-
ganajtúrós bukta: @Sándorné Szatmári: Nyilván nem úgy vannak bizonyítva a nyelvészeti összefüggések és törvé...2024. 11. 06, 19:49 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Persze. Csakhogy a nyelvészek a nyelvekkel foglalkoznak. Téged azért n...2024. 11. 05, 21:00 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
Sándorné Szatmári: @ganajtúrós bukta: Érdemes elolvasni.. mersz.hu/dokumentum/matud__312 ..Tapasztalat az, ho...2024. 11. 05, 20:38 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
ganajtúrós bukta: @Sándorné Szatmári: Itt tudsz blogot indítani: blog.hu Azt hiszem ha jól megy fizetnek is ...2024. 11. 04, 11:35 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Neked csak az kell, hogy ideöntsd a mantráidat. Idézel egy mondatot, a...2024. 11. 02, 21:51 Hat tévhit a magyar nyelvről
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Nemcsak tanárok, hanem diákok is szokták jelezni másoknak, hogy bizony ők jobban tudják, hogyan kell beszélni. Felmerül a kérdés, hogy miért stréber a stréber.
Mint arról egy korábbi cikkben már volt szó, a másik beszédének a javítása egyfajta dominanciajelzésként is felfogható – ha egyébként nem félreérthető a közlés. Aki javít, az jobb, kompetensebb beszélőként jeleníti meg magát annál, akit javít. A javítás emellett értékelésnek is vehető: a kijavított szó, szókapcsolat a „helytelen”, „nem elég szép” stb. minősítést kapja. Persze egyúttal a „helytelen” szavakat használó embert is „rosszabb beszélőnek” minősítik, mert – bármennyire is jó lenne – nagyon nehéz vagy lehetetlen elválasztani egy ember nyelvhasználatának a minősítését az ember minősítésétől.
Éppen emiatt lehet érdekes azt vizsgálni, hogy mit mondanak az emberek arról, hogy javítják-e őket, illetve hogy ők javítanak-e másokat. Ha azt mondják, hogy javítanak másokat, akkor azt jelzik, hogy kompetensebbnek szokták feltüntetni magukat a másiknál (magyarul: stréberek). Ha úgy válaszolnak, hogy mások javítják őket, akkor másokról állítják ezt.
Te javítasz mást, vagy más javít téged?
Egy vizsgálatban 7. és 11. osztályos diákokat kérdeztek kérdőívek segítségével arról, hogy szoktak-e másokat javítani a nyelvhasználatuk miatt, illetve hogy őket szokták-e javítani. A diagramok azt mutatják, hogy mindkét eset nagyon gyakori.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Már önmagában az is érdekes, hogy a nyelvi stréberkedés ennyire elterjedt, az pedig – ha tényleg dominanciajelzésnek vesszük a javítást – nem is annyira meglepő, hogy gyakrabban jelölik a diákok, hogy ők javítanak mást, mint hogy őket javítanák (kivéve a fiúk: ők a két kérdésre majdnem ugyanúgy válaszoltak). A lányok, a 11.-esek és a gimnazisták inkább jelölték, hogy kijavítanak másokat.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Azért stréber, mert 11.-es gimnazista lány?
Egyes – a nyelvészetben is elterjedt – sztereotípiák alapján egyszerű lenne azt mondani, hogy a lányok, a 11.-esek és a gimnazisták normakövetőbbek, mint mások, hiszen gyakrabban javítják a beszélgetőtársaikat. A szabályszerűség hátterében nemi, életkorbeli és társadalmi különbségeket lehetne gyanítani.
A nyelvjáráskutatásban, illetve a szociolingvisztikában közkeletű megállapítás, hogy a nők normakövetőbbek, mert feltörekvőbbek, a férfiak pedig inkább beszélnek nyelvjárásban meg „helytelenül”, hiszen úgyis övék a világ, a beszéden már – számukra – nem múlik olyan sok. Az erőteljesebb normakövetésből következne, hogy a nők másokat is gyakrabban javítanak.
Azt is lehetne mondani, hogy a 11.-esek már nagyobbak, tudatosabbak nyelvileg, és ezért javítanak gyakrabban, mint a 7.-esek. A gimnazistáknál azzal lehetne előhozakodni, hogy biztosan azért javítanak inkább másokat, mert az „elit”-hez tartoznak, és hát ugye az elitnek fontosabb a „gondozott beszéd”. (Az említett kérdőíves vizsgálat is azt mutatta, hogy a gimnazisták szüleinek szignifikánsan magasabb – főként egyetemi – végzettségük van.) Mindezt el lehetne mondani, az adatokat azonban máshogy is lehet értelmezni. Az ugyanis csak egy hipotézis a sok közül, hogy a nem, a kor, illetve a társadalmi háttér önmagában bármit is meghatároz.
Csak az van, amit mondunk
Mint ahogy a nyelvtörténettel kapcsolatban (lásd itt, itt, itt és itt), úgy a szociolingvisztikában is jelentek meg újabb elméletek rendszerszerű – vagy annak tűnő – eltérések magyarázatára.
