nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Jókai 20. százada
A jövő század regényes őstörténete

Jókai „A jövő század regénye” című kötetének olvasása kapcsán sorozatunk előző részében már láttuk, milyen nyelvi helyzetben van a világ és benne hazánk a szerző által elképzelt 20. század közepén és második felében; az alábbiakban pedig szembesülhetünk Jókai jövő századának regényes magyar őstörténetével – és a nemzeti kiteljesedés igazán jókais módjával.

Horváth Krisztián | 2013. november 26.
|  

Jókai A jövő század regénye című művének főhőse, a székely szombatos Tatrangi Dávid – az ichor (a titokzatos hatvanötödik elem) felfedezője és az abból készült törhetetlen üveg, a hyalichor feltalálója – az elképzelt 20. század közepének elképzelt első orosz-osztrák-magyar háborúját követő béke értelmében 10 évre seregével együtt a Duna-deltába deportáltatik, ahol néhány év alatt virágzó mintaállamot épít fel embereivel „Otthon” néven – a semmiből. Tatrangi Dávid innen szervezi meg a felkészülést és a revansot a második orosz-osztrák-magyar háborúra, melyet követően természetesen az örök háború állapotát az örök béke állapota hivatott követni e világon. – Mindez, természetesen, aktív magyar részvétellel történik. A Duna-Tisza vidékének Magyarországa, a Duna-deltában létrehozott új magyar kolónia mellett azonban Tatrangi világbékét célzó terveiben kitüntetett szerepe lesz a keletre szakadt, ázsiai magyarságnak is. Kik ők és hol laknak?

Kincső – kincs ő!

Tatrangi keresztül-kasul bejárja repülő szerkezetével a világot – kutatása középpontjában a lassan kimerülő, az erdélyi Gyilkos-tó készleteire alapuló ichorbányászat újabb telephelyeinek fellelése áll, de mintegy véletlenül rábukkan a keleti magyarság hazájára. De hol is ez a haza s mely nyomok vezetnek el hozzá?

A kínaiak nevezték azt Kin-Tseunak, a tübetiek Pamirnak, a mongolok Ladakh országának, és mindannyira nézve a mesék birodalma volt az.

(512. oldal)

 

A Pamír
A Pamír
(Forrás: Wikimedia Commons / Mats Halldin)

Ennek a bizonyos Kin-Tseunak a neve a kínai King-Csou, Csing-csou, Jīngzhōu névre megy vissza: a vidéket Jókai regényében elegáns mozdulattal a Pamírba (illetve annak környékére) teszi. A név magyarosított alakjában (Kincső) pedig a sajátos etimológiát (el)követő Jókait tisztelhetjük e név alkotójaként. Köszöntsünk Jókaival karöltve mi is minden Kincsőt:

Ez ország neve volt a bennlakóknál „Kincső”. Egyszerű, természetes elnevezés, „Kincs ő”; – aki hazát, kenyeret, aranyat, békességet, egészséget ád fogadott fiainak. A kínai tudósok, amíg a közlekedés fennállt az országgal, valószínűleg e szóból csinálták a kínai Kin-Tseut, mely nálunk ismét hegyországot jelent. Megfordítva is történhetett. Mi nevezzük ezentúl Kincsőnek.

(530. oldal)

De mit is tud a külvilág a titokzatos országról, Kincsőről – Kin-Tseuról? A regény írása idején (1872–1874) a térségben az orosz és angol expedíciók még távolról sem térképeztek fel mindent a Pamírt illetően. Jókai a 20. század közepébe illesztve e hiányos ismereteket így jellemzi a vidéket:

Európai tudósok pedig éghajlati összevetésekből arra a megállapodásra jutottak, hogy az egész Kin-Tseu létezése alapjában mese; a Khokonoor, Küen és Himalája hegyek által összeszorított világrész emberi lakhely nem lehet: ott örök tél uralkodik, ott minden tenyészet lehetetlen.

