nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Az orosz évkönyvírás és a finnugorok

A középkori orosz kolostorok falai mögött elmélyült munka folyt. A szerzetesek krónikákat írtak, másoltak, szerkesztettek. A viharos évszázadok pusztításait kb. 5000 régi feljegyzés – évkönyv, évkönyvrészlet, töredék élte túl. Óvatos becsléssel is arra gondolhatunk, hogy legalább tízszer ennyi szöveg készült egykor, de nagy részük sajnos megsemmisült. Ebben az irdatlan szöveghalmazban jutott egy kis hely a finnugoroknak is.

zegernyei | 2013. augusztus 30.
|  

Az orosz évkönyvírás a kialakuló óorosz állam két központjában, Kijevben és Novgorodban kezdődött, nagyjából egy időben. A legrégebbi orosz évkönyv, a 11–12. század folyamán Kijevben íródott Régmúlt idők krónikája (Повесть временных лет). Nemcsak a legrégebbi, hanem történelmi adatait, stílusát tekintve a legértékesebb is. Első változata az 1030-as évek végén jött létre. Ezzel egy időben Novgorodban is formálódott egy évkönyv, 1050-ben készült el az első változata.

A kijevi őskrónikának 1073-ban készült el egy újabb kézirata, amelyet Nyikon nevéhez kötnek, aki szerkesztője s részben szerzője volt az évkönyvnek. Nyikon alakította a művet évkönyvjellegűvé, ő tagolta évek szerint. A következő század elején Nyesztor hosszú bevezetést írt a mű elé. Pár év múlva ismét hozzányúltak a szöveghez, a pillanatnyi politikai igények szerint változtattak a befejezésén. Az 1116-ban kiegészített szöveg olvasható az 1377-es Lavrentyij-kódex elején, az 1118-ban átfogalmazott végű variáns pedig az Ipatyjev-kódexben őrződött meg.

V. M. Vasznyecov: Nyesztor, a krónikás
V. M. Vasznyecov: Nyesztor, a krónikás
(Forrás: Wikimedia Commons, PD-Art, feltöltő: Butko)

A Novgorodi I. évkönyvnek szintén voltak 11. századi előzményei, melyek önálló formában nem maradtak fenn. Az egymás után szerkesztett és összemásolt évkönyvekből jött létre az a mű, amit ma Novgorodi I. évkönyvnek nevezünk. Több változata és kézirata maradt fönn. Az események leírása nem szakadt meg az 1110-es években, ez az évkönyv az 1400-as évek elejéig követi az eseményeket.

Miért írtak évkönyveket az orosz szerzetesek?

Az orosz fejedelemségek irányításában a papi réteg nem játszott olyan jelentős szerepet, mint a nyugati keresztény államokban. Maga az államirányítás is fejletlenebb volt, nem támaszkodott úgy az írásbeliségre, mint például a magyar királyság.

A fejedelmi udvarokban nem állítottak ki okleveleket sem földadományokról, sem egyéb ügyekről. A városokban, de vidéken sem írtak feljegyzéseket az emberek egymás közti ügyleteiről – sem a birtokszerzésről, sem az öröklésről vagy más hasonló ügyekről. Tehát a vidéki kolostorok nem végeztek hiteleshelyi, vagyis a mai fogalmak szerint közjegyzői, ügyvédi tevékenységet.

Az írástudó, esetenként görögül is író, olvasó szerzetesek szellemi kapacitása, íráskészsége ezért az egyetlen lehetőség, az évkönyvek, krónikák összeállításában teljesedett ki. Ezekbe az évszámok szerint bekezdésekre, fejezetekre tagolt művekbe a szűkszavú, leíró jellegű beszámolók közé epikus részletek is bekerültek, olykor pedig törvények, vagy éppen nemzetközi szerződések, békekötések.

Az első évkönyvek első finnugor hírei

Az orosz évkönyvek és krónikák datálása a bizánci rendszeren alapult. Időszámításunk kezdete – Krisztus születése – e rendszerben 5508. szeptember 1. A pravoszláv egyház azonban két másik változatát is használta ennek. Az egyik az úgynevezett márciusi év, ez 5509. március 1-jétől számította az évkezdetet, tehát fél éves lemaradásban volt a bizánci időszámításhoz képest, a másik pedig az ultra márciusi év, amely fél évvel előbbre járt, mint eredetije.

