nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Copy-Paste Linguisticscism
A hiba nem a képen van!

Az újrahasznosítás környezetbarát eljárás – ezzel a kijelentéssel kevesen vitatkoznának. A tudományos eredmények (és megalkotóik) szempontjából azonban nem okvetlenül igaz ez a megállapítás. Cikkünkben a nyelvi tájkép fogalmának sajátos értelmezéseire hozunk nyelvművelői példákat.

Szabó Tamás Péter | 2015. június 30.
|  

Korábbi cikkünkben egy amerikai konferencia kapcsán vázoltuk fel a nyelvi tájkép kutatásának legújabb irányait. Amikor új kutatási témák, fogalmak és módszerek jelennek meg egy szakmában, érdekes megfigyelni, hogyan adaptálják, milyen célokra alkalmazzák azokat a terület művelői. Munkájuk során a kutatóknak is megvannak a saját meggyőződéseik és beidegződéseik, amelyek gyakran láthatóvá válnak, amikor maguk és közönségük számára értelmezik az új fogalmakat. Cikkünkben olyan szövegeket mutatunk be, amelyekben megjelenik a nemzetközi fórumokon is egyre nagyobb népszerűségnek örvendő nyelvi tájkép kifejezés, a szerző által levont tanulságok mégsem a szakterület legújabb eredményeit, inkább a magyar nyelvművelés sok évtizedes rutinjait juttatják eszünkbe.

Jelek tömege egy kereszteződésben. Mire koncentráljunk?
Jelek tömege egy kereszteződésben. Mire koncentráljunk?
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Egy átértelmezett kezdeményezés

Mivel – számos tudományterülethez hasonlóan – a nyelvi tájkép irodalma is elsősorban angolul születik (az egyik legátfogóbb bibliográfiában is elsősorban angol nyelvű cikkek találhatók), az első magyarországi nyelvitájkép-konferencia szervezőinek egyik célja az volt, hogy magyar nyelvterületen is meghonosítsák a fogalmat, illetve elősegítsék a téma magyar nyelvű művelését. A 2013-as konferencia előadói elsősorban a kisebbségi és a többségi nyelvek láthatóságával, jelenlétével foglalkoztak: magyar kisebbségekkel a Kárpát-medencében, illetve Magyarországon élő kisebbségekkel. Több előadás is foglalkozott a vizuális nyelvhasználat oktatási vonatkozásaival (erről a témáról később sorozatot is közöltünk).

A konferencia honlapja nemcsak az előadások összefoglalóit tartalmazza, hanem – rögtön a nyitóoldalon – egy kis nyelvitájkép-elméleti összefoglalót is. Éppen ennek az összefoglalónak a sajátos újrahasznosításai ihlették ezt az írásunkat, mivel néhány kulturális jelenségre világítanak rá. Minya Károly egy írásában (megjelent: A Vörös Postakocsi, 2014. október 10) ismerős részletre bukkantunk:

Minya

A konferencia honlapja

Magyarországon először 2013-ban jelentkezett ez a tudományág [= a nyelvi tájkép kutatása; Sz. T. P.], a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Többnyelvűségi Kutatóközpontjában műhelykonferenciát rendeztek A nyelvi tájkép elmélete és gyakorlata: Kárpát-medencei kisebbségi körkép címmel. Ezen kiderült, hogy a szociolingvisták ma már nemcsak jegyzetfüzettel és diktafonnal járják a világot, digitális fényképezőgép is van náluk, amivel pillanatképeket rögzítenek arról, ami időközben nyelvi tájképként vált ismeretessé.

A szociolingvisták ma már nemcsak jegyzetfüzettel és diktafonnal járják a világot, digitális fényképezőgép is van náluk, amivel pillanatképeket rögzítenek arról, ami időközben ’nyelvi tájképként’ vált ismeretessé.” (Blommaert 2012: 5)

Lehet, hogy Minya a nyelvi tájkép kutatásának törzsanyagaként tartotta számon Blommaert gondolatát, ezért nem hivatkozott rá, mindenesetre írása az idézőjelek nélküli idézetet követően sajátos fordulatot vesz: hibakeresést szorgalmazó írássá válik. A nyelvi tájkép koncepciója, amit eredetileg a nyelvi változatosság, a soknyelvűség és a csoportok közötti erőviszonyok kutatásának új módszereként fejlesztettek ki, Minya értelmezésében „nyelvi hibák bemutatására” szolgáló eszköz (lásd cikkében a halogéntök felirat értelmezését). A hibakeresés jelenik meg Minya egy másik, a nyelvi tájképet népszerűsítő előadásában is, ahol – a cím tanúsága szerint – különböző feliratok helyesírási hibáival foglalkozott.

