nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
  • mondoga: @Cypriánus: Nehezen viselem, ha valaki ennyire mellébeszél, csakis kötözködés céljából. Ne...
    2019. 08. 25, 23:22  Hun‒ugor géntangó
  • Cypriánus: @mondoga: Nem vagyok sem a moderátor, sem az Anyukátok, de kezditek túltolni. Speciel a ut...
    2019. 08. 25, 22:47  Hun‒ugor géntangó
  • Cypriánus: @VamArm: Azt feltételeztem esetleg leírást adsz a gondolataidat összetartó paradigmáról. Í...
    2019. 08. 25, 22:38  Hun‒ugor géntangó
  • Cypriánus: @VamArm: Azt feltételeztem esetleg leírást adsz a gondolataidat összetartó paradigmáról. Í...
    2019. 08. 25, 22:38  Hun‒ugor géntangó
  • Cypriánus: @VamArm: Azt feltételeztem esetleg leírást adsz a gondolataidat összetartó paradigmáról. Í...
    2019. 08. 25, 22:38  Hun‒ugor géntangó
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
In memoriam Szép Ernő

A holokauszt 70. évfordulójára egy olyan szerző művein keresztül emlékezünk, aki már 1919-ben, egy fiatalkori művében elgondolkozott saját zsidóságán. 1944 őszén munkaszolgálatosként pedig olyan tapasztalatokat szerez, melyek egy másik remekmű megírására vezetik. 130 éve született Szép Ernő.

Horváth Krisztián | 2014. június 30.
|  

A Nyugat és Az Est egykori munkatársát, a népszerű írót és költőt, az ekkor már hatvanéves Szép Ernőt 1944. október 20. és november 9. közt Erdőváros (ma Erdőkertes) határába vezénylik munkaszolgálatosként tankcsapdák ásására a közelgő szovjet csapatok és tankok megállítása érdekében. Erről a három hétről szól az 1945-ben megjelent Emberszag című remekműve, amit most a szerző 130. születésnapja alkalmából újra elővettünk.

A Lila akáctól az Emberszagig

A három heti munkaszolgálat ideje alatt Szép Ernőnek bőven van alkalma elgondolkodni a zsidóság és a kirekesztettség témakörén. Mielőtt azonban alaposabban is szemügyre vennénk a kötetet, elébb vizsgáljuk meg, miként írt a zsidóság problémájáról ugyanő az 1919-ben megírt Lila akác cmű kötetében:

Én zsidó vagyok? Hogy hogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én vagy zöld vagy kék vagy milyen? Épen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizonyisten eszem ágában se volt, hogy zsidó leszek majd ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám és az istenem a halál. És valaki rám néz, és az tudja, hogy én zsidó vagyok. Mintha ránéznék valakire, akiről tudják, hogy az lopott egyszer! És nekem a szememmel ki kell tartanom ezt a vádat vagy ráfogást vagy elnézést vagy mi az, hogy az embert zsidónak veszik. És nekem úgy kell néznem, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok. Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve. Én az egész dologgal nem vagyok tisztában. Nem vagyok ebbe beleegyezve, se belenyugodva, csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.

(57–58. oldal)

Szép Ernő (1884–1953)
Szép Ernő (1884–1953)
(Forrás: Wikimedia Commons)

A történelem azonban egyáltalán nem hajlandó arra, hogy Szép Ernő szerény javaslatát meghallgassa: 1944 őszén a szerzőt munkaszolgálatra vezényli a nyilas hatalom. A folytatásban a dokumentarista jellegű, ugyanakkor nagyon is személyes írására, az Emberszag című kötetére hagyatkozunk.

Október huszadika volt, a Szálasi-világ hatodik napja: fél hatkor (reggel) legédesebb álmomból riaszt a lakásparancsnok, T. úr.

– Tessék fölkelni. Tessék fölkelni, kérem.

