-
Sándorné Szatmári: @szigetva: A szer szó sokoldalú jelentése a MAI magyar nyelvben amire gondoltam és amiről ...2024. 10. 06, 20:07 Ál- és Tudomány
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Azért inkább a tudományos forrásokat ajánlanám: uesz.nytud.hu/index.ht...2024. 10. 06, 14:26 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 18 Kiegészítés:" Szerintem pontos magyarázatot kaphatunk a "szer" szó ...2024. 10. 06, 14:20 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: Ezt a Wikipédia oldalt hu.wikipedia.org/wiki/Eraviszkuszok úgy vélem érdemes megtekinteni....2024. 10. 04, 08:19 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: Kiegészítő vicc: - "Micsoda 'szír szar szertelen hangszeren' süvölt be...2024. 10. 01, 09:16 Ál- és Tudomány
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Miből tudjuk megállapítani, hogy hosszú-e egy magánhangzó? Hosszú-e a magyarban az [é] és az [á]? És ha igen, vajon az [e] és az [a] hosszú párjai-e? Tetten érjük két új magyar magánhangzó születését, és látni fogjuk a nyelvtan és a fizika összecsapását.
Egy magánhangzó lehet felső nyelvállású (azaz zárt, [i], [í], [ü], [ű], [u], [ú]), középső nyelvállású ([e], [é], [ö], [ő], [o], [ó]) vagy alsó nyelvállású (azaz nyílt, [a], [á]). Lehet elölképzett (azaz magas, [i], [í], [ü], [ű], [e], [é], [ö], [ő]) vagy hátulképzett (azaz mély, [u], [ú], [o], [ó], [a], [á]). Továbbá lehet ajakkerekítéses ([ü], [ű], [u], [ú], [ö], [ő], [o], [ó]) vagy ajakréses ([i], [í], [e], [é], [a], [á] – ezek közül az [a] helyzete vitatható, sokan ajakkerekítésesnek tartják).
Lehet továbbá egy magánhangzó rövid vagy hosszú. Az előzőekhez képest a hosszúság viszonylagos tulajdonság. Nem mondhatjuk, hogy 200ms-ig rövid egy magánhangzó, afelett meg hosszú. De akkor mi alapján döntjük el egy adott magánhangzóról, hogy hosszú-e vagy rövid?
Mihez képest?
Önmagában egy magánhangzóról nem tudjuk eldönteni, hogy hosszú-e vagy rövid. Ezt csak az adott nyelv más magánhangzóihoz képest, valamint az adott magánhangzónak az adott nyelvben való viselkedése alapján lehet eldönteni. A magyar zúg szó magánhangzójára azért mondjuk, hogy hosszú, mert létezik egy másik szó, a zug, ami csak a magánhangzójának hosszában különbözik az előzőtől.
Ugyanezt már nem mondhatjuk el a méz és mez különbségéről: itt a két magánhangzó nem csak hosszúságban különbözik, hanem a nyelvállásukban is: az [é]-t zártabb, az [e] nyíltabb. Fennállhatna tehát az a helyzet, hogy mindkettő magánhangzó rövid (vagy épp hosszú). Hogy az [é]-t mégis hosszú magánhangzónak tartjuk, annak a viselkedése az oka.
Tessék viselkedni!
A magyarban bizonyos tövekben váltakoznak a rövid és hosszú magánhangzók: úr–urak, húsz–húszas [huszas] (figyelem: nem a helyesírásról beszélünk, hanem a kiejtésről). Ugyanebbe a mintába illeszkednek a következő szópárok is: kéz–kezek, mész–meszes, nyár–nyarak. Ha az [ú]:[u] párt hosszú–rövid párnak tartjuk, akkor ezek az adatok alapján ezt kell tennünk az [é]:[e] és az [á]:[a] párokkal is.
Ugyanakkor, ha a viselkedésüket tovább vizsgáljuk, van érv arra is, hogy az [é]-t és az [á]-t rövid magánhangzónak tekintsük. Tövön belüli mássalhangzó-kapcsolat előtt nem jellemző, hogy [í], [ű], [ú], [ő], [ó] forduljon elő. Vannak ilyenek, mint bóvli, dűzni, tószt, de ezek kivételes alakok. A kín-t, bűz-ben, hús-tól, hős-höz, pók-nál nem számít, mert ezekben a mássalhangzó-kapcsolatnak csak az egyik tagja tartozik a tőhöz.
