-
idodav: "Magyarul tehát az úszótechnika és az úszó szám elnevezése nem különbözik." Ez azért nem t...2021. 01. 17, 23:10 A gyorsúszás is hungarikum?
-
Fülig James: @nudniq: azt hiszem, hogy Erdély átalakítása a dualizmus korában kezdődött, amikor elfogad...2021. 01. 16, 14:48 Százasak vagyunk?
-
nudniq: @nudniq: na, én is elkövettem egy-két pontatlanságot. Segesvárt csak a68-as megyésítéskor ...2021. 01. 15, 22:25 Százasak vagyunk?
-
nudniq: @mederi: @szigetva: nem kisebb eltérés volt a két alakulat között, hanem kb egy megyényi: ...2021. 01. 13, 02:59 Százasak vagyunk?
-
nudniq: @mederi: "vallásszabadságot biztosító Arany Bullára" XXIV. Hogy izmaeliták és zsidók tiszt...2021. 01. 13, 02:31 Százasak vagyunk?
Nyelvről vitatkozik kollégáival?
Kételyei támadtak?
Kálmán László nyelvész olvasóink égető kérdéseire válaszol:
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
- Mit állítsunk?
Olvasgassa itt a rovat korábbi cikkeit is!

Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Ugyanolyan-e a magyar és az angol [t]? Van-e az angolban [c], vagy a magyarban „th”? Van-e magyaros angol tájszólás? Mit csinál, aki angolnak született, de nem tud „th”-t ejteni? Az olvasó kérdez.
Tamás nevű olvasónk kérdésekkel sorozott meg bennünket. Az első sorozatra válaszolunk, amely így hangzik:
Jól érzékelem, hogy az angol [t] sokkal dentálisabb képzésű a magyarnál? Mi ennek az oka? Lehet köze a [th] vagy a [c] hangokhoz, amik nem mindkét nyelv hangrendszerében (ugyanúgy) vannak jelen? Vannak olyan dialektusok, amelyekben kiejtése közelebb áll a miénkhez? És a [th] mely vidékeken hangzik inkább [t]-nek?
Ez legalább négy kérdés, amelyek csak részben függnek össze. Vegyük őket sorra.
A [t], a fogak és fogmeder
Egy mássalhangzó képzési helye az a pont a szájüregben – az ajkaktól (latinul labia, 2) a fogakon (dentes, 3), fogmedren (alveolus, 4), kemény szájpadláson (palatum, 7), lágy szájpadláson (velum, 8), nyelvcsapon (uvula, 9), garaton (pharynx, 10) át a gégéig (larynx, 11) –, ahol a hang képzésekor a legszűkebb a rés. Dentálisnak nevezik a szakemberek azokat a mássalhangzókat, amelyeket a fognál képzünk. A [t] mellett ilyen például a [d], [n], [l] és [r] is.
A [t] tulajdonképpen az alveoláris zárhang jele. Ha jelölni akarjuk, hogy a dentálisról beszélünk, akkor [t̪]-t írunk.
Olvasónk kérdését pedig úgy lehet érteni, hogy az angol [t] képzési helye közelebb volna a fogakhoz, mint a magyaré, ami tehát hátrébb, a fogmedernél volna, vagyis alveoláris volna. Ha angolon az iskolákban jellemzően tanított standard brit vagy standard amerikai, magyaron pedig a standard budapesti magyar változatot értjük, akkor a válasz nem. Sőt épp fordítva, a standard magyar [t] (és [d], [n]) képzésekor a nyelvünk vége közelebb van a fogakhoz, mint a standard angol megfelelőikben. Tehát éppen a magyar [t] dentális, az angol alveoláris. Vannak olyan magyar tájszólások, ahol alveoláris a [t], és ez a standardhoz szokott fülnek általában fel is tűnik. Az angolnak pedig olyan tájszólásai vannak, amelyekben dentális a [t], az ezúttal komoly szerzőkre hivatkozó Wikipédia oldal szerint ilyen a walesi, a skót, sok ír és dél-afrikai nyelvjárás, valamint a New York-iak közül is sokan ejtenek ilyet.
Mivel nem nagyon van olyan nyelv, amelyben szembenállna egymással egy dentális és egy alveoláris [t], az IPA nem is töri magát, hogy ezeknek külön jeleket adjon. Mint láttuk, megelégszik egy mellékjellel.
Vegyük észre, hogy a nyelvi rendszer szempontjából teljesen mindegy, hogy egy [t]-t előrébb (dentálisan) vagy hátrébb (alveolárisan) képzünk, hiszen ez a különbség nem különböztet meg szavakat egymástól. Ezt aztán a beszélők ki is használják: ki így, ki úgy ejti a [t]-t. A [t] ejtésével pedig jelzést adunk egymásnak arról, hogy milyen vidékről, milyen társadalmi csoportból származunk.
Hogy mi az oka annak, hogy a magyar anyanyelvűek egy része úgy ejti a [t]-t, ahogy az angol anyanyelvűek egy része, egy másik része meg úgy, ahogy az angol anyanyelvűek egy másik része, nem tudni. Az szinte biztos, hogy a [t] ejtésének semmi köze nincs ahhoz, hogy melyik nyelvváltozat válik standarddá, tehát történhetett volna úgy, hogy a standard magyar [t] alveoláris, vagy a standard angol [t] dentális. Ebben az esetben viszont Tamás nem kérdezett volna, mi pedig nem tudnánk válaszolni.