A konferenciahonlap bevezető szövege Minyának egy Édes Anyanyelvünk-beli cikkében (2014/1. szám, 8. oldal) is hasznosítva lett, egy teljes bekezdés került át szó szerint (ezúttal a konferenciára való leghalványabb utalás nélkül):

Minya

A konferencia honlapja

Az utóbbi időben a Kárpát-medencében is egyre több, jobbára elszigetelt kutatás folyt e tárgykörben, illetve a kétnyelvű írásbeliséggel vagy akár a hivatali nyelvhasználattal foglalkozó értekezések is tárgyaltak már számos idevágó részletkérdést. Ugyanakkor a vizuális nyelvhasználatra fókuszáló, összehangolt, átfogó vizsgálatok éppúgy hiányoznak, mint a több országra kiterjedő összehasonlító elemzések. Ezek általában konkrét képelemzést is tartalmaznak.

Az utóbbi időben a Kárpát-medencében is egyre több, jobbára elszigetelt kutatás született e tárgykörben, illetve a kétnyelvű írásbeliséggel vagy akár a hivatali nyelvhasználattál foglalkozó értekezések is tárgyaltak már számos idevágó részletkérdést. Ugyanakkor a vizuális nyelvhasználatra fókuszáló, összehangolt, átfogó vizsgálatok éppúgy hiányoznak, mint a több országra kiterjedő összehasonlító elemzések.

Hogy miért éppen a született volt az a szó ebben a bekezdésben, amit Minya kicserélt, illetve hogy az utolsó mondat mennyiben ad lényegi információt (hiszen egy nyelvi tájképről szóló elemzés bajosan lenne meg a képanyag értelmezése nélkül), nem teljesen értjük, mint ahogy azt sem, miért maradt el ezúttal is az idézet jelölése és a hivatkozás (miközben Minya annak rendje és módja szerint hivatkozik egy korábbi Édes Anyanyelvünk-cikkre). A plagizálásnál azonban – legalábbis szakmai szempontból – érdekesebb, hogy milyen összefüggésben jelenik meg a nyelvi tájkép kutatásáról szóló összegzés. A cikk ugyanis negatív változásként jeleníti meg a szlengszavak terjedését, tehát nyelvi előítéleteket terjeszt. A Virítjuk a lóvét! plakátfelirat-részlettel kapcsolatban használja Minya a nyelvi elitizmus kifejezést:

Nyelvi elitizmusnak nevezik azt a folyamatot, amikor olyan nyelvi elemek és jelenségek jelentkeznek nagy mennyiségben a nyilvános, illetve az irodalmi nyelvhasználatban, amelyek korábban csak a familiáris, bizalmas nyelvben voltak jellemzőek. Sokakat zavarnak akár a képviselők szájából elhangzó, akár az igényes nyomtatott sajtóban megjelenő olyan kifejezések, mint a pénzt kaszál, lenyúl és egyéb szleng szavak. Szándékosan nem idézem az erőteljesebbeket. Ez tényleg negatív változás, vulgarizálódás.

A definíció forrását (vagy legalább szerzőjét) szintén nem adja meg, így nem tudjuk, kitől vehette a fogalomnak ezt az értelmezését, mindenesetre ehhez hasonló meghatározásnak nem találtuk nyomát. A nyelvi elitizmusnak egy meglehetősen eltérő leírását azonban megtaláltuk Lanstyák István egyik tanulmányában:

A nyelvi elitizmus számos modern európai típusú nyelvközösségben meghatározó jelentőségű nyelvi, ill. nyelvhelyességi ideológia. Olyan meggyőződésként határozhatjuk meg, mely szerint az iskolázottabb társadalmi rétegek, ill. a társadalmi elit által használt nyelvi formák eredendően, azaz a használat kontextusától függetlenül jobbak, helyesebbek, szebbek, stílusosabbak, megfelelőbbek, mint a kevésbé iskolázott társadalmi rétegek által használt nyelvi formák. A nyelvi elitizmus mint nyelvművelői ideológia arra szolgál, hogy a beszélőkkel elhitesse, ill. természetessé, magától értődővé tegye számukra azt a gondolatot, hogy az általuk használt, nemstandardnak minősített nyelvi formák a használat kontextusától függetlenül rosszabbak, helytelenebbek, csúnyábbak, kevésbé stílusosak, kevésbé megfelelőek, mint a standardnak tartott formák.