Egyszer aztán jött valami új felfedezés, ami ezt az állítást határozottan megcáfolta.

(515. oldal)

 

A Pamír hegyei, melyek a jövő század regényes magyar őstörténetét rejtik
A Pamír hegyei, melyek a jövő század regényes magyar őstörténetét rejtik
(Forrás: Wikimedia Commons / GNU-FDL 1.2)

Egy véletlen esemény azonban arra enged következtetni, hogy a világ eme elzárt szögletében írástudó népek élnek. A térségben eredő folyók hátán ugyanis kínai felségterületre érkezik egy különös tárgy, egy épület roncsa, melyen furcsa írásjegyek találhatóak. De az írást senki nem tudja megfejteni...

De ezzel a felfedezéssel aztán még bonyolódottabbá lett a talány. […]

Kár, hogy azokat a betűket, amik a roncs bejáratának küszöbére fel voltak róva, senki sem tudta elolvasni, pedig az egész világ minden régésze összefutott a találgatásukra. Nem hasonlítottak azok semmi eddig ismeretes írásjegyekhez.

(516. oldal)

„Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson/Büszke most a magyar, zengik a világon” – énekelhetnénk együtt a Hobo Blues Band méltán népszerű nótáját; s kiegészíthetnénk a sort azzal, hogy a magyar büszkeség árja még a Pamír hegyláncain is átcsap. Talán mondanunk sem kell, hogy a rejtélyes és megtalált írás magyarul értelmezendő és értelmezhető:

Egyszer egy magyar tudós is megtekintette ugyan e betűket a pekingi múzeumban, de az sem mondta, hogy értene hozzájuk.

Az pedig Tatrangi Dávid volt. És ő az első tekintetre ráismert a betűjelekre, mik a csík-szeredai templomfelirattal azonosak. Az ószékely-hun jegyek azok. A küszöb egyik fáján ez állt: BUNGOR. BÁ FOROGÁ, a másikon ez: ISTEN. LÁD. ÁRMÁN. NE BÁND.

Aki ott eltemetve lakik, az az ősmagyar nemzet!

(516. oldal)

Tatrangi Dávid a keleti magyarság nyomára bukkant – de hogy kerültek ők oda? A Kincsőbe (Kin-Tseuba) szakadt magyar nemzet 13–20. század közti regényes történetével szintén megismerkedhetünk a regény lapjain.

Jókai Mór
Jókai Mór
(Forrás: Wikimedia Commons / Leopold Horowitz)

A keleti magyarság nyomában

Tatrangi repülő szerkezetével a hegyek közül érkező folyók folyásiránya mentén felfelé haladva rábukkan Kincsőre (Kin-Tseura), ahol azonban balesetet szenved. Életét a helyiek mentik meg. S miközben eszméletét apránként visszanyeri, három, tiszta magyarsággal kiejtett szót hall: „él, lát, szól”. Így konstatálják a helyiek, hogy a külvilág légből érkezett vándora nem halt meg:

Széttekintett. Körüle ifjú hajadonok álltak, fejükön koszorúval, rajtok túl ősz szakállú férfiak, fehér subákban, hosszú, négyszögű botokkal, miken írásjegyek voltak végigróva.

De ez a három szó [él, lát, szól] egyszerre visszaadott életet, eszméletet a tetszhalottnak, e három rövid, egytagú ige „magyarul” volt mondva.

Ez az ősmagyar nemzet hazája, és akik ott körülállják a tetszhalottat, azok az ifjú alirumnák [varázslónők], a tűzisten szolgálói, és a „sellők”, a vízisten papnéi,és a „firénék”, a földisten fehércselédei, s azok a férfiak ott a „táltosok”, „gyulák” és „garaboncok”, az ősisten papjai; a szertartás itt a „Zomotor”, a feltámadó tetszhalott tiszteletének ünnepe az, ahogy az ősmagyar hagyományok fenntarták emlékeiket, ahogy az dívott még a keresztyén királyok idejében is, amíg azok a pogány emlékeket tűzzel-vassal el nem irtották.