( 5. oldal)

A házból, ahol a szerző lakik, a zsidó férfiakat leparancsolják az udvarra. Ott órákat várakoznak, míg megérkezik a parancs az indulásra; az uticélról azonban még nincs hír:

– Figyelem, az úton a legnagyobb rendbe és csendbe haladunk. Beszélgetés meg van tiltva. Egyforma távközökkel csatlakozunk fel. Aki hátramarad vagy görbén megy, az majd meg fogja érezni a puskatust. Indulj!

Óvatosan pislantottak az urak fölfelé, búcsúzni, aki az emeletekre felláthatott. És mentünk kifelé a házból; nyolc óra múlt tíz perccel.

(10. oldal)

Szép Ernő: Emberszag
Szép Ernő: Emberszag
(Forrás: Libri)

Rácsodálkozik az akcióra a szerző is és a sorstársai is, akik hozzá hasonló korúak. A háború végét várva reménykedtek abban, hogy valahogy talán megússzák az utolsó hónapokat, heteket, napokat is:

Október elsején voltunk zsidósorozáson; a tisztiorvos úr, megismervén, a szememhez hajolt, vizsgálta vagy harmadpercig, azután bediktált valami gyulladást, hozzá még szívgyöngeséget is, és adott három hónapi haladékot, január 1-ig. Hol lesz akkor már a háború?

(5. oldal)

A munkaszolgálatosok menete tehát elindul. A szerző fejében pedig megszületik a rövid összefoglalása az elmúlt időszak történéseinek:

A kapu, melyen kifordultunk, egy Pozsonyi úti háznak a kapuja volt. Itt laktam testvéreimmel együtt június vége óta, mióta a zsidókat összeköltöztették (hogy még jobban összetarthassanak). Hatágú nagy vörös csillagot tettek a kapura, a Dávid csillagát. A Margitszigetről mindenkienk tisztulni kellett, már az vasárnap, máricus 19-én, mikor a németek megszállták az országot. Kétszázhetven német tisztet raktak be a Palatinus Szállóba. Egymagamnak engedték meg, hogy csak hétfőn reggel költözzem ki; én nemcsak egy-két bőrönddel voltam, mint az üdülővendégek meg a betegek, teli voltam könyvvel, képpel meg mindenemmel; velem volt az egész életem. Harminchárom évet töltöttem a Szigeten. Mikor reggel nyolc órakor kifelé indultam, helyet foglalván a lovas stráfkocsin, egy hosszába állított bőröndön, a szobafőnök, a kedves Misley avval búcsúzott, hogy semmit se búsuljak, jöhetek vissza két hét múlva. Ez nem megszállás, azt mondja, szó sincs róla, ez átvonulás és vonalbiztosítás: őt beavatták tegnap a szálláscsináló urak. Elhittem, komolyan; oly jólesett ezt hallani.

(11. oldal)

Emléktábla a Margitszigeten – Szép Ernő (is) itt lakott egykoron
Emléktábla a Margitszigeten – Szép Ernő (is) itt lakott egykoron
(Forrás: Wikimedia Commons / Fekist / CC BY-SA 3 0)

A Pozsonyi útról kiinduló menetben sorra születnek a gondolatok, sejlenek fel emlékek...

1914 és 1944 közt

A munkaszolgálatosok menetében tehát ott gyalogol a hatvanéves Szép Ernő is. Nem tudni, merre tartanak; saját józan eszének megőrzése érdekében mindenféle emlékeket idéz fel a múltból. A közelmúlt eseményei közül az első bombázásokról az alábbiakat olvashatjuk:

Nekünk zsidóknak fő szenvedésünk a kiszolgáltatottság volt, és fő félelmünk a deportálás. Ahhoz képest kismiska a bombahalál. Itt is, úgy, mint a Thököly úton, bombázás alatt, föl-fölmentem az udvarba cigarettázni.