A hagyományos elképzelések szerint az emberek normakövetőek vagy sem, előítéletesek, vagy sem stb. Ezek tehát a megfigyelt emberek tulajdonságai, amelyek kifejeződnek a válaszaikban.
Újabb szociálpszichológiai, illetve nyelvészeti megközelítések szerint azonban minden megnyilatkozásunk – még a saját élményeink, tapasztalataink elmesélése is – elválaszthatatlan az aktuális kommunikációs helyzettől: az tehát, hogy mi történt velünk vagy mit gondolunk valamiről, bizonyos értelemben újra és újra létrejön, és mindig egy kicsit másképp jön létre, ahogyan az eseményekről vagy az érzésekről beszélünk. A valóságot és a gondolatainkat beszéd közben, szavakkal teremtjük újra és újra. (Ezt viszonylag könnyű belátni: máshogy adjuk elő a barátainknak, illetve a főnökünknek vagy tanárunknak, hogy miért késtünk. Ehhez nem kell hazudnunk: egyszerűen más közegben ugyanannak az eseménysornak más pontjai a lényegesek, másokat emelünk ki, míg megint másokra nem térünk ki részletesen.)
Ha elfogadjuk ezt az elméletet, akkor nem lehet senkiről sem sommás kijelentéseket tenni – pl. hogy „stréber” –, legfeljebb azt lehet megjegyezni, hogy egy adott szituációban stréberkedik. Első látásra ez csekély különbség, a jelentősége azonban elég nagy.
A javítás mint szokás
Az említett újabb szociálpszichológiai, illetve nyelvészeti megközelítésekkel rokon az az elmélet, amely szerint a beszédelsajátítás során nem nyelvtant, hanem beszédpaneleket tanulunk: egyszerűen elsajátítjuk azt a beszédmódot, amit körülöttünk használnak – a formai és a tartalmi jegyekkel együtt. (A székelyek is így sajátítják el a rájuk jellemző kommunikációs mintázatokat.) Azt is gyakorlat közben lessük el, hogy hogyan szokás a másikat kijavítani, illetve mivel szokás indokolni a javítást – ha egyáltalán szükségesnek tűnik. Például ha valaki olyan szót mond, melyről egy tekintélyes személytől azt hallottuk, hogy hibás, hajlamosak vagyunk rászólni a másikra. Épp a de viszontról beszélget a kutató és egy szakközépiskolás lány:
Lány: Hát szerintem ez úgy van, vagyis én úgy szoktam, hogy amit az iskolába tanulok, azt, például ez a de viszonttal kapcsolatba, hogyha otthon valaki úgy használja, akkor mondom neki, hogy az úgy nem jó, hanem csak az egyiket használja. De hogy így továbbmondom neki, hogy ő is tudja, amit én. Én ezt tanultam és hát (nevet) így van. Szóval én elfogadom, amit itt elmondtak nekem.
Interjúvezető: Ühm. És ezt honnan tudod, hogy ez ez így van? Tehát mi győzött meg arról, hogy hogy ez így van?
Lány: Hát mert a tanár mondta és ő valamennyivel jobban tudja, mint én. (nevet)
A lány itt nem kevesebbet állít, mint hogy egy tekintélyes ember mondott neki valamit, amit ő gondolkodás nélkül elfogadott és továbbmondott másoknak. Ahogyan tehát korábban őt javították ki, most úgy javít ki ő másokat. A „csak az egyiket használja” mint jótanács egy beszédpanel, amit a javítás indoklására bele lehet szúrni a beszélgetésbe: így a stréberkedés nem tűnik öncélúnak.
Baj ez?
Nem meglepő, ha valaki elhűl, azt olvasva, hogy a nyelvi javítások – amelyeknek, viszonylagos ritkaságuk ellenére, jelentős súlyuk van a párbeszédekben – „ész nélkül” zajlanak. A nyelvhasználat már említett újabb szemléletű modellje azonban ezt nem megszüntetendő problémaként, hanem a kommunikáció jellegzetességeként mutatja be.
Vannak egyes kultúrák – és ilyen a magyar is –, ahol szokás másokat kijavítani (más kultúrákban ennek nincsen hagyománya). Ezekben a kultúrákban a fiatalok megtanulják, szokás-e másokat javítani, és ha igen, hogyan. Ha a lányok, a 11.-esek vagy a gimnazisták többet javítanak, az nem azzal van összefüggésben, hogy ők önmagukban előítéletesebbek, stréberebbek, nagyobb sznobok stb., hanem azzal, hogy olyan közegekben kommunikálnak, ahol gyakoribb a javítás. (Illetve ahol vállalhatóbb: az ugyanis, hogy valaki egy kérdőívben úgy nyilatkozik, hogy szokott valamit csinálni, csak azt jelenti, hogy az illető ezt mondja magáról, azt nem, hogy tényleg csinálja is az adott dolgot.) A nyelvhasználat, illetve annak javítása tehát jóval inkább függ attól a kommunikációs hálózattól, amelyben a beszélő működni szokott, mint az „adottnak vett” társadalmi jellemzőktől: a nemtől, a kortól, vagy a társadalmi háttértől.