-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Azóta jobban értem a magyar múlt időt. Itt van pl. egy absztrakt erről...2024. 11. 11, 16:48 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 3 Ezt írtad: "....pl mond-t-a, erre séróból nem tudom a szabályt.." Úgy látszik...2024. 11. 11, 16:37 Szótekerészeti agybukfenc
-
ganajtúrós bukta: Kémiából és történelemből is nagyot alkottak ezek a srácok! :D Érdemes rá keresni!2024. 11. 11, 11:40 Bëlgát a magyarórára!
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 30 Talán a "hülye bulldog" is megfelelne a "bántalmazás, kegyetlenkedé...2024. 11. 08, 11:35 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
ganajtúrós bukta: Utána néztem! VAN rá szó! Sikanéria, sikán, sikanírozás. Igaz a szlovákiában élő magyarok ...2024. 11. 07, 23:54 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Tanórákon különös fajta beszélgetés zajlik a diákok és a tanárok között. Évtizedek óta kutatják, mitől is olyan jellegzetes ez a fajta kommunikáció, ami szinte semmiben sem emlékeztet a mindennapokban megszokott, normális beszédhez. Csak egyvalamiben: a nyelvi javítás itt sem a nyelvről szól elsősorban.
A kutatók egyik eredménye – amit iskolai emlékei alapján bárki könnyen igazolni tud – az, hogy döntően a tanárok beszélnek az órákon. Az egyes kutatók más és más módszereket használtak, de magyar iskolákban azt találták, hogy az órai beszéd legalább kétharmada – más mérések szerint négyötöde – a tanártól származik. Egy kutató számításai szerint ha egy órán a tanár 20 percet beszél – ami talán nem is tűnik olyan soknak – és 26 tanuló van egy osztályban – ami átlagosnak nevezhető –, akkor egy tanulóra 23 másodperc beszéd jut. (Azzal számolt, hogy az órából 15 perc csendesen, pl. munkafüzeti feladatokkal telik). De a 23 másodperc sem biztos: lehet, hogy egy tanuló három percig felel, másik tíz pedig egyáltalán meg sem szólal.
(Forrás: Wikimedia commons)
A diákok tehát nagyon keveset gyakorolhatják a nyilvános megszólalást. Ezt rendszerint a tanárok is problémának látják: szeretnék, ha a diákok többet beszélnének, de hatalmas az anyag, szűkös az órakeret, így a legkézenfekvőbb megoldás gyorsan lenyomni az anyagot, közben pedig olykor adni valami megszólalási lehetőséget a diákoknak is. De azért nem túl sokat. Magyarországon nagyon kevés iskolában zajlik ez másként, pedig a pedagógusok is felszabadultabbak – és az óratartás mint feladat számukra is érdekesebb –, ha nem állandóan a saját gondolataik visszamondására várnak. Túlzottan dominánsnak lenni egy idő után nagyon unalmas már.
Nyelvész az osztályban
Bevett gyakorlat, hogy magnóval, kamerával, esetleg csak jegyzeteléssel rögzíti a kutató, hogy mi zajlik egy-egy órán. Ha beül az órára, vagy csak elhelyez egy-két kamerát, attól persze sokminden megváltozik: a tanár, a diák sem tud elvonatkoztatni attól, hogy meg van figyelve. A diákok olykor szemtelenebbek mernek lenni: a tanár biztos nem bünteti majd komolyan, egy tudós szeme láttára! Legfeljebb méltatlankodik egy kicsit:
Tanárnő: Mi a Himnusz műfaja?
Diák: Verses mese.
Tanárnő: Verses mese! Laci, ne vicceljél már, ne hozzál engem kellemetlen helyzetbe!
(Gimnázium, 7 osztály)
A tanár néha ki is szól a hátsó padban kuksoló nyelvésznek:
Diák: (zsebre tett kézzel) Lövésem sincs, hányan hiányoznak, mert nagyon sokan.
Tanárnő: (a kutató felé fordulva, nyomatékosan) Lövése sincs, hányan hiányoznak, mert nagyon sokan.
(Gimnázium, 11. osztály)
Ezzel együtt azért sokminden tetten érhető a tanárok és a diákok szokásaiból: nem tudnak teljesen mások lenni, mint általában. Torz tükörbe néz, aki ezzel a témával foglalkozik, de be kell ezzel érnie, mert nincs másmilyen.
Akkor beszélj, ha kérdeznek!
A tanórák egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy az egyik fél – a tanár – nemcsak azt mondhatja meg, hogy ki beszéljen, hanem azt is, hogy meddig. Míg baráti beszélgetésben udvariatlanság a másikat leállítani azzal, hogy „Elég”, egy tanár ezt bármikor megteheti. Udvarias tanár persze kevésbé lakonikus: „Köszönöm, Ági, elég”.