Itt a keresett ősmagyar nemzet!

(521. oldal)

 

A Hun Birodalom – de hol van ennek az öröke?
A Hun Birodalom – de hol van ennek az öröke?
(Forrás: Wikimedia Commons)

De hogy kerültek ide ezek a magyarok? Lássuk, hogy a hun-magyar eredetmonda elemeit is felhasználva Jókai hogyan kapcsolja a magyarságot e Pamírba szakadt népességhez:

Az Attila-hagyomány az elvált Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Ganács, Csabacsingyula, Borotalma, Gézacsopán, Bulcsu, Karabó vezérek története, Béla, Keve, Kadisa, Kádár, Edömér, Bungor, Uzád, Bojta, Rétel, Álmos, Előd, Kund, Tas, Huba, Töhötöm vezérek elszakadása az ősnemzettől; az ifjak, kik még akkor deli hősök voltak: Árpád, Zabolcs, Gyula, Kund, Lehel, Verbölcs, Örs; és a száznyolc törzs, mely velük együtt indult el Attila örökét elfoglalni. Itt aztán különválik az egy nép két nemzetének története. Mindig volt a magyar népben két párt: az egyik a béke, a másik a harc pártja. Már Attila és Buda története megörökíté a két párt küzdelmét. Attila akarata győzött; lett győzelmének gyümölcse egy fényes szakasz a világtörténetben; de azért mégiscsak Buda neve maradt fenn örökül. A fiú, kit Emős lángszülő álmáért Álmosnak neveztek, kivezette a harcvágyó népet az őspusztákról, s otthon maradt Rapson vezérrel a békeszerető faj. Ennek az őshazának nem voltak földtani határai; nomád nép lakta föld az, miként még ma is, a Volga és az Urál folyók között.

(521–522. oldal)

 

Julianus barát szobra
Julianus barát szobra
(Forrás: Wikimedia Commons / Gyurika / GNU-FDL 1.2)

Julianus barát a 13. század első felében, a tatárjárást megelőzően még a beszámolók szerint találkozott a keleti magyarsággal – Jókai így ír erről:

A XIII. század közepe táján, amikor IV. Béla király uralkodott Magyarországon, három magyar dominikánus szerzetes elindult felkeresni az őshazában hátramaradt rokon nemzetet. A három közül csak egy jutott el odáig, Julián; az megtalálta az ősnemzetet, beszélt vezéreikkel, azok tudaták vele, hogy kelet felől mily óriási vész közeledik Európa felé, Dzsingisz kán milliónyi hordái megosztoztak a világ fölött, s indulnak keletnek, délnek, elpusztítani a mívelt népeket. Ők sürgették Juliánt, hogy sietve térjen elszakadt testvéreik országába vissza, s hirdesse közöttük, hogy most kell meghordozni a véres kardot, mert nagyobb ellenség jő rájuk, mint volt hajdan a kazárt és besenyő. Julián vissza is jött, s tudósításának lapjait a magyar történelemben mint hiteles adatokat őrzik. Hogy a mongol vérfürdő hogy árasztá el Magyarországot azután Béla király alatt, az meg van írva; hanem hogy az ősmagyar nemzetből mi lett, azt nem tudta meg soha senki. Pedig hiszen az eltávozott száznyolc családon túl még ott maradt az őshazában kilencvenkét család; csaknem annyi nép, mint az eltávozottaké. S ha annyi népet kiirtottak volna, valami nyoma csak maradt volna e nagy romlásnak; egy kunhalom, csontokkal, ércemlékekkel tömve; vagy elhurcolta volna őket a győztes magával mint rabszolgákat, ahogy elhordta a többit, s a kerek világon valahol maradt volna fenn egy falu, egy aul, egy szállás, amely a magyar nyelvet tartogatta volna, mint ahogy fennmaradt az Amur pusztáin nyolcvanhat külön nemzet, melynek saját nyelve van, mely mással össze nem olvad, s némelyiknek a száma alig megy már át az ezeresbe. Ezek közt meg kellene találni a magyar ajk népét is, ha azt is magával sodorta volna a mongol áradat, mint a többit.