Az [é] és az [á] ezzel szemben teljesen szabadon előfordul egy tövön belüli mássalhangzó-kapcsolat előtt is: fánk (nem csak fá-nk!), pást, zsémbes, nélkül, ugyanúgy mint bármelyik rövid magánhangzó: tank, most, cimbora, vulkán, füst.
Máshogy hosszú
A magyar helyesírásba az í, ú, ű betűk a keleti nyelvjárások szilárd [i]:[í], [ü]:[ű] és [u]:[ú] szembenállásai miatt kerültek bele. A legnyugatibb nyelvjárások nem is ismerik ezeket a különbségeket. Ha a tartalmas szavakat nézzük, a budapesti köznyevben sincs szembenállás például szó végén: az első szótagban kizárólag hosszú (pl. sí, fű, bú), a későbbiekben csak rövid (pl. boci, fésű [fésü], gyanú [gyanu]) fordul elő. (Ennek magyarázatát alább áruljuk el, olvasson tovább!) Mássalhangzó előtt pedig gyakori a szabad váltakozás: a hosszú és a rövid változat is előfordulhat ugyanabban a szóban.
A hosszú–rövid váltakozást nem csak egy tő különböző alakjaiban figyelhetjük meg (pl. ír–írat [irat], sír–sirat), hanem egy szóalak esetében is tapasztalhatjuk, hogy egyes beszélők hosszú, mások rövid magánhangzóval ejtik: ígér [ígér] vagy [igér], Tibor [tíbor] vagy [tibor], rug [rúg] vagy [rug], színű [színű], [szinű], [színü] vagy [szinü]. Ez a bizonytalanság a zárt magánhangzók esetben a legelterjedtebb, aki még látott mechanikus írógépet magyar billentyűzettel, megfigyelhette, hogy nincs is rajta Í, Ű és Ú betű. Ha úgy tetszik, ezek a legfeleslegesebb magánhangzó-betűk.
A középső magánhangzóknál is megfigyelhetünk ilyen váltakozást, bár ez kevésbé gyakori: házból [házból] vagy [házbol], tűzről [tűzről] vagy [tűzröl], posta [pósta] vagy [posta], kórház [kórház] vagy [korház], sőt körút [kőrút], [kőrut], [körút] vagy [körut].
Ilyen váltakozást az [á]:[a] és az [é]:[e] párok esetében szinte sosem találunk. Azaz míg az [í]:[i], [ű]:[ü], [ú]:[u], és kisebb mértékben az [ő]:[ö], [ó]:[o] párok esetében a hosszú–rövid szembenállás felszámolódása jellemző a mai magyar köznyelvre, az [é]:[e] és [á]:[a] párokat ez a folyamat egyáltalán nem érinti.
Ez pedig azt jelenti, hogy az [é]:[e] és az [á]:[a] nem is hosszú–rövid párok, de legalábbis nem úgy azok, mint a többi ilyen pár.
Új magánhangzók születnek?
Az [é] és az [á] annyira nem az [e] és az [a] hosszú párja, hogy ez utóbbiaknak kialakulóban van a „saját” hosszú párjuk, amely hozzájuk minőségben is közel áll. A helyesírás ezt még(?) természetesen nem tudja tükrözni, ezért használjuk itt a „hosszú [e]”-re az [ee], a „hosszú [a]”-ra az [aa] betűkapcsolatot.
Pótlónyúlásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor egy hang eltűnését egy másik szomszédos hang megnyúlása kíséri: pl. nyolc [nyolc] > [nyóc], vagy éppen erre [erre] > [eere].
Az erre, arra névmások ejtéseként egyre ritkábban hallani az [erre], [arra] hangsorokat. Ehelyett legtöbben ezt ejtjük: [eere], [aara]. Azonban ezt a két szót senki nem ejti sem úgy mint ezeket: ér-e (vagy é-re), ára, sem úgy mint ezeket: ere, ara. Azaz mindenki különbséget tesz az erre [eere], ér-e/é-re és ere, valamint az arra [aara], ára és ara szavak kiejtése közt.
Hasonlóan nyúlhat más magánhangzó is ebben a helyzetben. Az orra szóban például szintén ejthetünk rövid [r]-t és előtte hosszú magánhangzót. Azonban csak vájt fülűek tudnak különbséget tenni az így ejtett orra és az óra között. Ez azért van így, mert a hosszú [ó] és a rövid [o] minőségében sokkal közelebb van egymáshoz, mint az [á] és az [a], illetve az [é] és az [e].
