-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: (Hátha ennyi idő után még elolvasod..) -29-ben ezt írtad: ".... mi a pontos kü...2024. 11. 23, 12:47 A nyitás tárgya
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kétségtelen, hogy majd ha tudunk valamit a jelenleg ismertnél korábbi ...2024. 11. 22, 14:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 14 "..az állítólagos "ősnyelvről" azért könnyű bármit (és annak az ellenkezőjét...2024. 11. 22, 14:17 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
A Vatikán évszázadokig eltűrte, hogy moldvai hívei nem tudnak gyónni, hogy Istenhez csak egy idegen nyelven dadogva beszélnek, hogy Románia janicsármódszerrel végezte a moldvai katolikus papok képzését. A Szentszék azonban nemcsak nemtörődömségével járult hozzá a a csángók nyelvcseréjének fölgyorsulásához: kifejezetten érdekében állt a csángók asszimilálása.
A csángókról szóló sorozatunk korábbi részeiben részletesen bemutattuk, hogy a csángók évszázados könyörgését a Vatikán soha nem volt hajlandó meghallani, mikor anyanyelvüket értő papokat kértek, hanem bosnyák, lengyel, olasz papokat küldött nekik. Láttuk azt is, hogy a román állam megalakulásától állami szintre emelkedett az asszimiláció, az 1930-as években már igen durva formákat öltött, s hogya csángók nyelvirtásának legfőbb vezetői janicsárképzőt végzett papjaik lettek. De miért tűrte mindezt el a Vatikán? Vagy nem is csak eltűrte, hanem aktívan szerepet vállalt a csángók lingicídiumának lefolytatásában?
A csángók nyelvcseréjének különössége
Ma a moldvai csángó falvak katolikus lakosságának csak töredéke – kevesebb, mint ötvenezer ember – tud még valamilyen csángó dialektust is beszélni, négyötödük román egynyelvű. A csángó dialektust beszélők nyelvtudása sem egyenletes: az idősebbeknek még ez az anyanyelvük, de a középgenerációból már sokan románul beszélnek a saját korosztályukkal is, a legfiatalabbak domináns nyelve pedig általában akkor is a román, ha beszélik még a falu csángó dialektusát. A nyelvcsere-folyamatokat a modern Európában általában gazdasági és kulturális tényezők irányítják, az egyes államok vagy elősegítik ezt különböző asszimilációs technikákkal, vagy nem. A csángók a legutóbbi időkig megtartották zárt közösségeiket, régi kultúrájukat, iparosodás előtti gazdaságukat, és nem érintette őket az urbanizáció – az volna természetes, ha ennek köszönhetően megtartották volna zárt közösségeik eredeti nyelvét is.
Minthogy nem így történt, gyanítható, hogy a nyelvcserét esetükben más tényezők határozták meg. A gyanút alátámasztja az a körülmény, hogy ellentétben más nyelvcserefolyamatokkal, a vallási élet a csángóknál az első, és nem az utolsó nyelvhasználati tartomány, amelyben a nyelvcsere lezajlott, noha máshol éppen az intim nyelvhasználati tartományok – az ima, az álom, a számolás, a háziállatokhoz intézett beszéd, a káromkodás – az utolsók, amelyekben a nyelvcsere lezajlik. Ez még furcsább, ha arra gondolunk, hogy a katolikus és a magyar szinonimaként voltak használatosak Moldvában.
A nyelvi jogokkal foglalkozó irodalomban számos példát olvashatunk, hogyan sértik meg különböző államok a kisebbségek nyelvi emberi jogait. Ezekhez hasonló példákat tömegével lehetne idézni a közelmúlt csángó történelméből is. A román állam felelőssége tagadhatatlan a csángók mai helyzetének kialakulásában és fenntartásában; annak a helyzetnek a kialakításában, amit úgy írhatunk le röviden, hogy a nyelvi jogok teljes hiánya. Az ideológia, amely alapján a román állam lényegében ma is megtagadja a csángóktól a kisebbségi jogokat, azonban nem a román állam találmánya, hanem a Vatikáné.
A gondatlanságból elkövetett asszimilálástól...
Volt már szó arról, hogy pár évtizeddel ezelőttig mind a csángók gazdasági és kulturális körülményei, mind vallási életük az iparosodás előtti társadalmakra emlékeztető jegyeket mutattak. A vallás nem egyszerűen a hagyományos csángó kultúra egyik eleme volt, hanem életmód, amely meghatározta az erkölcsöt, és amely nagyon erősen s ugyanakkor nagyon természetesen hatotta át a hétköznapi élet egészét, a közösségek még az 1990-es években is kiközösítették azokat, akik nem követték a szigorú vallási előírásokat. A vallási erkölcs megsértését a pap szigorúan büntette, az állam mellett a vallás szabályozta a csángók életét, a vallás, s ez utóbbi jóval nagyobb tekintélynek örvendett. A csángók többsége kétkedés nélkül elfogadta, amit a pap mondott és tett. Általában a pap volt az, aki kizárólagos társadalmi kontrollal rendelkezett a közösség fölött.
