-
Sándorné Szatmári: @szigetva: A szer szó sokoldalú jelentése a MAI magyar nyelvben amire gondoltam és amiről ...2024. 10. 06, 20:07 Ál- és Tudomány
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Azért inkább a tudományos forrásokat ajánlanám: uesz.nytud.hu/index.ht...2024. 10. 06, 14:26 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 18 Kiegészítés:" Szerintem pontos magyarázatot kaphatunk a "szer" szó ...2024. 10. 06, 14:20 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: Ezt a Wikipédia oldalt hu.wikipedia.org/wiki/Eraviszkuszok úgy vélem érdemes megtekinteni....2024. 10. 04, 08:19 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: Kiegészítő vicc: - "Micsoda 'szír szar szertelen hangszeren' süvölt be...2024. 10. 01, 09:16 Ál- és Tudomány
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
A csángók évszázadok óta kérik a Vatikánt, hogy biztosítson nekik misét saját anyanyelvükön – a Szentszék azonban soha nem hallotta meg kérésüket. A 17. századtól a csángók lengyel, olasz, bosnyák papokat kaptak, magyar anyanyelvűek csak elvétve jutottak el Moldvába – a 19. századtól pedig a papok már kifejezetten tiltották is a csángóknak, hogy anyanyelvükön gyakorolják vallásukat.
1991 nevezetes esemény volt a magyarországi katolicizmus történetében: Budapestre látogatott a pápa. Sokan szerették volna látni-hallani a környező országok magyar katolikusai közül is, s minthogy a korábbi politikai prés lazulni látszott, néhány százan Moldvából is érkeztek. A moldvai csángó zarándokok egy lengyelül – azaz a pápa anyanyelvén – írt kérelmet adtak át II. János Pálnak. A kérés így szólt: „Segíts nekünk, Szentatyánk, küldj nekünk magyar papokat!” A 16. század óta keletkezett források azt bizonyítják, hogy a kérés nem új: a csángók időről időre kérték Rómát, küldjenek olyan papokat nekik, aki érti anyanyelvüket. Mindhiába.
Obszervánsok és minoriták
A csángók vallási életének legfontosabb fordulópontjait kétszáznál több dokumentumra – levelekre, összeírásokra, leltárakra – alapozva rekonstruálhatjuk, a forrásanyag tehát, különösen a csángók életének egyéb történeti vonatkozásaihoz képest, igen gazdag. A kép, amely kibontakozik belőlük, meglehetősen sötét.
A 14. században Moldva a Magyar Királyság befolyása alatt állt, a moldvai katolikusok, akik többsége magyar, kisebb része erdélyi szász származású volt – utóbbiak viszonylag korán asszimilálódtak –, a 16. század végéig két magyar püspökség felügyelete alatt élt. Ezek funkcióját lassan egy új püspökség, a bákói vette át, ezzel nagyjából egy időben alapítottak kolostort Bákóban az erdélyi obszerváns ferences rendtartomány részeként. Ebben az időszakban Moldva katolikus papjai magyarok voltak. A 16–17. században a folytonos háborúk, a nincstelenség és a pestisjárványok következtében sok moldvai katolikus közösség maradt pap nélkül. Időközben a reformáció Magyarországon is, Erdélyben is tért hódított, így ott is nagy szükség volt katolikus papokra: az erdélyi ferencesek innentől kezdve nem tudtak elég szerzetest küldeni Moldvába.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Sőt, az erdélyi obszerváns ferencesek a 17. században már csak néhány évre kapták vissza bákói filiáléjukat (1601–1604 és 1670–1678 között), ettől eltekintve mindvégig a másik ferences irányzaté, a minoritáké maradt. 1622-ben a Sacra Congregatio de Propaganda Fide (a Hitterjesztés Szent Kongregációja) nevű misszionárius szervezet vette át a moldvai katolikusok lelki gondozását. A szervezet főként olasz, néha bosnyák és horvát minorita ferenceseket küldött Moldvába, jóllehet a hívek időről időre kértek magyar papokat. A két ferences irányzat között ráadásul folyamatos volt az ellenségeskedés.