(16. oldal)

Mivel a teljes elsötétítés nem tette lehetővé, hogy az ember világot gyújtson cigarettája megsodrásához, Szép Ernő felidézi magában, hogy 1914-ben, az első világháborúban – ahol maga is szolgált a szerb fronton – hogyan is sajátította el a sötétben való cigarettasodrás művészetét:

A cigarettám is sötétben gyúrtam; ez különben született tehetségem; Szerbiába, a Macsvában egy éjszaka, erdős dombon vonulván keresztül, avval brillíroztam az ezredtörzsbeli urak előtt, hogy lóháton, esőben, nedves talaj felett, ahol folyton megcsúszott a ló, a hajtószárat a csuklómra csavarva, megsodortam a cigarettám a sötétbe, de olyan formásra, akár a trafikból hozták volna. Több haditényem nincs is, amivel eldicsekedhetem.

(14. oldal)

Egy korábbi cikkünkben Konrád György egyik írása kapcsán már láttuk a zsidó magyar, magyar zsidó problémájának megfogalmazódását. Szép Ernőnél sem merül föl kisebb súllyal a kérdés, mint Konrádnál. A hazájáért 1914-ben önkéntesként küzdő író harminc évvel később azzal kénytelen szembesülni, hogy bizony zsidó magyar (magyar zsidó) íróként ugyanabban a hazában komoly veszélyben van:

Nagyon rám ijesztett egy író pajtásom, aki meglátogatott: aki zsidónál angol könyvet találnak majd, internálják. A zsidó írót meg, tudod, különösen szemmel tartják. A testvéreim meg a magam angol könyveiből és sok aggodalmas magyar könyvünkből vagy tíz reggel be tudtuk a fürdőszobát fűteni. Hideg volt a tavasz, szenet alig lehetett már kapni.

(19. oldal)

Könyvégetés Berlinben, 1933-ban – Szép Ernő 1944-ben egy egészen másfajta könyvégetésről ír
Könyvégetés Berlinben, 1933-ban – Szép Ernő 1944-ben egy egészen másfajta könyvégetésről ír
(Forrás: Wikimedia Commons / Bundesarchiv, Bild 102-14597 / CC-BY-SA)

E sajátos és sajnálatos könyvégetés után – ami okait tekintve természetesen erősen különbözött az 1933-as berlini és sok más azt megelőző vagy azt követő könyvégetéstől – vessünk egy pillantást a hétköznapokra is 1944 derekán.

Álarcban – újratöltve

Egy korábbi cikkünkben már foglalkoztunk Soros Tivadar Álarcban című kötetével, melyben a Soros család (és ismerőseik) 1944-1945-ös budapesti életét írja le a szerző. Az alábbiakban Szép Ernő saját korabeli élményeibe nyerhetünk bepillantást:

Magam nem jártam ki a házból, nem volt kedvem csillagosan sétálni. Csak kéthetenkint mentem át a szemben való fodrászhoz nyiratkozni meg a manikűrös-kisasszony elé ülni. Azt hittem áprilisba, amikor felvarratták a csillagot, azt hittem, beléhalok a megjegyzett állattá, tárggyá való degradálásba. Nem, nem fogják rajtam a csillagot látni. [...] Június végin muszáj volt kimenni a kapun (csillaggal persze), fölmenni a hitközséghez lakást szerezni. Szememre húztam a kalapot, mint a strucc. Éreztem ott a villamoson, hogy kezd a képem tüzelni. Itt a Pozsonyi úton már a lépcsőházba se szabad csillag nélkül mutatkozni. Olyan nüanszai is voltak a rólunk való gondoskodásnak, mint például az, hogy a házban lakó zsidók nem látogathatják egymást.

