid hírben számolt be a tudományos akadémia I. osztályának nyolcadik üléséről, mely október 31-én volt. Az ügyrend szerint az ülésen a legidősebb tiszteletbeli tagnak kellett volna elnökölnie, vagyis Jókai Mórnak. Ő azonban felolvasást tartott Mik voltak a magyarok ezer év előtt címmel, ezért helyette Szinnyei József elnökölt.

A Vasárnapi Újság szerint „a koszorús költőnek »Levente« czimű történeti szinművére készűlnek a nemzeti szinházban. Ehez egy utószót írt […] Ezt olvasta föl az akadémián”.

A Budapesti Szemle ötoldalas mérges ismertetőben reagált a fölolvasásra. Az újság nem írta ki a bíráló nevét, de a hallgatóság listája alapján Szinnyei József, Simonyi Zsigmond vagy Munkácsi Bernát lehetett a szerző. Ekkor még a Levente meg sem jelent. Hogy a bírálatot értelmezni tudjuk, először nézzük magát a művet:

A Levente a honfoglalás körüli időkben játszódik. Főbb szereplői Ménmarót négy lánya: Büvellő, Illangó, Szemőke és Délibáb, akik mellesleg alirumnák is, valamint Árpád négy fia: Levente, Jellek, Jutócs és Tarkócz.

Az alirumnák „bűvös nők” a hunoknál, Jókai Mór Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájában olvasott róluk (71., 89.), Ipolyi pedig Jordanes Geticájában (XXIV/121.). A Getica magyar fordításában (Kiss Magdolna, Pécs, 2002.) nevük haliurunna.

Vannak még vezérek, sámánok, hadnagyok, követek stb., kik mind vadregényes neveket viselnek (Tana, Zila, Tahó, Kerencs stb.) vagy rejtélyes foglalkozásokat űznek (bokolábrások, lyükik, paszkonczák stb.). A nevekhez az ihlet mindenféle néprajzi és nyelvészeti művekből érkezett, melyekre a szerző több mint kétszáz lábjegyzetben hivatkozik is.

Jókai fantáziáját az indította meg, hogy Árpád négy fia nem érte meg a honfoglalást, és a dinasztia csak a Kárpát-medencében született ötödik fiú, Zolta ágán élt tovább. (A szerző téved, a helynevek alapján feltehető, hogy Árpád több fiával együtt érkezett a Kárpát-medencébe.)

A Levente története arról szól, hogy Ménmarót négy lánya válogatott módon elteszi láb alól Árpád négy fiát. Persze a végén van hepiend, mert a későn született ötödik lány lesz a szintén késői gyermek, Zolta felesége, de addig sok bonyodalmon át vezet az út. Először Jellek hal meg, ezután a Ménmarót és lányai elleni bosszúhadjárat menedzselését özvegye, a Mózes-hitű Jahel vállalja magára. A vérszegény cselekményt olykor didaktikus monológok szakítják meg. Egyes szereplők felmondják a krónikák jelenetbe illő szövegrészeit. Időnként felbukkannak a színen ledér hölgyek, kik Femen-aktivisták módjára ruháik fellebbentésével bűvölik el az ifjú magyar harcosokat. Nehezen tudjuk elképzelni ezt a jelenetet 1898-ban a nemzet színházában, sokkal inkább valamelyik éjjeli mulatóban. Vajon Jókai hogy gondolta ezt akkor eljátszani? E jelenetek nyilván a kornyadozó nézők felébresztése céljából kerültek a műbe. Nem biztos, hogy a ruhátlan hölgyek elegendő kárpótlás nyújtottak volna a mű végigszenvedéséért.

Az ötödik felvonás negyedik jelenése után végleg lemegy a függöny, s mi is lapozhatunk a színművet követő utószóra. Ebben Jókai kevesebbet nyelvészkedik, mint korábbi „tudományos” művében, viszont bővebben foglalkozik a honfoglaló magyarság felmagasztalásával. Nyomon követhető nézeteinek változása is. Itt már határozottan kiáll a magyar nyelv önállósága mellett:

A magyarok nyelve mindig magyar volt s semmi irányban meg nem mozdítható.

Ezután következik a magyar nyelv rokontalanságának kifejtése. Jókai először a török eredet ellen foglal állást. Érdekes módon ezt nem szokták idézni az internetes fórumokon. Mi ideillesztjük, hátha megtetszik valakinek:

Hogy a magyarok Árpád honfoglalása idejében török nyelven beszéltek volna, lehetetlennek tartom.

Érvelése közben itt-ott kibukkan elképesztő nyelvészeti dilettantizmusa. A magyarok külső elnevezését nem az onogur népnévből származtatja, hanem a német hungern ’éhezik, koplal’ szóból. Persze a magyarok visszavágtak a németeknek, mert nemcsak a hungern, hanem a német is gúnynév, ráadásul ugyanazt jelenti: ném-ett ’nem evett’.

A törökök elintézése után következnek a finnugorok:

De épen úgy nem találok semmi alapot a török nyelvrokonság antagonistái, a finnugor nyelvtudósok fölvetésére. […] Maga a ragozás, a grammatikai szabályok találkozása nem bizonyítja azt be [ti. a finnugor nyelvrokonságot]. Épp oly kevéssé egyes szavaknak a finn, vogul, osztják, votyák, zürjén, csuvasz, cseremisz nyelvekben a magyar szavakkal gyakran nagyon is erőszakolt értelmi közössége.