Ebből a leírásból már világos, ami Minyáéból nem: az elitizmus kifejezés nem a kifejezések terjedésének folyamatára, inkább e folyamat egy bizonyos (elitista) nézőpontból történő értékelésére vonatkozik. A köznapi kifejezések terjedésének „negatív változásként” értékelése pedig éppen ilyen elitista nyelvművelői szemléletet tükröz, Minya tehát olyanokra hivatkozik a cikkében (pl. „így nevezik”, „sokakat zavarnak” egyes kifejezések), akik magukévá tették ezt a szemléletet. Összefoglalva: Minya a helyesírási hibák keresése mellett az oldottabb nyelvhasználat megbélyegzését is a nyelvi tájkép fogalmához köti.

Piac. Árut keresünk vagy hibákat?
Piac. Árut keresünk vagy hibákat?
(Forrás: Wikimedia Commons / Editor5807 / GNU-FDL 1.2)

Hiba hiba hátán

Minya persze nem előzmények nélkül jutott arra a gondolatra, hogy a nyelvi tájképet a helyesírás és egyes nyelvművelői gondolatok normarendszere alapján értelmezze. A sztenderd nyelvváltozat kultuszára / mítoszára épülő társadalmakban a központilag meghatározott, egyetlen norma gondolata olyannyira meghatározó, hogy széleskörű, mi több, népszerű a hibakeresés és a nyelv „romlásának” emlegetése. A nyolcvanas-kilencvenes évek nyelvművelő műsora, az Álljunk meg egy szóra! például a tévé médiumán keresztül terjesztette a hibakeresés kultúráját, tehát azt a rutint, hogy jártunkban-keltünkben azon érdemes a fejünket törni, hogyan lenne egy felirat „helyesen”. Igaz, ez a műsor időnként igyekezett csitítani is azokat, akik – Grétsy László megítélése szerint legalábbis – feleslegesen hibáztattak egy-egy írásformát (mint az alábbi videóban).

Talán ennek az egykori műsornak, talán önálló ötletnek köszönhetően, de a közoktatásban is megjelent az a gondolat, hogy a vizuális nyelvhasználat sokféleségét a helyesírás egyetlen mércéje szerint kell értékelni. Egy 2009-es kutatásban egy magyartanárnő arról számolt be, milyen feladatot adott a diákoknak:

[...] volt olyan feladat, hogy össze kellett nyelvhelyességi hibákat gyűjteniük és utána következő héten jöttek, mikor már le volt fotózva. Azt mondja, „Tanárnő, láttam még ötöt”, és akkor mondjuk ez jó érzés, hogy ilyenekre felfigyelnek akár buszon, akár villamoson.

Az itt bemutatottal ellentétes módon használja ki a nyelvi tájképben rejlő tanulási lehetőségeket egy kutatás, amely következő cikkünk témája lesz.

A kutató és a tanárnő közötti beszélgetés arról szólt, hogy milyen nyelvhasználati jelenségeket javítanak a diákok, illetve mit tekintenek hibának. Általában szóbeli javításokról volt szó, itt azonban az is szóba került, hogy a hibakeresésre szoktatás vizuális módon is megerősítést nyert, hiszen a tanárnő örömmel számolt be arról, hogy a diákok már egyre érzékenyebbek a „hibákra”. A hiba tehát olyan dolog, amire egyre éberebben le kell csapni – amennyiben egy sztenderdista nyelvi kultúra jó polgárai akarunk lenni.

Szabó Tamás Péter kutatásait az Európai Unió 7. Keretprogramján belül megvalósuló Marie Curie Intra-European Fellowship program teszi lehetővé (ref. 626376).

Minyának a vizuális nyelvi környezetet és a hibakeresést összekapcsoló gondolatmenetei, ahogy ez a két példa is szemléltette, be vannak ágyazva a magyar előíró szemléletbe, így kulturális jelenségként könnyen értelmezhetők. Más kérdés persze, hogy az előírás, illetve a hibaközpontúság milyen közösségi hatást vált ki. Ha azt nézzük, milyen társadalmi szerepvállalást jelölnek ki a maguk számára a nyelvi tájkép mai kutatói, akkor azt látjuk, hogy nemzetközi színtéren egyre inkább azon törik a fejüket, hogyan szolgálhatnák kutatásaikkal az általuk vizsgált közösségek javát – például konfliktusok feltárása és kezelésük elősegítése révén –, illetve hogyan képviselhetnék minél jobban ezeknek a csoportoknak az érdekeit, sajátos nézőpontját azáltal, hogy bevonják őket az anyaggyűjtésbe és az összegyűlt anyag értelmezésébe. Ezzel a trenddel összevetve, bár kulturális jelenségként érthetők, a társadalmi hatást tekintve mégis problematikusnak tűnnek az olyan törekvések, amelyek egyetlen nézőpontot érvényesítve olyan ideológiákat termelnek újra, amelyek a konfliktusok feloldása, rendezése helyett a nyelvi alapú megbélyegzést segítik elő.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X