(21. oldal)

Csillagos házak és más
Csillagos házak és más
(Forrás: Metropol)

A tilalmak természetesen (főleg az értelmetlenek) arra valóak, hogy megszegje az ember őket. A kor sajátosan zavaros hangulatában azonban a szabályok áthágásának is saját, olykor paranoid rituáléja volt:

A szomszédolás az egész háznak divatja volt; természetes, mind a magukhoz valót látogatták. De nemcsak vagyoni helyzet és nívó szerint ment a szelekció, nem: voltak olyan bigott antiszemiták (akik már keresztényeknek születtek, vagy húsz éve kitértek), nem jártak össze, nem is értintkeztek zsidókkal, mármint frissen kitértekkel. [...] A kitért asszonyok tüzesebb antiszemiták voltak, mint a kitért urak. Különben szinte minden zsidó, az is, aki megmaradt a felekezete mellett, az is mind antiszemita. Irtózik a többi zsidótól. Azoknak a „bűneiért” néki is szenvedni kell. Meg ha csak ő maga volna zsidó a világon, vitrinbe tartanák őt, tisztelnék, mint az ereklyét. De hát rengeteg sok a zsidó; és ha zsidók a Földön nem volnának, néki se kellett volna zsidónak születni.

(24–25. oldal)

A vészterhes idők rendkívüli intézkedéseket is kívánnak. Az ember élete mentése érdekében akár kérvényt is benyújt Magyarország kormányzójához – még ha ez mindennél megszégyenítőbb is számára.

Elgondolhatják, kérem, hogy megszégyelltem magamat: belé kell a kérvénybe írni, hogy a nemzet ellen semmit se vétettem. És milyen feneketlen mélyen szégyellettem, hogy kérni kell annak, aki küldetése révén a nemzete fölé magasodik, annak rimánkodni kell, hogy vegyék annyira magyarszámba, mint a kutyasintér cigányt meg a lakat alá tett betörőt. És aztán nem illik különbözni az embernek csillagos sorstársaitól, azok fölé kerülni.

(33. oldal)

A létbizonytalanság azonban olyan nagy úr, hogy a jövőt végképp nem lehet előre látni:

Ki tudja, mikor szabadulunk, és szabadulunk-é egyáltalán. Még mindig tanakodik a ház, mit lehet ettől a Lakatostól várni? A rezümé az, hogy katona, biztos hű embere Horthynak. De hát mit tehet, itt vannak a németek.

(34. oldal)

A vidéki zsidók sorsa után a fővárosban maradottak jövője is egyre kérdésesebbé válik:

Hónapok óta bírkózott a kormányzó az SS-szel; az már többször is vagonba akarta dugni az újpesti zsidókat, kivinni az országból, úgy, mint a vidéki városok zsidóságát. Itt reszket Újpesten két-három ezer lélek, egyik nap úgy van, hogy viszik őket, másik nap, hogy maradnak. [...] No most aztán egy éjszaka fölverték a csendőrök Újpest zsidait; a haldoklót meg a nagybeteget lelőtték, a többit vitték, beszorították puskatussal a vagonokba.

(41. oldal)

A szerző hitetlenkedése azonban nagyon nagy: képtelen elhinni (talán nem is akarja), hogy ilyen dolgok egyszerűen megtörténhetnek:

Nem először hallok olyat, hogy a zsidókat Németországban gázkamrába halálra fullasztják. Ezt nem hittem el. Sőt még ma se hiszem. Eszméletem mélyén nem tudom elhinni, nem tudom.

(48. oldal)

S minekutána az elmúlt néhány hónap időrendjét áttekintette, a szerző elérkezik időben 1944. október 15-höz, a történet jelenéhez:

De, sajnos, már rendbe volt minden, a németek az ezeresztendős Magyarországot rábízták Szálasira.

Avval kezdte a nyilas kormány, [hogy] megtiltotta, hogy a zsidók kimozduljanak a házból. És az összes védőleveleket, kormányzóit úgy, mint a külföldit, érvénytelennek jelentette ki.

(52. oldal)

Ahogy láttuk, a szerző önszántából, a megszégyenüléstől való félelem miatt már rég nem látogat ki a nyílt utcára, a zsidókat sújtó kijárási tilalom így kevésbé érinti. A védlevelek érvénytelenítése azonban annál inkább. És úgy fest, az, hogy 60 elmúlt, szintén nem kibúvó a munkaszolgálat alól...