Magyar [θ]? Angol [c]?
Kétségtelen, hogy akár így, akár úgy ejtve, [t] van a magyarban és az angolban is, sőt [t] szinte minden nyelvben van. Tamás következő kérdésében nagyon körültekintően fogalmaz: mindkét nyelvben van [th] és [c], de nem ugyanúgy. A [th]-n nyilván a fogakhoz tolt nyelvvel képzett réshangot érti olvasónk, a már többször emlegetett [θ]-t, ami az angol egyik különleges hangja. A magyarban ez a hang az [sz] helyett fordulhat elő, de beszédhibának számít.
Az angol [c] helyzete még érdekesebb. Nem beszédhiba, ha egy angol anyanyelvű beszélő [c]-t ejt. Az angol [c]-k alapvetően két úton jönnek létre. Ha egy [t] és egy [sz] kerül egymás mellé egy összetett szóban, az [cc] eredményez: Watson [voccön]. Ugyanez a helyzet toldalékolásnál: cat+s [kecc] ’macskák’. A [c] rövid, ha előtte vagy utána mássalhangzó áll: prints [princ] ’nyomtatványok’, Gatsby [gecbí]. Ez erősen hasonlít a magyar [dz] esetére: az is hosszú, kivéve, ha mássalhangzó áll előtte vagy mögötte: brindza, fogódzkodik. Tövön belül viszont az angolban csak úgy áll elő [c], hogy egy [n] – esetleg [l] – utáni [sz] „erősödik” [c]-vé: pl. prince [prinsz] vagy [princ] ’herceg’, else [elsz] vagy [elc] ’más’. Ebből következik, hogy például szó elején az angolban nincs [c], ami valószínűsíti, hogy egy olyan hangról van szó, amit másból ([t]+[sz] vagy [n] utáni [sz]) tudunk levezetni.
Azt azonban nem tartjuk valószínűnek, hogy ezeknek a hangoknak a két nyelvben való eltérő státusa valahogyan összefügghetne a [t] képzési helyével. Bár az ötlet tetszetős, de az, hogy a [t]-t alveolárisan ejtő magyar anyanyelvűek hangrendszerének a [c] ugyanúgy teljes jogú tagja, mint a [t]-t dentálisan ejtőkének, arra utal, hogy itt nincs semmilyen összefüggés.
Tamás azt is kérdezi, van-e olyan angol tájszólás, amely közelebb áll a magyarhoz. Szőrszálhasogatóan visszakérdezhetnénk: közelebb, mint mi? Vannak tájszólások, amelyek bizonyos tekintetben közelebb állnak a magyarhoz, mint más tájszólások. Pl. a skót angolban az [r] egészen olyan, mint a magyarban, ráadásul nem változtatja meg az előtte álló magánhangzót, és szó végén, sőt mássalhangzó előtt is ejtik. Ezen felül egyszerű magánhangzóként ejtik azt, amit sok más angolul beszélő kettőshangnak: made in Poland skót [méd en pólönd], brit [mejd in pöulönd] ’készült Lengyelországban’. Más tekintetben viszont kevésbé hasonlít egy angolul beszélő magyarra egy skót, az [l]-jeit például az ínyvitorla felé közelített nyelvháttal képzi, erről a hangról korábban már volt szó. (De még ez sem igaz: a szlovákiai magyarok sokszor pont ilyen [l]-t ejtenek.)
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Az angol [θ]
Ian Maddieson az 1980-as években összeállított egy majdnem 320 nyelvből álló gyűjteményt, az UPSID adatbázist, majd végignézte, melyikben milyen hangok vannak.
A [θ] nehéz hang. A [t]-vel szemben, amit szinte minden nyelvben megtalálunk (az UPSID nyelvek 99,7%-ában), [θ] jóval kevesebb nyelvben van, az UPSID nyelveinek kevesebb, mint 6%-ában. Tudjuk jól, angolul tanuló külföldiek rendszeresen helyettesítik is, sokan [t]-vel, mások – például a magyarok – [sz]-szel. Megnyugtató tudni, hogy az angolok is így tesznek, a [f] és a [t̪] a két fő helyettesítő hang. Az [f]-ezés Londonból terjed rohamosan a brit angolban, az Egyesült Államokban pedig a feketék kiejtésére jellemző. A [t]-zést szintén fekete amerikaiak, nyugat-afrikaiak, indiaiak és az írek csinálják, de gyakran előfordul New York-iak és bostoniak beszédében is. A fekete amerikaiak között olyanok is vannak, akik a magyarokhoz hasonlóan [sz]-eznek.
Láthatjuk tehát, gyakorlatilag nincs is olyan, hogy angol [t], vagy magyar [t]. Amikor ezekről beszélünk, a standard változatokra gondolunk. A nyelvészek szemében azonban egy standard változat csak egy a számtalan sok nyelvi változat között, nincs okunk, hogy kitüntetett szerepet adjunk neki és a tulajdonságait az egész nyelv általános tulajdonságának tekintsük.