A Régmúlt idők krónikájának finnugor vonatkozású hírei több vonulatra bonthatók. Az első híradásokban, melyek a 6367. (859.) és a 6538. (1030.) évek közti eseményekről szólnak, a csúdokról, a veszekről, a jamokról, a merjákról és a muromákról olvashatunk. A csúd népnév az észtek és a karélok elődeit takarja, a veszek a vepszékkel azonosak, a jamok nevében a finnek häme csoportjának neve rejlik, a merják és a muromák a 13-16. században beolvadtak az oroszokba. Ezek a népek akkoriban meglepő önállósággal bírtak, a keleti szláv törzsekkel és a vikingekkel egyenrangú partnerként vettek részt az orosz fejedelemségek külső hadjárataiban.

A kijevi szerzetesek személyes jó barátja, Jany Visatics érdekes finnugor sztorikat is szállított a készülő évkönyv számára: mesélt egy révületbe esett csúd varázslóról, és hírt adott egy jugriai utazásról is, amelynek során az utazó találkozott a hegyekbe zárt szamojédokkal is (erről korábban már írtunk).

A 6579. (1071.) évben. […] egy novgorodi ember csúd földre ment egy varázslóhoz, jóslatot kért tőle. Az pedig szokása szerint elkezdte hívogatni az ördögöket a házába. A novgorodi annak a háznak a küszöbén ült, a varázsló dermedten feküdt és hirtelen rávágott az ördög. A varázsló felállt és azt mondta a novgorodinak: „Az istenek nem mernek idejönni, van rajtad valami, amitől ők félnek.” Az embernek eszébe jutott, hogy kereszt van rajta, elment, és letette a keresztet a házon kívül. A varázsló ismét hívta az ördögöket. Az ördögök meg dobálva őt elmondták, amiért a novgorodi idejött. (Régmúlt idők krónikája, Katona Erzsébet fordítása)

Finnugor történeti művek azonban leggyakrabban a Régmúlt idők krónikájának bevezetőjét idézik, ahol többször egymás után felsoroltatnak a finnugor népek (is). Érdekes módon a műnek éppen ez a bevezető része készült el utoljára, az 1110-es években. Az évkönyvből megállapítható, hogy a 12. század elején mely finnugor népek tartoztak orosz uralom alá, illetve melyek nem. A Baltikumban még akadtak független csúd csoportok, a Közép-Volga vidékén épp, hogy találkoztak a beszivárgó oroszok a mordvinokkal és a marikkal, s megkezdődött a komik, az obi-ugorok és a szamojédok felé vezető permi útvonal felderítése is.

És íme a többi nép, amely adót fizet Rusznak: a csúd, a merja, a vesz, a muroma, a cseremisz, a mordvin, a permi, a pecsera, a jam, a litva, a zimigola, a korsz, a narova, a livon, – ők a saját nyelvükön beszélnek – Jáfet leszármazottai, az északi országokban élnek. (Régmúlt idők krónikája, Katona Erzsébet fordítása)

Sz. V. Ivanov: Kereszténység és pogányság (Jan Visatics és a pogányok)
Sz. V. Ivanov: Kereszténység és pogányság (Jan Visatics és a pogányok)
(Forrás: Wikimedia Commons, PD-Art, feltöltő: Shakko)

A Novgorodi I. évkönyv

A novgorodi évkönyvírók minden bizonnyal személyes kapcsolatban is álltak a vidék finnugor őslakóival. Az őslakók a betelepülő keleti szlávokkal és vikingekkel együtt alapították a novgorodi államot (erről korábban írtunk).

A 11. század közepén Novgorod elkezdett a Balti-tenger felé terjeszkedni. Nyilvánvalóan kereskedelmi útvonalait kívánta ily módon biztosítani. A Novgorodi I. évkönyv a kisebb finnugor csoportok közül először a vótokat említi (1069-ben). Később a mai Észtország területére behatolva több kisebb csúd csoport is a hódítók látókörébe kerül, finnugorok, baltiak vegyesen: ocselek (1179, ők nem finnugorok), tormák (1212), jerevák (1214). A vesz (vepsze) népet a novgorodiak karéloknak nevezték (1143). A vótok és a karélok között, a Néva és az Izsóra folyók mentén élő izsórok először egy 1228-as hírben szerepelnek.

Anarchia és még a tatárok is – hogy lehet így évkönyvet írni?

A 12. század végén a kijevi hatalmi központ már nem tudta egyben tartani Oroszországot. A részfejedelemségek az egymás elleni harcokkal voltak elfoglalva. 1237-ben megjöttek a tatárok is. Letarolták Oroszországot, végül elpusztították Kijevet is. A káoszban az egységes orosz állam gondolata évtizedekre feledésbe merült. Leghamarabb az északi orosz fejedelemségek szedték össze magukat. Az erdőövezetben a tatárok nem telepedtek meg, csak adószedőik jelentek meg időről-időre.

Az évkönyvírás a kisebb fejedelmi központokban folytatódott. Ennek megfelelően tartalmuk is változott: előtérbe kerültek a helyi események. Ez a folyamat a novgorodi évkönyvekben követhető nyomon: az újabb változatok már csak a város életéről szólnak: tűzvészek, járványok, templomépítések, zavargások stb.

A megtörtént eseményekről évkönyveket vezettek a feltörekvő északkeleti városokban: Rosztovban, Szuzdalban, Vlagyimirban is. E települések körül finnugor őslakosság élt, így a helyi évkönyvekben velük kapcsolatos híreket is olvashatunk. Illetve olvashatnánk, ha ezek az évkönyvek megmaradtak volna. Ha viszont nem maradtak meg, akkor honnan tudjuk, hogy egyáltalán voltak ilyen évkönyvek?

Az évkönyvírás korai századaiból nem maradtak fenn eredeti kéziratok. A legkorábbi ismert évkönyvek a 14. századból valók. Minden orosz évkönyv korábbi évkönyvek összeszerkesztésével született meg, az orosz évkönyvirodalomban nem ismert önálló, más művel kapcsolatot nem mutató évkönyv. Ebből következően, ha egy évkönyv keletkezésének történetét kutatjuk, akkor legfőképpen azt kell felderítenünk, hogy a vizsgált mű mely más évkönyvekből tartalmaz átvett részeket.

A rosztovi Kreml
A rosztovi Kreml
(Forrás: zegernyei fotó)

Moszkva felemelkedik, s vele az évkönyvírás is

Az északkeleti fejedelemségek közül Moszkva fokozatosan terjeszkedett, újra létrehozván egy nagy és egységes Oroszországot. Ennek következtében ismét lett központi történetírás: a 15. században Moszkvában fejedelmi ukázok nyomán egymás után több évkönyv-összeállítás is készült. A korábbi rosztovi, szuzdali és egyéb északkeleti évkönyvek tartalmát mind belefoglalták a moszkvai évkönyvekbe. Ezekből az évkönyvekből értesülünk egy rejtélyes finnugor (?) népről, a mescserekről. Rájuk még egy következő írásban visszatérünk.

Az évkönyvek egymáshoz való viszonyának kutatása, az elveszett művek rekonstruálása, egy-egy évkönyv keletkezéstörténetének kutatása komoly tudománnyá vált Oroszországban. A fennmaradt kéziratok vizsgálata először a technikai jellemzők felmérésével kezdődik: anyagvizsgálattal, a papír vízjelének besorolásával, datálásával és a kézírások elemzésével – az adott kéziratot hány ember írta, milyen eszközzel stb.

Az évkönyv orosz neve letopisz (летопись). A szakirodalomban letopiszecnek (летописец) nevezik a 100 lapnál rövidebb évkönyvet (valamint némi bonyodalmat okozva az évkönyvek íróját is). A filológiai aprómunkával elkülönített évkönyvrészletek, egykor önálló évkönyvként létezett egységek neve letopisznij szvod (летописный свод). A letopisz és letopisznij szvod fogalma gyakran keveredik a szakirodalomban: letopisznek neveznek olyan műveket is, amelyek önálló kéziratban nem maradtak fenn, csak egy nagyobb kézirat részeként. A leghíresebb letopisznij szvod a Régmúlt idők krónikája.

Ezután következik a tartalmi tagolás: kísérlet annak megállapítására, hogy az adott mű mely korábbi művek összemásolásával vagy felhasználásával keletkezett. A tartalmi elemzés során a kutatók néhány tipikus árulkodó jegyre vadásznak. A korábbi évkönyveket másoló, szerkesztő barátok ugyanis gyakran átmásolták a szöveg végét jelző ámen szócskát is. Az is előfordul, hogy egy adott rész másolásán dolgozó szerzetes feladatát befejezvén odaírta nevét az utolsó hír végére.

A Novgorodi I. évkönyv úgynevezett szinódusi másolatáról megállapították, hogy összesen hét ember dolgozott rajta. Az első két író-másoló szerzetes az 1016–1234 között történteket dolgozta fel a 13. század második felében. Munkájukat a 14. század első felében újabb két évkönyvíró folytatta, akik 1333-ig írták le az eseményeket. Ezután még vannak kiegészítések, amelyek 1352-ig számolnak be néhány év történéseiről. Az alkotók sorát az a 19. században élt ismeretlen zárja, aki megjegyzéseket fűzött egyes szövegrészletekhez.

Hattyúdal, több strófában elbeszélve

A 15-16. század fordulóján Moszkvában megszűnik az állami évkönyvírás. Ez összefügg azzal, hogy az államirányítás is magasabb szintre emelkedik. Megszerveződnek a különböző feladatokat irányító hivatalok, a prikázok (приказ), s ezekben már új típusú hivatalos iratokat készítenek. Vidéken azonban még évszázadokig fennmarad az évkönyvírás gyakorlata. A szerzetesek helyett hivatalnokok, kereskedők is évkönyvek írásába fognak. A késői, 18-19. századi évkönyvek már átmenetet képeznek a tudományos munkák felé. Az értekező jellegű részekben szabályos hivatkozások olvashatók más szerzők műveire.

A helyi történetírás finnugor szempontból különösen jelentős. Az úgynevezett permi évkönyvek közé tartozik az Usztyugi, a Vologdai, a Vologda–permi és a Vicsegda–vimi évkönyv. Az Usztyugi évkönyv elején egy igen korai szöveg őrződött meg, ezért különös jelentőséggel bír az orosz évkönyvek között. A Vologda-permi évkönyv pedig azért rendkívül fontos, mert sok olyan hírt őrzött meg, amely más krónikákban nem maradt fönn. Köztük finnugor vonatkozású híreket is. Ezek a permi vidékek 15. századi orosz meghódításáról szólnak. Az  1470-es–80-as években Moszkva több hadjáratot vezetett a permi területekre és Vjatka ellen. A permi akciók során a hódítók komi-permjákokkal, komi-zürjénekkel és obi-ugorokkal, a vjatkai akciók során pedig udmurtokkal is fegyveres konfliktusokba keveredtek. Az 1480-as években több híradás foglalkozik Moldan és Jumsan vogul fejedelmekkel. 1491-ben III. Iván már a jugorok és a vjatkaiak cárjának nevezi magát.

A 6991. évben (1483.): Ivan Vasziljevics nagyfejedelem sereget küldött Aszika vogul fejedelem ellen, meg Jugrába, a nagy Ob folyóhoz. A nagyfejedelem vajdái Fjodor Kurbszkij Csornoj herceg meg Ivan Ivanovics Szaltik Travin voltak, és usztyjugiak meg vologdaiak, vicsegdaiak, vimiek, sziszolaiak, permjákok voltak velük. És a Pelin folyó torkolatánál ütköztek meg a vogulokkal. Abban a csatában hét usztyjugit öltek meg, a vogulok közül sok meghalt, Jumsan vogul herceg pedig elmenekült. A fejedelem vajdái innen a Tavda folyón lefelé indultak, Tyumeny mellett a Szibériai Földre mentek; menet közben sok zsákmányt ejtettek meg sok foglyot. Szibériából [a Szibériai Földről] az Irtis folyón lefelé mentek, harcolva a nagy Ob folyóhoz jutottak, Jugorföldre, és a jugor hercegeket legyőzték és fogságba ejtették. Usztyjugból május 9-én indult el a sereg és a Szent Szűzanya oltalma napján ért vissza Usztyjugba. Jugrában pedig sok vologdai meghalt, az usztyjugiak mind visszajöttek... (Usztyugi évkönyv, Katona Erzsébet fordítása)

Az orosz évkönyvírás fokozatos elhalásának idején egy új műfaj is jelentkezett. A Kazanyi históriát Anonymus Gesta Hungarorumával állíthatjuk párhuzamba. A regényes geszta műfaji besorolás erre a krónikára is illik.