Egy másik erőltetett menet

Radnóti Erőltetett menet című verse elevenedik meg szemünk előtt Szép Ernő prózáját olvasva. Az alábbi esetben például egy idős munkaszolgálatos úrhoz (korábban tanácsos) a keretlegénység egyik őre jiddisül intéz néhány keresetlen szót. A tanácsos úr, aki nem beszéli a nyelvet, tiltakozik:

– Kérem, nem értem, amit ön mond – oly izgatottan szólott néki fel a tanácsos úr, rezgett a feje, két keze; féltettük.

– Dehogyse érti, tata, ez az anyanyelve magának.

– Csak magyarul értek, kérem.

(61. oldal)

Hiába a bizonygatása annak, hogy a magyar anyanyelvű tanácsos úr nem idegenszívű, a jiddist meg végképp nem anyanyelveként bírja, nincs könyörület. Az októberi, szokatlanul meleg napokban a munkaszolgálatosok menete elindul Pest határába:

Éppen ilyen hőségben vánszoroghattak a zsidók, és több teherrel talán, és betegekkel és gyönge vén nénikkel és reszkető fejű aggastyánokkal és kicsi gyerekekkel, azok a zsidók, akiket valaha Spanyolországból kikergettek. Meg akiket űztek kifele Angliából, Franciaországból, Bajorországból, Szászországból, Württembergből, Ausztriából, mindenünnét.

(85. oldal)

A nagy melegben nem csoda, hogy hamarosan sor kerül az első emberi tragédiára: egy idős úr összeesik, s mivel képtelenek magához téríteni, az egyik őr agyonlövi.

Egypár perc múlva halljuk a mögöttünk járó sorból, hogy hetvenéves ember volt, akit lelőttek, súlyos cukorbeteg. Valami Máv főtanácsos. Elájult, nem tudták magához téríteni. A tizedes, miután két golyót beléeresztett, lerugdalta az úttestről.

Hallgattunk.

Így tűnik el most egy élet, se gyászjelentés, se koszorús üveghintó, se papnak a kenetes beszéde, se családtagok gyászban, se jó cimborák, akik göröngyöt vetnek le a koporsóra.

(87. oldal)

S hogy a külvilágot kizárja, saját belső világát megmentse, szerzőnk mentális gyakorlatokat végez:

Régi sportomhoz folyamodom unalmamban: verseket emlézek, ezt űzöm mindig az autóbuszon, ha nincs nálam olvasnivaló, meg akkor is ezt művelem, mikor fárasztó ember vagy asszony fogott el és mesél nekem. [...] Csokonaikat szeretek legjobban így az emlékezetemben olvasni, meg De Musset-ket.

(75. oldal)

S amikor már minden rosszat képes elképzelni az ember önnön jövőjét illetően, mégis érik kellemes meglepetések. Egy fiatal honvéd keresi fel a szerzőt, azt állítva, hogy rokonok. Nem kevés bátorság egy honvéd részéről ennek vállalása 1944 őszén:

A kis honvéd összecsapja a bakancsa sarkát:

– Tisztelettel, rokonok vagyunk. Engemet Sz. Péter Pálnak hívnak. Most hallottam, hogy bátyám is itt van, azér jöttem, jelentkezni, tisztetlettel.

És erre kezet nyújt, nagy szeretettel a szemében.

– Nem lehetünk rokonok, fiam, én zsidó ember vagyok.

(98. oldal)

Majd miután több más katona is felismeri a szerzőben az egykoron, békésebb időkben oly népszerű írót és költőt, a menet lassan megérkezik végcéljához, Erdővároshoz (Erdőkertes). A jelentős részükben nem épp fiatal munkaszolgálatosok feladata tankcsapdák ásása.

Ezek közt a pantallós emberek közt senki se ásott sáncot életében. Egy úr azt mondta: Szóval mi is mazsidó-vonalat csinálunk. (Maginot.)

(102. oldal)

Munkaszolgálatos tábor, Abony, 1940
Munkaszolgálatos tábor, Abony, 1940
(Forrás: mek.oszk.hu)

A Maginot-vonal Franciaország nyugati határai mentén hatalmas anyagi ráfordítással készült védelmi rendszer volt, melyről 1940-ben a német offenzíva idején hamar kiderült, hogy teljesen felesleges beruházás volt. A fenti szójáték a Budapestet a szovjet tankoktól védeni hivatott csapdák hatékonyságára is utal.

A humor még a vészterhes időben sem hagyja el a munkaszolgálatosokat – így Szép Ernőt sem.

In memoriam dr. K. H. G. és más szürreáliák

Az élet néha annyira valószerűtlen, hogy az még a legjobbak fantáziáját is próbára teszi. Az alábbi kis magyar szürreália ennek ékes példázata; történik ugyanis, hogy a híres, befutott, egykoron népszerű irodalmi nagyság tankcsapdaásás közepette kivívja maga ellen a sors és őre haragját:

Szerencsém volt magamnak is egy bothoz. Szembe velem lapátolt egy vézna kis öreg, erőlködött nagyon, szaporán szedegette a földet.

Odaszóltam, elég halkan:

– Öregem, lassabban egy kicsit, így hamar kimerül.

– Dumálsz? Dumálsz? – és a fejemre húznak hátulról. Kalapba voltam, a bot el is csúszhatott, nem fájt, higgyék el. Vékony, szőke gyerek vágott rám, ez nagyon szeret hatalmaskodni, láttam már tegnap. Más volt a baj, nem amit kaptam: olyan komikus volt, hogy hatvanéves koromba fejbe vág ez a buta fiú, nagy kínomba került, hogy el ne nevessem magam. Képzeljék, ha ott kifut a nevetés a számon.

(125. oldal)

Dolgozó munkaszolgálatosok – 1941
Dolgozó munkaszolgálatosok – 1941
(Forrás: mek.oszk.hu)

Míg Szép Ernő esetében a fiatal keretlegény botütésének képe a szerző számára is inkább szürreális, groteszk és tragikomikus, az eset akár tragédiával is zárulhatott volna. Szerb Antal például nem volt ilyen szerencsés. A szintén munkaszolgálatra vezényelt írót 1945 januárjában agyonverték.Az eset – mely szerencsére nem végződött rosszabbul – olyan tragikomikus, hogy a szerzőnek is nehezére esik türtőztetnie magát. Az eset valóban szürreális jellegét legjobban talán Örkény alábbi egypercese szemlélteti, melynek címe In memoriam dr. K. H. G.:

Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
– Ki volt az? – kérdezte a német őr.
– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
– Kik ezek? – kérdezte az őr.
– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?
– De ismerem – mondta a német őr.
– És Rilkét?
– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

Hasonló szürreális esetre az Emberszag olvasása közben máshol is bukkanunk. Történik például, hogy egy idősödő munkaszolgálatos szóba elegyedik az egyik őrrel. Szóba kerül, hogy egykoron a zsidó munkaszolgálatos nyomdász volt. Konklúzió:

Kicsit hallgat a katona; mintha zavarba jött volna, s aztán azt mondja:

– Azér maga is csak fölözött.

És ellép.

Ez az ige hat-hét esztendeje ragadt el a társadalomban. A zsidó az mind csak fölöz. (A fölét szedi le a tejnek.) Mikor terjeszteni kezdték az eszmét, akkor meg a biciklis kifutók meg a kofák is eltanulták, hogy: a zsidó mind a napos oldalon van. (Tudni való, hogy a zsidók közt van a legtöbb koldus.)

(128. oldal)

S hogy ne menjünk el üres kézzel a valószerűtlenségek végtelen sora mellett, melyekkel a regényt olvasva találkozhatunk, álljon itt még egy példa: két munkaszolgálatos találkozik, s meglepődik azon, hogy a másik zsidó:

Fölfedeztem a vacsoránál Magyar Károly szerkesztő urat is, az Otthon-kör [Otthon Írók és Hírlapírók Köre (1891–1948), magyar írók, művészek klubként működő egyesülete] gazdáját. A másik századba működik. (Zsidó vagy? nem tudtam.)

