nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Irigység

A hét főbűn között az irigység a legalattomosabb, a leghétköznapibb, ám ugyanakkor a leginkább pusztító jelenség. Hatása kétirányú: ön- és közveszélyes. Az irigység improduktív, az irigység öl. Az irigység nem hoz kielégülést, nem jelent elégtételt: mégis ott van a hétköznapokban. Politika és irigység pedig már régtől kéz a kézben járnak.

Horváth Krisztián | 2015. november 18.
|  

A hét főbűn történetét vizsgálva az bizton állítható, hogy igen hamar konszenzus jött létre arra nézvést, hogy ezek közül hat valamilyen (ha mégoly látszólagos és ideiglenes) élvezetet azért mégis nyújt (a kevélységgel önelégedettség és a mások általi dicséret, a restséggel a testi-lelki feltöltődés, a haraggal a bosszú, a fösvénységgel a birtoklás, a torkossággal és bujasággal pedig mindenféle testi élvezetek járnak együtt), ám az irigységgel kapcsolatban az a megállapítás jutott érvényre, hogy ez egyfajta „lehetséges élvezetek nélküli” bűn.

Az irigység ábrázolása Bosch festményén
Az irigység ábrázolása Bosch festményén
(Forrás: Wikimedia Commons / Hieronymus Bosch (kb. 1450–1516))

A szomszéd kertje és tehene

Annak ellenére, hogy már a Biblia is rettenetes dolgok sorozatát írja az irigység számlájára (egy példa: „a halál pedig a sátán irigységéből jött a világba” – Bölcs 2,24), amikor Cassianus (kb. 360–435) a keleti szerzetesek szabályaival foglalkozó írásában főbűnökkel foglalkozik (akkor még nyolccal), az irigységet csak érintőlegesen, a kevélység egyfajta származékaként tárgyalja. A szerzetesek világában még csekély szerepet játszó irigységet a főbűnök ma ismert hetes rendjében Nagy Szent Gergely (kb. 540–604) helyezi el méltó helyére: az egyre inkább társadalmi méretű bűnné váló irigység rögtön a kevélység után a második helyre kerül.

Aquinói Szent Tamás így ír az irigység improduktív jellegéről:

„A buzgó a versengés által készül arra, hogy jó dolgokat szerezzen meg, míg az irigy az irigység által azon ügyködik, hogy felebarátját megfossza azoktól. Az irigység abban áll, ha valaki azon szomorkodik, hogy felebarátjának van valamije, míg a buzgalom az, ha valaki azon szomorkodik, hogy neki nincs meg az, amivel felebarátja rendelkezik.” (Casagrande – Vecchio: 88. oldal)

Az irigység pusztító, ön- és közveszélyes jellegére álljon itt egy – számos változatban létező – példa: egy király felkínálja a fösvénynek és az irigynek, hogy bármit kérhetnek, feltéve, hogy a másik is megkapja azt, kétszeresen. A fösvény inkább semmit sem kér, bízván abban, hogy majd a másik kérése következtében gyarapszik, ám az irigy azt kéri: tolják ki az egyik szemét.

Gustave Doré illusztrációján Dante a Purgatóriumban a vak irigyek közt
Gustave Doré illusztrációján Dante a Purgatóriumban a vak irigyek közt
(Forrás: Wikimedia Commons)

E fenti példabeszéd egyben arra is rávilágít, milyen nehéz is az irigység képi ábrázolása, ill. hogy leggyakrabban mégis a látáshoz, a szemhez társul. Az irigység latin megnevezése, az invidia is a video ’látni’ jelentésű szóra megy vissza. A mások gyarapodására, sikerére rossz szemmel tekintő irigyek büntetése Dante Purgatóriumának tizenharmadik énekében nem is lehet más, mint az örök vakság:

Szőringgel voltak fedve, durva ronggyal,
s egyik a másikat támasztva vállal,
támasztotta mindannyit az oromfal;
mint vakok, búcsuban, motyogó szájjal
koldulva állnak, és egyik a másik
vállára ejtve fejét, bamba nyájjal:
remélve, hogy igy majd részvét csirázik
nemcsak imájuk, de a bús alaknak
látta nyomán már, mely némán imázik.
És mint a napfény nem használ a vaknak,
úgy itt az árnyak, kikhez most jutottam,
az ég fényéből egy szikrát se kapnak:
mert mindeniknek levarrva csukottan
pillája (s vasfonállal!) – mint levarrják
vad sólymét, máskép nem marad nyugodtan.