A vallás mindent átható uralma mellett még egy tényező erősítette a katolikus egyház tekintélyét a csángó falvakban. A csángók, mivel a 19. század elején már régen Moldvában éltek, nem vettek részt a magyar nemzetállam kiformálódásában – valójában nem vettek részt egyetlen mai európai értelemben vett nemzet kiformálódásában sem. Ebből adódóan etnikai identitásuk sem a modern nemzeti identitás valamelyik formája volt: a csángó identitástudat két fő komponense a kereszténység (a csángók esetében ez mindig azonos a katolicizmussal) és a lakóhelyhez való kötődés, lojalitás volt.
Teljesen érthetően, hiszen a vallás volt az egyetlen jegy, amely a csángókat megkülönböztette ortodox román szomszédaiktól, akik nagyon hasonló módon éltek, és azokban a falvakban, amelyekben a csángók már nyelvet cseréltek (a falvak többsége ilyen volt), azonos nyelvet is beszéltek. Így a csángó etnikai tudat meghatározó jegyévé a vallás vált. Ha egy csángótól azt kérdezték, milyen nemzetiségű, akkor sokan azt a választ adták, hogy „katolikus”. Ennek az azonosításnak a gyökerei a 16–17. századra nyúlnak vissza, amikor néhány kisebb német közösség kivételével Moldvában csak magyar katolikusok éltek. A katolikus és a magyar szavak ebben az időben váltak szinonimává, olyannyira, hogy a katolikus papokat mind a csángók, mind a románok „magyar pap”-nak hívták, akkor is, ha olaszok, németek vagy lengyelek voltak. Ez az oka annak, hogy a katolikusokat máig nevezik ungurnak (azaz ’magyar’-nak), azokban a falvakban is, ahol már senki nem beszél a románon kívül más nyelvet. Később aztán, minél inkább elfogadták a csángók magukra vonatkoztatva a csángó nevet, annál inkább helyettesíthette a csángó a magyart. Időközben a csángók többsége nyelvet cserélt, és román anyanyelvűvé vált, így a csángó Moldvában ’moldvai katolikus’-t jelentett, függetlenül attól, hogy az adott embernek vagy közösségnek mi volt az anyanyelve.
A sanyarú évek alatt, amikor krónikus paphiány, a népi vallásosság egyre nagyobb szerepet kapott, tulajdonképpen ez vált a vallási élet legfőbb színterévé – erről is esett szó korábban. A vallási életet a deákok (parasztkántorok, licenciátusok) irányították, nemcsak a harangozás és a gyerekek tanítása volt a feladatuk, hanem ők vezették a mise előtti közös imádságot, sőt sokszor papi teendőket is elláttak: eskettek, kereszteltek temettek, gyóntattak – s mivel a közösség tagjai voltak, mindezt természetesen a közösség anyanyelvén tették. A liturgia nyelve értelemszerűen a latin maradt, és a hívek gyónás alkalmával sem tudtak kapcsolatba kerülni nyelvüket nem ismerő papjaikkal. A korai időszakokban az egyház egyszerűen nem törődött azzal, hogy moldvai hívei teljes értékűen gyakorolhatják-e hitüket. Láttuk, a 19. század elején a helyzet változott, de nem a kívánt irányba, sőt, ha lehet, még rosszabbá vált: a vallási élet a csángók erőszakos asszimilációjának legfőbb terepévé lépett elő.
Arra is gondolhatnánk, hogy az első időszakban mindössze a történelem alakította szerencsétlenül a körülményeket, később pedig néhány nacionalista egyházfi túlkapásáról volt szó. Az adatok és az említett esetek mögött azonban rejtettebb összefüggések is föltárulnak: a csángók elrománosítása furcsamód a Vatikánnak is érdekében állt. A 19. század utolsó évtizedeitől kezdve – azaz amikor a moldvai katolikus papok képzését már a frissen létrehozott bukaresti és jászvásári papi szemináriumban végezték – a csángók janicsárpapjai egy személyben voltak Róma és Románia buzgó ügynökei.
…az előre megfontolt szándékú lingvicídiumig
A Vatikán felelős a mai helyzet kialakulásában, mert noha mindig is voltak információi a moldvai hívek viszontagságos körülményeiről, saját politikai érdekeit mindig fontosabbnak tartotta, mint hogy változtasson ezeken a körülményeken. Nehéz elképzelni azt is, hogy Róma nem tudott a moldvai katolikus papok és a román állam csángókat üldöző akcióiról. A magyar szentekről szóló himnuszokat úgy fordították románra, hogy a ’magyar’-t ’katolikus’-sal helyettesítették benne; azoknak a templomoknak a védőszentjeit, amelyek magyar szenteknek (Szt. István királynak vagy Szent Lászlónak) voltak szentelve, megváltoztatták, búcsúnapját elhelyezték; a Szt. István királyt ábrázoló oltárképet Szt. István vértanút ábrázolóra cserélték; stb.