(145. oldal)

Ezek után az viszont kevésbé meglepő, hogy a munkaszolgálatos urak megpróbálnak rájönni, miért is kell nekik itt lenniük...

A kirekesztés lehetséges okairól

Miközben zajlik a tankcsapdák építése, az ott levő urak (ahogy Szép Ernő gyakorta utal rájuk), a zsidó munkaszolgálatosok egymás közt megpróbálják megfejteni saját helyzetük okait. Egyikőjük önmagát magyar nacionalistának tartja. Erre aztán komoly párbeszéd alakul ki:

– De ha egyszer a hazád nem fogad el magyarnak.

– Ez csak a mai mentalitás, nem veszem tudomásul.

[...]

– Azt tessék megmondani – szólal a harmadik bajtárs –, tulajdonképpen mér gyűlölnek bennünket.

[...]

– Azér, kérem, mer olyan okosak vagyunk.

Óhatatlanul volt az a gyönge kis nevetés, ami a szájakat elfutotta, mikor odanézett mindenki, mert ennek az embernek olyan kosfeje van, majd elbődül, vagyis bédül.

Erre fordul megint az az idősebb úr:

– Azér, drágám, megmondtam, mert idegeneknek tekintenek, nem magyarnak.

– De uram, a cigány is idegen nekik.

Rácsap egy új hang:

– Menjen maga is muzsikálni, mind menjünk a kocsmába muzsikálni, és ne legyünk vezérigazgatók, minket se fognak bántani.

– Kérem, kérem – ez is más bajtárs, tudom, drogériája van a Körúton –, az a baj, hogy kisebbség vagyunk mindenütt. Tessék, kérem, megnézni az örményeket Törökországba vagy az indiánokat Amerikába, a gyengébbet mindig és mindenütt üldözték, gyilkolták.

– No nem ilyen egyszerű a dolog. (Dr. D., bankigazgató, más valláson van.) Mégiscsak a vallás számít.

– De hiszen hiába térünk ki.

[...]

Egy görbe hátú, fáradt arcú, szőke ember, valaki felé:

– Semmi közöm, tessék megérteni! Én kereszténynek születtem.

[...]

– Látja, és magát is megcsillagozták.

(168–169. oldal)

Bármi is a kirekesztés oka, a hatvan év feletti Szép Ernőn és hasonló korú sorstársain megkönyörül az ég: felsőbb rendelkezésre ők visszamehetnek Budapestre. November 9-én ér haza a szerző – s ennél a pontnál a regény is véget ér. Zárásnak pedig csupán még egy gondolatmenet Szép Ernőtől:

Most is, mint a régi háborúban, elképedek néha: hogy merik ezt csinálni, amit csinálnak, hogy merik, mikor itt vagyok a világon? Hiszen látok, hallok mindent. Hogy nem döbbentek meg, hogyhogy ki nem sül szégyenükben a szemök, hogyhogy nem hagyták azonnal abba?

(178. oldal)

Szép Ernő egykori, 1945-1953 közti lakhelyén található emléktábla – Liszt Ferenc tér 11.
Szép Ernő egykori, 1945-1953 közti lakhelyén található emléktábla – Liszt Ferenc tér 11.
(Forrás: Wikimedia Commons / Csurla Csurla / CC BY-SA 2 5)

Az eseményeket elszenvedő Szép Ernő őszinte felháborodása és hitetlenkedése 1945 után sem enyhülhetett: a szerző haláláig, 1953-ig szegénységben és mellőzöttségben élt. Halálát az irodalmi élet szinte figyelmen kívül hagyta.

Felhasznált irodalom

Szép Ernő: Emberszag. Osiris Kiadó, Budapest, 2011.

Szép Ernő: Lila akác. Egy fővárosi fiatalember regénye. Az Athenaeum R.-T. kiadása, Budapest, 1920.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X