A szöveg folytatásában Jókai megerősítette, hogy változatlanul szimpatizál a finnekkel, de „a Kalevala […] annyira idegenszerű ránk nézve, hogy mi azt átérteni sem tudjuk”.

Az obi-ugorokkal való nyelvrokonság sem áll fönn:

[…] az a kevés, gyéren összeböngészett szó, mely nyelvükben a magyarhoz hasonlít, nem elég a rokonság megállapítására, míg testi és lelki mivoltuk vadonnat különbözik a mi népünkétől.

A különbözőség abban áll, hogy a vogulok és osztjákok nagyon kevesen vannak, „az utóbbiak pedig a világ legpiszkosabb népfaja”. A magyarok ellenben tisztaságszeretők. Mellesleg a zürjénekkel sem áll fenn a rokonság, mert ők meg szeretnek kereskedni, és Észak-Oroszország zsidóinak nevezik őket.

Ezután következik az a mondat, amiért tanulmányoznunk kellett Jókai zavaros és gyermeteg nézeteit. Ez az a mondat, ami belekerült a 9. osztályos kísérleti történelem munkafüzetbe, anélkül, hogy eredeti közlését a szerzők megkeresték volna:

De hát én a szegény atyámfiait meg nem tagadom, sőt ha a csalhatatlan tudományos világ egy népcsaládba soroz bennünket, a rokonságot is elvállalom, de azért határozottan állítom, hogy a magyar és finnugor nyelvek között azonos eredet nincs és nem volt soha.

A munkafüzet összeállítói feltehetőleg valamelyik finnugorellenes portálról szedték le ezt az idézetet. Sok helyen olvasható. Az idézet forrásaként mindenütt Aczél József neve és az ő Szittya-görög eredetünk című műve szerepel. A forrás ellenőrzésének további lépései sajnos elmaradtak. Pedig Aczél József könyve letölthető az internetről, és lábjegyzetben az 5. oldalon ott szerepel a pontos hivatkozás: „J. M. összes művei. Nemzeti diszkiad. XCV. k. Utószó Leventéhez. Nyelvtudós urak, olvassátok el ez értekezést és okuljatok belőle!”

Jókai a finnugor nyelvrokonság tagadása után rátér a magyar nyelv rendkívüli jelenségeinek bemutatására. Először a rövid és hosszú magánhangzók megkülönböztetéséről szól, majd következik az ikes igék ragozása és a mássalhangzó-torlódás elkerülésének néhány példája. Ezután a magyar gyereknyelvet dicsőíti és „a menést jellemző” szavak segítségével bemutatja, hogy nyelvünk milyen gazdag a szinonimákban. A továbbiakban a magyar jellem nagyszerűségéről, elődeink életmódjáról és a honfoglalás körüli dicső harcokról olvashatunk. A Leventéhez csatolt utószó lényegében az Osztrák-Magyar Monarchiát bemutató sorozatba írt szöveg rövidített változata. Ahhoz képest tartalmilag csak a magyar nyelv egyedülállóságának kimondásában tér el.

A Budapesti Szemlében megjelent bírálat írója tételesen végigveszi, hogyan érvel Jókai a török és a finnugor nyelvrokonság ellen. Érveit tévesnek vagy tudománytalannak nevezi. Bebizonyítja, hogy Jókai nem tud különbséget tenni a nyelvrokonság és a néprokonság között (ezt már korábbi „tudományos” művében is láttuk):

Ismételjük még egyszer világosan s határozottan: Jókai azt állítja, hogy a magyar nem finn-ugor nyelv s erre nézve egyik bizonyítéka az, hogy a népek fajilag nem rokonok.

A cikkíró szerint lejárt a polihisztorok korszaka, Jókai sem érthet mindenhez:

Ezzel nem az együgyű s szolgai tekintély-imádás mellett kardoskodunk, sőt azt állítjuk, hogy szabad és szükséges a kritika, de a ki ezt gyakorolni akarja, az előbb tanuljon is hozzá, még pedig sokat; tanuljon meg mindent s alaposan. Ilyen tudomány-üldöző beszédet ne tartson senki a Magyar Tudományos Akadémiában, Magyarországon, a hol úgyis sokkal több a tudományok ócsárlója, mint kedvelője s művelője.

Jókai Mór akadémiai előadását bírálva a Szemle cikkírója arra mutat rá, hogy az író által összegyűjtött nyelvi jelenségek nemcsak a magyarra, hanem az uráli–altaji nyelvekre általában jellemzők (magánhangzó illeszkedés, mássalhangzó torlódás kerülése stb.). A bírálat kemény szavakkal zárul:

Jókai a közönség és hírlapok elkényeztetett gyermeke s azt hiszi, hogy neki sok minden szabad. Azt még értjük, ha regényeiben nem egyszer veszi igénybe e kiváltságot, de azt már nem értjük, hogy biróúl mer föllépni oly kérdésben, melyben teljesen tájékozatlan. E fölolvasás egy dráma utószavául ígérkezik. Fog-e e dráma sikerülni, jobb lesz-e Jókai eddigi drámáinál, nem tudjuk, de óhajtottuk volna, ha e fölolvasást meg nem tartja; vagy ha már, fájdalom, megtartotta, legalább arra kérjük, hogy ki ne nyomassa.

Kinyomatta.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése