A mai modern török államot jogilag a lausanne-i békeszerződéssel ismerte el a nemzetközi közösség 1923-ban az oszmán birodalom utódállamaként. A törökországi kisebbségek nyelvi jogainak hátrányos helyzete részben erre a szerződésre vezethető vissza. Ezzel a szerződéssel az akkori Törökország elérte, hogy kisebbségeit ne nyelvi alapon határozza meg, hanem vallási alapon.

„No restrictions shall be imposed on the free use by any Turkish national of any language in private intercourse, in commerce, religion, in the press, or in publications of any kind or at public meetings.”

"Semmilyen módon nem lehet korlátozni, hogy török ​​állampolgárok szabadon használhassanak bármilyen nyelvet a magánéletben, a kereskedelemben, vallásban, a sajtóban, illetve bármilyen kiadványban vagy nyilvános ülésen."

A szerződés harmadik része a kisebbségek védelméről beszél, de a kisebbségek kifejezést a nem muszlim közösségekre értelmezi, azaz alapvetően csak a görög, az örmény és a zsidó kisebbségekre.

Ugyan a szerződés III/39 részének negyedik mondata kimondja, hogy a török állampolgárok szabadon használhatnak bármilyen nyelvet, ez azonban a mai napig nem valósult meg. A mostani írásban különösen a legnagyobb nyelvi kisebbség, a kurdok helyzetével foglalkozunk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A török politikai elit már a 20-as években szembesült vele, hogy az nemzetépítés folyamatához nem lesz elég az országban élő nyelvi és etnikai kisebbségek önkéntes asszimilációjára várni. A becslések szerint a mai Törökország lakosainak háromnegyede török etnikailag. Legalább 10 millió a kurdok száma, de zazák – egy kurddal rokon nyelvet beszlélő nép – bosnyákok, arabok, grúzok és észak-kaukázusi népek is milliós nagyságrendben élnek az országban, és ez nem volt másképp korábban sem. Ennek ellenére a jelenleg is érvényben lévő 1982-ben elfogadott alkotmány csak a török nyelvű oktatást engedélyezi.

Törökország nyelvi kisebbségei. Nagyítható az eredeti oldalon.

Az etnikai kisebbségek erőszakos nyelvi asszimilációja a 20-as évektől folyamatos Törökországban. A törökön kívül minden más beszélt és írott nyelv használata tilos volt az új köztársaság töténelmének nagyobbik részében. Volt, amikor a kurd parasztoknak például a városi piacon kiejtett minden kurd szó után büntetést kellett fizetniük, egy birka értékének tizedét. A helyzet még a 90-es években se volt sokkal jobb. 1994-ben tizenöt év börtönbüntetésre ítélték Leyla Zanát, a török parlament első kurd női képviselőjét, mert a törökül elmondott fogadalomtételének végén hozzátette kurdul, hogy „Ezt a fogadalmat a török és kurd nemzetek testvériségéért teszem.” Európa egybehangzó tiltakozásának ellenére Zanának tíz évet le is kellett ülnie büntetéséből, mielőtt a bíróság eltörölte az ítéletet.

2000 óta Törökország egyre több nyelvi jogot engedélyez az ország kisebbségeinek. 2009-től például már kurd nyelvű televízióadók is vannak az országban. Bár a kurd nyelv oktatása ma már elméletileg létezhetne magánnyelviskolákban, a kurdok részéről minimális az érdeklődés az anyanyelv tanulásának ezért a fizetős változatáért. Ráadásul a beindított kurd nyelviskolák többségét be is zárták technikai okokra hivatkozva – pl. nem megfelelő méretű ajtó. Továbbra sem engedélyezett azonban a töröktől eltérő nyelvű oktatás. Így aztán a nem török anyanyelvű gyerekek úgy kezdik az általános iskolát, hogy meg kell tanulniuk törökül. Bár anyanyelvüket nem felejtik el, igen gyakori, hogy a középiskola végére már jobban tudnak és szívesebben beszélnek törökül, mint eredeti kisebbségi anyanyelvükön. Ugyanakkor gyakorlatilag esélyük sincs anyanyelvük írásos változatának elsajátítására, különösen akkor, ha az alapvetően a latin betűktől eltérő ábécét használ, mint például a grúz vagy az arab. Magánszemélyek neveit is hivatalosan csak a török ábécé betűivel lehet leírni. Ez megnehezíti a kurd nevek használatát, melyek latin betűs átírásában gyakran szerepel a Q, az X vagy a W, melyeket a török ábécé nem használ és nem is engedélyez.

Diyarbakir, a kurdok törökországi fővárosa.

A kisebbségi nyelvű oktatást maga a jelenleg is érvényben lévő és 1982-ben elfogadott török alkotmány tiltja (42. cikkely, 9. pont). Ennek a tiltásának az a következménye, hogy a nyelvi asszimiláció politikája még ma is jól működik Törökországban.

A török nyelvpolitika hatékonyságát jól illusztrálja a törökországi kurd kisebbség igen gyenge kurd nyelvtudása. A talán legnépszerűbbnek mondható kurd politikai havilap, az Özgür Halk például egyáltalán nem közöl kurd nyelvű cikkeket, annak ellenére, hogy a közönsége túlnyomórészt a városi kurd értelmiség. Ők úgy érzik, a politikai és az intellektuális vitákban csak a török nyelven tudják kifejezni magukat, még ha a kurd nyelvet használják is a magánéletben. De nincs ez nagyon máshogy más vezető kurd lapokkal sem. A Tiroj egy kulturális lap, ahol ugyan rendszeresen jelennek meg kurd nyelvű írások is, de ezek többségükben szépirodalmi művek. A lap minden számban két oldalt a kurd nyelvtan ismertetésére szán a közönség nyelvtudásának javítása érdekében. A politikai esszék és értekezések többségükben török nyelvűek. A lap minden számban közöl egy rövid török–kurd szószedetet is a kurd nyelvben még nem meghonosodottnak számító politikai kifejezések bemutatására, mint „emberi jogok”, „nemzet”, „hivatalos”, stb.

Egy harmadik népszerű lap, az Azadi a nyelvkérdést tartja a kurdok egyik legfontosabb ügyének és a témának teljes mértékben elkötelezettje. A helyzet azonban az, hogy szerkesztők egy részének is kurd nyelvi oktatásra kell járniuk, és a minden kiadásban megjelenő legalább egy kurd cikket hivatásos fordítóval fordíttatják le, és a török nyelvű eredetivel együtt publikálják. Ezekből a példákból is látszik, hogy még a kurd autonómia esetleges jövendőbeli növekedésével is igen nagy feladat előtt áll a kurdok elnyomásban elsorvasztott nyelve.

Források:

Treaty of Lausanne

Turkey Constitution

Conflict over language rights: The case of Circassians and Kurds sin Turkey

Kurdish Academy of Language: Kurdish Language Policy in Turkey