Afanaszij metropolita (?): Благословенно воинство Небесного Царя (Áldott legyen a mennyei királyság gazdája, a kazanyi orosz győzelem tiszteletére festett ikon)
Afanaszij metropolita (?): Благословенно воинство Небесного Царя (Áldott legyen a mennyei királyság gazdája, a kazanyi orosz győzelem tiszteletére festett ikon)
(Forrás: Wikimedia Commons, PD-Art, feltöltő: DcoetzeeBot)

A kazanyi história a 16. század első felének harcait eleveníti fel, azt a folyamatot, amely végül Kazany 1552-es ostromához és a Kazanyi Tatár Kánság bukásához vezetett (erről is írtunk már, két részletben). A krónika lapjain gyakran feltűnnek a tatárok utolsó csatlósaiként a cseremiszek. (A krónikaíró ebbe a csoportba sorolta a marik mellett az udmurtokat és a csuvasokat is.) A finnugorellenes pogromot a déli udmurtok ellen rendelte el a rettenetes uralkodó, IV. Iván:

A cár … halálra ítélte az erődítményekben elfogott valamennyi cseremiszt, mintegy hétezer embert: egyeseket a város közelében karóba húztak, másokat egyik lábuknál fogva, fejjel lefelé felakasztottak, volt, akit a kazanyiak elrémítésére főbe lőttek, hogy azok, embereik keserves halálát látván megrémüljenek… (Kazanyi história, 65. fej., Katona Erzsébet fordítása)

Az évkönyvírás újult erőre kapott Szibéria meghódítása során. Ez egy olyan rendkívüli jelentőségű eseménysorozat volt, amelyet már a részt vevők igyekeztek megörökíteni, s munkájukat az új alapítású szibériai városokban folytatták az írástudók.

A szibériai központokban az 1740-es évekig jegyezték fel az adatokat, ekkor azonban kapcsolatba kerülvén az orosz és európai tudományos élettel, az évkönyvek fokozatosan átalakultak: a 18. század végén született Cserepanov-évkönyv már új típusú mű, a szerzője használta a kortárs tudósok (pl. G. F. Müller) műveit.

A szibériai évkönyvek stílusukat és műfajukat tekintve átmenetet képeznek a középkori krónikák és a modern történetírás között. E művek kísérletet tesznek Szibéria meghódításának megértésére és értékelésére.

Két, egymástól elkülönülő koncepció alakult ki: az egyik nem tárja fel a „hódító”, Jermak kozák vezér akciójának előzményeit, mivel Szibéria megszerzését isteni elrendelésnek tekinti, a másik irányzat azonban kitér a kiváltó okokra is. Az egyik Szavva Joszipov, a tobolszki érsekség titkárának 1636-ban összeállított művében olvasható, a másik pedig a Sztroganov-évkönyvben. Ezek számtalan változatban, több mint 50 kéziratban maradtak fenn.

Az 1580-as években, amikor Jermak és csapata nagy riadalmat okozva felbukkant a Sztroganov grófok permi birtokain, az Urál hegység túloldala a Szibériai Tatár Kánság fennhatósága alá tartozott. A Sztroganovok kiterjedt kereskedelmi kapcsolatban álltak a tatárokkal és obi-ugor alattvalóikkal. Úgy gondolták, hogy Jermak Szibériába küldése kettős haszonnal járhat. Egyrészt nem az ő területüket fosztogatja, másrészt ők mint tippadók, még a zsákmányból is részesülhetnek.

V. I. Szurikov: Jermak meghódítja Szibériát
V. I. Szurikov: Jermak meghódítja Szibériát
(Forrás: Wikimedia Commons, PD-Art, feltöltő: Siberiano)

Szibéria meghódítása egyenes folytatása volt a permi vidékekre irányuló orosz expanziónak. A finnugor népek történelmének kutatói számára az orosz államalapítástól Szibéria bekebelezéséig terjedő időszak legfontosabb írott forrásai az évkönyvek. Az 1500-as évektől kezdve megszaporodnak az egyéb, immár hivatalos jellegű orosz iratok. Ezek jelentős része napjainkig feldolgozatlan, így finnugor vonatkozásaikat is alig ismerjük.

Irodalom

Klima László: Szemelvények a finnugor történelem korai forrásaiból

Зиборов, В. К.: Русское летописание XI–XVIII веков. Szentpétervár, 2002.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X