„Heaven is a place on Earth” (’A mennyország a Földön van’) – énekli Belinda Carlisle az ismerős dallamot, amivel a fülünkben, röhögcsélve jöttünk ki az Utóélet című új magyar filmről. Az utóbbi hónapok legjobb moziélménye volt számunkra Zomborácz Virág első nagyjátékfilmje. És ahhoz képest, hogy a halálról és a gyászról szólt, nagyon jól mulattunk rajta.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A történet főhőse a fiatal felnőtt korú Mózes (Kristóf Márton), akinek édesapja (Gálffi László) a film elején hirtelen életét veszti. A film a család és főleg Mózes gyászát járja körül. Ez pedig egyáltalán nem mondható szokványosnak: ugyanis az apa szelleme Mózessel marad, itt, a Földön. Ebből számos bonyodalom és vicces jelenet származik, aminek a végén szerencsére mindenki megtalálja a maga helyét.

Kinevetni a halált? Röhögni egy temetésen? Mulatni más gyászán? – Ez elsőre elég furcsán hangzik, pedig valóban ez történik az Utóélet nézése közben. Utána azonban – szintén furcsa mód – nem kell elszégyellnünk magunkat részvétlenségünk miatt. A főhős olyannyira szimpatikus és szerencsétlen, hogy nem tudjuk nem szeretni, nem tudjuk nem sajnálni, és nem tudunk nem drukkolni neki, hogy tudja rendezni végre halott apjával való kapcsolatát.

Amikor az Utóélet jelenetein nevetünk, akkor a halállal és a gyásszal kapcsolatos félelmeinkre, elképzeléseinkre, szokásainkra, rítusainkra, sztereotípiáinkra – és néhol ezek ürességére, közhelyességére kapunk rálátást. Felszabadító és tabudöntögető dolog ezeken nevetni. Megérezhetjük azt is, hogy mindezek a szokások és rítusok addig nem adhatnak sem valódi megnyugvást, sem vigasztalást, amíg mi magunk nem vagyunk képesek rendezni az elrendezetlen dolgainkat a halottunkkal kapcsolatosan. És ha ezt átérezzük, már nem vagyunk részvétlenek Mózessel, aki a film záróképében – immár egyedül – csónakba száll, és evezőjét elveszítve sodródik valami ismeretlen felé.