Jezsuiták és világi papok
A 17. században a jezsuiták is megjelentek Moldvában. Nagyobbik részük lengyel volt, s bár magyarok is akadtak közöttük, a rend moldvai célja nem elsősorban a hívek szolgálata, hanem a rend helyzetének megerősítése volt: a szerzetesek általában rövid időt töltöttek Moldvában, s tevékenységük akkor is a városokra, s ezen belül is leginkább a fejedelmi udvarra és az előkelők köreire korlátozódott. Befolyásuk erősítése céljából tartottak fenn például iskolát a román előkelők gyerekeinek. És hát nem vetették meg a földi örömöket, igaz, az olasz minoriták sem: számos dokumentum maradt fönn, amelyben a hívek az olasz szerzetesek és a jezsuiták botrányos életviteléről panaszkodnak – például hogy ellopják a kegytárgyakat, nőkkel élnek együtt, s hogy semmi kapcsolatuk nincs a hívekkel, mivel nem beszélik azok nyelvét.
Mindeközben a bákói püspökség felügyeletét a Szentszék elvette a magyaroktól, és 1611-ben a lengyeleknek adta. A hívek Rómához intézett levelei arról tanúskodnak, hogy ezek a püspökök legfőbb kötelességüknek nem éppen a rájuk bízott nyáj lelki szükségleteinek szolgálatát tartották: sok volt a panasz rájuk, hogy nem tartózkodnak moldvai székhelyükön, legfeljebb az egyházi adó összegyűjtése kedvéért utaznak Moldvába, s így a katolikus világi papság gyakorlatilag felügyelet nélkül tevékenykedik.
Ebben a zavaros időszakban tehát négy katolikus szervezet volt jelen Moldvában: a világi papság lengyel felügyelet alatt, a jezsuiták, a minorita rendhez tartozó főként olasz ferencesek, és az obszerváns rendhez tartozó bosnyák és magyar ferencesek. A helyzetet tovább rontotta, hogy a négy szervezet inkább az egymás elleni harcokkal, mintsem a rájuk bízott hívekkel volt elfoglalva, ráadásul még e négy katolikus érdekcsoport jelenlétével együtt is igen nagy volt a paphiány Moldvában.
Ilyen körülmények fejlődött oly mértékűvé a népi vallásosság, hogy tulajdonképpen ez vált a vallási élet legfőbb színterévé: a vallási életet a deákok – parasztkántorok – irányították, akik lényegében minden papi funkciót betöltöttek, beleértve a keresztelést és a temetést is, s mivel a közösség tagjai voltak, mindezt természetesen a közösség anyanyelvén tették. A liturgia nyelve azonban értelemszerűen a latin maradt, és a hívek gyónás alkalmával sem tudtak kapcsolatba kerülni nyelvüket nem ismerő papjaikkal.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Az osztrák „képviselet” kora
A 18. század sem hozott javulást. A jezsuiták eltűntek a színről, de a hívek továbbra sem kaptak anyanyelvi szolgálatot, azt a néhány falut kivéve, ahol magyar ferencesek tevékenykedtek. A terület katolikusainak vallási irányítása továbbra is Lengyelország, illetve a Kongregáció kezében maradt, s magyar nyelvű papok továbbra is csak elvétve jutottak el Moldvába.
A század utolsó évtizedeiben aztán Ausztria vette át az ellenőrzést a terület fölött. 1774 után Moldvában többek között osztrák konzulátus is létesült, amelynek elvileg képviselnie kellett volna a Monarchia Moldvában lévő polgárainak – így a magyaroknak is – az érdekeit. Az osztrák konzulok azonban nemcsak nem jártak el a moldvai katolikus lakosság egyházi anyanyelvi jogainak érvényesítéséért, hanem kifejezetten ellenezték a magyar papok Moldvába küldését.
Addigra ugyanis egy vatikáni rendelet szerint a templomi szertartást a hívek anyanyelvén kellett végezni, de az osztrák konzulok jelentései félreinformálták Rómát, azt állítva, hogy a moldvai katolikusoknak nincs szükségük magyar papokra. Mikor a csángók panaszai – minden nehézség ellenére – mégis eljutottak a Vatikánba, a pápa azt válaszolta leveleikre, hogy nem érti a sérelmeket, hiszen a nekik küldött papok az ország nyelvén prédikálnak. Ez többé-kevésbé igaz is volt: az olasz anyanyelvű papok viszonylag könnyen megtanultak románul.
(Forrás: Wikimedia Commons / Pompeo Batoni (1708–1787))
A korai időszakokban az egyház tehát egyszerűen nem törődött azzal, moldvai hívei teljes értékűen gyakorolhatják-e hitüket. A 19. század elején a helyzet változott, de nem a kívánt irányba, sőt, ha lehet, még rosszabbá vált: a vallási élet a csángók erőszakos asszimilációjának legfőbb terepévé lépett elő.