A fa és a ma kivételével tartalmas szó nem állhat egyetlen rövid magánhangzóból, vagy egy mássalhangzót követő rövid magánhangzóból. (Ezért hosszú az egy szótagú szavak végén a magánhangzó.) A betűnevek tartalmas szavak, ezért muszáj, hogy a magánhangzó-betűk neve hosszú magánhangzó legyen.
A betűnevek viselkedése is árulkodó. Az i betűt [í betü]-nek nevezzük, az [i betü] ejtés az iskolai tanítónénit juttatja az eszünkbe. Az IC a budapesti köznyelvben [ícé], az OTP ugyanígy [ótépé], az UEFA [úefa]. Megállapíthatjuk, hogy a betűk neve mindig hosszú magánhangzó. A konzervatívabb beszélők az MTA betűszót [emtéá] alakban ejtik, a nyelv változását jobban követők ejtése viszont [emtéaa]. Az ELTÉn használt internetes tanulmányi rendszer neve ETR. Ezt legtöbben [eetéer]-nek ejtjük, de vannak, akik következetesen [étéer]-t mondanak. Az ő hagyományosabb ejtésük még őrzi a régi [a]:[á] és [e]:[é] rövid-hosszú megfelelést, az újabb ejtés viszont az [a]:[aa] és [e]:[ee] párokat használja.
Nyelvtan kontra fizika
Természetesen nem mindig találunk hosszú–rövid váltakozást ezek előtt a toldalékok előtt sem: méz–mézes, sáv–sávot, hír–híres, bűz–bűzös.
A magyar nyelvtan rendszere (ne valami könyvre, hanem a beszélő fejében élő rendszerre gondoljunk!) az [é]:[e], [á]:[a] párokat ugyanúgy hosszú–rövid pároknak tekinti, mint az [í]:[i], [ű]:[ü] stb. párokat, mert hasonló váltakozásoknak részesei: kéz–kezes, nyár–nyarat, mint híd–hidas, tűz–tüzet. Ugyanakkor az [é]:[e] és [á]:[a] váltakozás fizikailag „kellemetlen”, ugyanis ezek a hangok minőségükben túlságosan különböznek egymástól. Ezért egy olyan, a rendszer alapjait (egyelőre) nem érintő jelenség, mint a pótlónyúlás, amely nyújtja a kieső mássalhangzó előtti magánhangzót, vagy a betűnevekben történő nyújtás, nem a „nyelvtanilag szabályos” hosszú párokat, az [á]-t és az [é]-t veszi elő, hanem ostoba módon, mint a gép nyújtja az ott található rövid [a]-t és [e]-t, [aa]-vá, illetve [ee]-vé.
Mindez természetesen nem csak a magyarra jellemző sajátosság. Volt már szó az ógörög magánhangzó-rendszer hasonló vonásáról. Most angol példákat hozunk.
Új időknek új párjai
Az angolban szópárok százait jellemzik különös váltakozások: grave [gréjv] ’komoly, nehéz’: gravity [greviti] ’nehézkedés’, hide [hájd] ’elbújik’ : hid [hid] ’elbújt’, metre [mítör] ’méter’ : metric [mëtrik] ’metrikus’. (Figyeljük meg, a konzervatív helyesírás ugyanazt a betűt használja ezekben a párokban.)
Az újabb keletű magánhangzó-nyúlások és -rövidülések azonban már nem veszik figyelembe a nyelvtan diktálta hagyományos hosszú–rövid párokat. A szó végén megnyúló rövid [i] nem a fentebb adott, „nyelvtani” párjává, [áj]-já változik, hanem a neki fizikai tulajdonságaiban megfelelő hosszú magánhangzóvá, [í]-vé: happy [hepi] > [hepí] ’boldog’. A say [széj] ’mond’ egyes szám harmadik személyű says alakja a szabályos [széjz] mellett a standardban [szëz], azaz nem az [éj] hagyományos rövid párjába a nyíltabb [e]-be (*[szez]) rövidül. Ugyan a hagyományos, [í]:[ë] párt találjuk a green [grín] ’zöld’ : Greenwich [grënidzs] párban, azonban a város(rész)névnek van [grinidzs] ejtése is, amiben már a fizika győz. (Valamint a szóvégi [dzs] helyett ejthetünk [cs]-t is.)
Mindhárom esetben – az angolban, az ógörögben és a magyarban is – azt látjuk, hogy a nyelvtan váltakozások százai révén őrzi a korábbi nyelvállapot hosszú–rövid párjait, azonban a közben odébbtolódott magánhangzók fizikai tulajdonságaik miatt már más párokat követelnek ki maguknak.