Az irigységnek bárki lehet tárgya és alanya, ám az is hamar világossá válik a témával behatóan foglalkozó egyházatyák számára, hogy bizonyos társadalmi csoportokon belül és csoportokkal szemben mindennél látványosabban jelentkezik.

Az irigység tárgya és alanya: a politikus

Salisburyi János (kb. 1115-1180) szerint a politika színtere az, ahol az irigység a leginkább felüti fejét:

„Az irigyek minden közösségben jelen vannak ugyan, de az udvarba mindenhonnan odasereglenek, mintha csak az volna a világ fertője.” (Casagrande – Vecchio: 79. oldal)

Annak ellenére, hogy az irigység bárhol felütheti fejét, Salisbury János fenti megállapítása nem veszít érvényéből a későbbiek során sem. Az irigység ugyanakkor – értelemszerűen – leginkább egymással összemérhető, egymáshoz fogható, egy (vagy legalábbis hasonló) kategóriában szereplő emberek között bukkanhat fel: az olvasó tipikusan nem irigykedik az író sikereire.

Az udvaron
Az udvaron
(Forrás: Wikimedia Commons / Tup Wanders / CC BY 2.0)

Az irigység és a buzgóság Aquinói Szent Tamás általi fentebbi elhatárolását már láttuk, ám fontos megkülönböztetni az irigységet a jogos felháborodástól is akkor, ha arra méltatlan ember jut javakhoz. Különösen fontossá válik ez a kérdés a középkor hierarchikus szervezetének fokozatos felbomlásával, a társadalom demokratizálódásával. A politikus ugyanis modern korunkban olyan ember csupán, mint bárki más: egy a sok közül. Sikerei, javai – és főként az azokkal való hivalkodás – joggal váltja ki a tömegek rácsodálkozását, felháborodását, irigységét. A problémára már Francis Bacon (1561–1626) felhívta a figyelmet.

„Leginkább azok az irigység tárgyai, akik vagyonuk nagyságát szemérmetlenül fitogtatják [...].” (Pulcini: 152. oldal)

Ugyanő pedig már az ellenszert is megnevezi, mellyel a politikusok élnek az irigység ellenében:

 quanta patimur ’mennyit szenvedünk, mennyit elviselünk”

„Ezért tapasztalhatjuk azután, hogy a politikusok legokosabb és legjózanabb fajtája, ha a csúcsra jut, örökösen azt panaszolja, hogy milyen élete volt: a quanta patimur nótáját fújja. Nem azért, mert így is érezne, csak hogy az irigység élét tompítsa.” (Pulcini: 152-153. oldal)

Azt persze fontos hangsúlyozni, hogy Bacon fentebbi idézetében csupán a politikusok legokosabb és legjózanabb fajtájáról beszél – a többiek a tömegek irigységének (horribile dictu: jogos felháborodásának) továbbra is ideális célpontjai.

Források

Carla Casagrande – Silvana Vecchio: A hét főbűn. A bűnök középkori története. Európa, Budapest, 2011

Dante: Isteni színjáték. Révai, Budapest, 1942

Elena Pulcini: Irigység. A szomorúság szenvedélye. Typotex, Budapest, 2012

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 Szalakóta 2015. november 20. 13:20

A politikusok bízva játszhatnak az emberek irigységére. Így jól ki tudják játszani a különböző csoportokat egymás ellen. Oszd meg és uralkodj!

A közvélemény annyira magyarnak tartja az irigységet, hogy a vicc szerint is a pokolban a magyarok üstjén nincs felirat. és őr sem kell hozzájuk, mert aki kimászna, azt visszahúzzák. Pedig az irigység általános emberi gyengeség.

Információ
X