A tudatos nyelvi asszimilálás kezdetei
A modern értelemben vett román nemzet, sok más európai nemzethez hasonlóan a 19. században született. A nemzeti érzés megerősödött, következésképpen a Szentszék korábbi nemtörődöm viselkedését, amely a csángók nyelvcseréjének korábbi húzóereje volt, fölváltotta az új nemzetállam tudatos asszimiláló politikája. A román ortodox egyház megalázónak tartotta, hogy a román állam területén Róma ugyanúgy missziós tevékenységet folytat, mintha a terület nem keresztény terület volna – merthogy a Hitterjesztés Kongregációja misszionárius szervezet volt –, s elérték, hogy Róma visszahívta a Moldvába küldött szerzeteseket.
1844-ben megszüntették a bákói püspökséget, és érsekséget alapítottak Bukarestben, illetve püspökséget Jászvásáron, Moldva legfontosabb városában. Ezzel egy időben ezeken a helyeken katolikus szemináriumot is létrehoztak, s ennek nyomán csökkent a korábbi paphiány. Azonban mind a fiatal román katolikus egyház, mind fiatal papjai erőszakosabbak voltak a nyelvet illetően, mint elődeik. A 19. század végére Moldvában bevezették a közoktatást, és a tanítás nyelve kizárólag a román volt ugyan, de mivel a hitoktatás a templomban és nem az iskolában zajlott, egy ideig még kétnyelvű katekizmusok is forgalomban voltak. 1895-től viszont törvény tiltotta használatukat; a román nyelvű hitoktatást kötelező iskolai tárggyá tették, a kétnyelvű katekizmusokat pedig román egynyelvűekre cserélték. A papok megtiltották, hogy a hívek a templomban csángó anyanyelvüket beszéljék, de legalább a helyi vallási vezetők, a deákok használhatták továbbra is.
Korábban a templomon kívüli, főként a deákok (parasztkántorok) vezetésével végzett vallásos alkalmakkor a deák általában magyarul énekelt és magyar ima- és énekeskönyveket használt – többnyire Kájoni János Cantionale Catholicumának 1805-ös kiadását –, sőt többen közülük székely származásúak voltak, élő székely rokoni kapcsolatokat ápoltak, s meglehetősen nagy társadalmi tekintéllyel rendelkeztek. 1923-ban azonban Halasfalván kántorképzőt, 1924-ben egyházi nyomdát alapítottak, és ekkortól nemcsak a hivatalos vallásosság, hanem a templomon kívüli, közösségi vallásosság nyelve is a román lett. 1930-ban egy püspöki körlevél hivatalosan is megtiltotta a csángó bármilyen szintű vallási használatát, és a deákokat is arra kötelezte, hogy tevékenységüket románul végezzék.
Az egyház elbocsáthatta azokat a kántorokat, akik nem tudták feladatukat románul ellátni. Új, egynyelvű imakönyveket, énekeskönyveket nyomtak, a régieket pedig összegyűjtötték, sőt előfordult, hogy a templom előtt égették el. Az 1930-as években a templomban nem adták össze azokat a fiatal párokat, akik nem tudták románul a katekizmust; volt rá példa, hogy a pap kiközösítette az egyházból azokat, akik saját csángó nyelvüket beszélték otthonukban közös munka (kukoricafosztás, szövés, fonás) közben.
Az államhatalom továbbra is szorosan összefonódott az egyházi politikával: 1939-ben Bákó megye prefektusa megtiltotta, hogy a misét a románon vagy latinon kívül más nyelven mondják, vagy hogy a papok és a kántorok más nyelven énekeljenek. A rendeletet megszegő kántorokat a csendőrségre idéztették, és börtönnel, elhurcolással fenyegették meg őket. Később a Securitate vádolta meg azokat az öreg deákokat, akiknél magyarul nyomtatott vagy csángóul írt imákat találtak otthon, hogy kémek. Így aztán nem csoda, ha a csángók nyelvcseréjének egyik első tartománya éppen a vallás volt.
Irodalom
Benda Kálmán. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. I–II. 1989.
Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. 1987.
Magyar Zoltán: Vallás és etnikum kapcsolata egy moldvai csángó faluban. 1994.
Tánczos Vilmos: Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus imádságok. 1995.