De miért volt az hasznos a Vatikánnak, ha a csángók asszimilálódnak? A Vatikán az egyházszakadás után sokáig nem mondott le arról, hogy újraegyesítse – természetesen római vezetés mellett – a nyugati és a keleti egyházat. Ennek egyik első lépéseként próbálta katolizálni Moldvát, s a 15. században erre jó esély mutatkozott, mert néhány moldvai fejedelem katolikusnak keresztelkedett. A Vatikán szívesen használta volna föl a csángókat is uniós szándékainak véghezviteléhez: a csángókat elmagyarosított románoknak tekintette, akik léte a bizonyíték arra, hogy valaha minden román katolikus volt. Az elmélet szerint hitüket a Római Birodalomból vitték egykor magukkal, de csak azok a románok tartották meg eredeti vallásukat, akiket Moldvában a magyar királyok elmagyarosítottak: azaz a csángók. A Szentszék szerint ahogyan ők most „visszatérnek ősi nyelvükhöz” (valójában nyelvet cserélnek, csángóról románra), ugyanúgy kellene visszatérniük az ortodox románoknak a katolikus egyházhoz.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
A Vatikán az ortodox egyházzal való újraegyesülés reményében küldött olasz misszionáriusokat, és nem magyar papokat Moldvába. Ezért támogatta a jezsuiták tevékenységét – a rendnek jó kapcsolatai voltak a moldvai vajda udvarával, és sikereket értek el nemesség katolizálásában, s ez fontos lépés lett volna Moldva teljes katolizációja felé. Később szintén a politikai preferenciák, és nem a hívek érdekei irányították a Vatikán politikáját: döntéseinek meghozásában először Lengyelországhoz, majd Ausztriához fűződő érdekei irányították, mikor nem tett eleget a moldvai katolikus közösségek azon kéréseinek, hogy magyar papokat kapjanak, hiába kérte Moldva apostoli vikáriusa, hiába kérte rendszeresen a magyar püspöki kar.
A román állam és a Vatikán érdek-összefonódásának leglátványosabb szimbóluma az az immár másfélszázados gyakorlat, hogy a moldvai katolikus papok a romano catolic ’római katolikus’ és a romăn catolic ’román katolikus’ megjelöléseket azonosnak tekintik. Az 1992-es romániai népszámlálás előtt egy püspöki körlevél arra utasította a papokat, hogy hívják föl híveik figyelmét arra, mit kell válaszolniuk, mikor nemzetiségükre kérdeznek rá. A körlevél szerint a kívánatos válasz nem a csángó volt (ennek választására is lett volna lehetőség), hanem a román, mivel a csángók római katolikusok. A két jelző románul nagyon hasonlóan hangzik: a ’román’ romăn, a ’római’ romano. Ez a trükk azonban nem újkeletű, hanem a Vatikán egyesülési politikájának öröksége, arra az imént bemutatott érvre épül, amelyet a Vatikán az ortodox egyházzal való újraegyesülés mellett fölhozott: hogy a csángók voltaképpen elmagyarosított románok.
A román asszimilációs politika tehát szilárd alapokra épülhetett, mert a Vatikán moldvai érdekei évszázadok óta egybeestek a román nemzetállami érdekekkel. Ez a politika különlegesen erős eszközként használhatta az egyházat, hiszen a csángó közösségekben elsődlegesen a pap végezte a társadalmi ellenőrzést. Nem kellett tehát megszegni semmiféle nemzetközi normát, mivel nem voltak olyan írott törvények, amelyek megtiltották volna a papok asszimilációt gyorsító intézkedéseit és viselkedését. Az ilyen típusú politika igazi veszélye az, hogy az asszimilálandó közösség identitását meghatározó elsődleges elemet veszi célba, s ezt változtatja meg olyan módon, hogy az asszimiláció minél gyorsabban menjen végbe.
Ennek egyik módja, hogy az új kultúrát kívánatosnak, a régit elmaradottnak állítja be – tulajdonképpen minden nyelvcsere hátterében az attitűdök szándékolt megváltoztatása vagy spontán változása áll. A csángók esetében még kifinomultabb módszert alkalmaztak. A felszínen úgy látszik, a csángók kultúráját támogatták – senki sem akarta ortodox hitre téríteni őket –, „csak” katolicizmusuk jellege változott, mikor magyar imáikat, énekeiket, szentjeiket lecserélték.