De azokat nem ragadta magával.

(522–523. oldal)

Ettől a ponttól kezdve azonban a szerző a történelem és a legendák világán is túli területre merészkedik. Szinte bibliai színeket látunk magunk előtt megelevenedni akkor, amikor az Aral-tó száraz medrén átkelő, az Isten által a mongolok elöli megmenekülésre kiválasztott keleti magyarság tömegeinek nyomát – nem kevés írói fantáziát feltételezve Jókai részéről – elfedi a tó mögöttük összezáruló vize:

Tana volt az akkori Volga vidéki magyar nép vezére.

Ez így okoskodott.

Ha Kubláj kán ötszázezer mongol lovasát itt bevárjuk, azok bennünket bizony levágnak. Ha futni akarunk előlük, minekünk kell az előttünk álló népeket megrohannunk, s akkor vagy mi vágjuk le azokat, vagy azok minket. Kubláj kán ötszázezer harcosa pedig még mindig a hátunkon lesz.

Tehát kikerüljük őket.

Ha ők jönnek keletről nyugatnak, mi megyünk nyugatról keletnek.

(523. oldal)

 

Az Aral-tó változása 1989–2008 közt
Az Aral-tó változása 1989–2008 közt
(Forrás: Wikimedia Commons / NASA)

Sor kerül tehát – villámgyors akció keretében – a Szir-darja és az Amu-darja elterelésével az Aral-tó átmeneti kiszárítására (nem kis teljesítmény ez a menekülő Tana vezér menekülő népétől!) – ennek medrén át nyílik egérút Tana vezér magyarjai számára a Pamír irányába. A nyomokat az Aral ismételt elárasztásával a furfangos keleti magyarok gyorsan elfedik az őket – hiába – kereső mongolok elől:

A mongol hordák végigrobogtak az útjokat álló két mocsár mellett, s az Arál-tó vidékén a Volga és az Ural között nem találtak már mást, mint a sátorok tüzeinek helyét; az ősmagyarok még az áldozóhalmokat is szétbontották, nyomaikat, mint egykor az Egyiptomból menekvő zsidókét, elfedte az Arál-tó, melynek sekélyein gulyáikkal, méneseikkel átgázoltak.

A kizil-kumi pusztában jól rejtve voltak azalatt, míg Kubláj kán mongol hordái Európa belsejében dúltak, más táboruk pedig Indiát pusztítá.”

(523–524. oldal)

S miközben a mongolok a fél világot feldúlják (s így IV. Béla Magyarországát is), Tana vezér magyarjai révbe érnek:

Itt aztán elmaradtak tőlük az üldöző mongolok, a föld alá nem volt kedvük ellenségeiket követni. Tana vezér népe pedig egy völgykebelt talált maga előtt, melyet körös-körül óriási hegyek kerítettek be.

(524. oldal)

A 13. század közepén Tana vezér népe beveszi magát Kincső/Kin-Tseu hegyei közé. Egyfajta deus ex machina, hogy egy hatalmas természeti kataklizma ezt követően lezárja az egyetlen be- és kijáratot, mely a hegyek közé vezet. A 20. század közepéig, amikor is Tatrangi Dávid repülő szerkezetével behatol a Kincsőt védő hegyek közé, az ottani magyarság elszigetelten fejlődik.

De milyen is az ottani magyarság társadalma, nyelve és hogyan jön létre a keleti és nyugati magyarság uniója és az ezen alapuló világbéke? Erre sorozatunk következő részében kapunk választ.

Felhasznált irodalom

Jókai Mór: A jövő század regénye. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X