A diák, ha megszólal, általában röviden teszi. Ebben a tanári kérdéseknek is szerepük van: többnyire eleve úgy vannak megfogalmazva, hogy röviden lehessen rájuk válaszolni: ún. zárt kérdések. Arra a kérdésre, hogy „Ki volt az utolsó magyar király?”, elég két szót bemondani: „Negyedik Károly” (hacsak nem a „teljes mondat” a tanár heppje, de sok kreativitás ekkor sincs elvárva: „Az utolsó magyar király Negyedik Károly volt”). Egy hétköznapi beszélgetésben, ha tényleg érdekel a másik válasza – és nem csupán tesztelni akarjuk – a kérdések is mások.
Annak, hogy nem valódi párbeszédek zajlanak, sok tanár szerint szintén a sok megtanítandó anyag és a kevés idő az oka. Haladni kell, de nem is akarják végigbeszélni a teljes órát – talán akkor a diákok sem figyelnének annyira –, ezért néha úgy kell tenni, mintha valamiféle interaktivitás lenne az órán. Ez azonban eléggé felemás: ha a diák válasza nem a tanár által előre kidolgoztt óramenetbe illeszkedik, akkor vagy rossz válasznak minősül, vagy nem foglalkoznak vele érdemben.
A válaszok persze nemcsak tartalmilag kell hogy illeszkedjenek a tanári tervekbe, hanem formailag is. Ha valaki jó választ mond be, de vét valamelyik egyezményes szabály ellen, a válasza (legalább is első körben) elutasítást kap. Verselemzés zajlik:
Tanárnő: Ez a nagy temetési nap mi lehet?
Diák: Hogy visszaemlékezzenek rá.
Tanárnő: Ááááá! Jelentkezik!
(A diák jelentkezik, a tanár szavak nélkül jelzi, hogy mondhatja.)
Diák: Hogy visszaemlékezzenek rá.
Tanárnő: Igen, ez igaz, de miért nagy temetési nap?
(Általános iskola, 7. osztály)
Ez a tanár legalább még egyszer megadta a lehetőséget a megszólalásra annak a diáknak, aki vétett a jelentkezési szabály ellen. Sok tanár – büntetésből – csakazértse azt szólítja fel újra, aki nem jelentkezett, hanem mást. Olyan is előfordul, hogy jó válaszok emiatt elutasítást kapnak, míg rossz válaszokra érdemben reagál a tanár, mivel előtte jelentkezett a diák.
Bár önmagában nem rossz, hogy vannak az órákon bizonyos szabályai a szó átvételének, hiszen egy teremben 25-30 potenciális beszélő ül, a jelentkezés pedig praktikus eszköz, de ha nagyon a jelentkezés körül forog az óra, és emiatt állandóan fegyelmezni kell, akkor a diákok és a tanár számára is feszült, kellemetlen légkör alakulhat ki.
Buták a gyerekek?
A fent idézett párbeszéd hetedik osztályban zajlott egy olyan tanárral, aki három éve tanítja ezeket a gyerekeket. A diákok – ha kezdettől ebbe az iskolába jártak, ha nem – már hét éve találkoznak azzal a követelménnyel, hogy jelentkezni kell. Ennyire nehezen tanulnának?
Egy másik példa, egy másik hetedik osztályból. A diákok közül néhányan nem köszönnek, mikor belép a tanár.
Tanár: Jó reggelt kívánok, azoknak is, akik nem tudnak köszönni.
Létezik, hogy tizenéves gyerekek még mindig „nem tudják”, hogy köszönni kell a tanárnak? Mondani se kell, ez a tanár is állandóan ismételgeti az órán: „Jelentkezz!”, „Majd ha jelentkeztél!” (ti. akkor szólítalak csak fel).
Ha a jelentkezés vagy a köszönés miatt állandóan fegyelmezni kell, nagyon gyanús, hogy a diákok a szabály be nem tartásával üzenni akarnak valamit. Hogy mit, azt pontosan nem lehet megmondani, hiszen nem látunk a gyerekek fejébe. Ami egyértelműnek látszik, az az, hogy a diákok, ha úgy érzik, hogy lehet, igyekeznek az óra rendkívül kötött, nyomasztóan tanár- és szabályközpontú légkörén lazítani, levegőhöz jutni, vagy csak egyszerűen – akár viccesen is – utalni arra, hogy ezek a szabályok idegenek az ő mindennapi életüktől. A javítás – mint ahogy a javítás kiprovokálása is – a javító és a javított fél kapcsolatáról szól.
Miről szól a javítás?
Alsó tagozaton vagy gimnáziumban ülünk? A tanárok itt is, ott is javítgatják, minősítgetik a diákok kifejezésmódját. Ez az alsós tanítónő például belevág a harmadikos kisfiú beszédébe. A zsebpénz felhasználásáról van szó:
Diák: Hogy ne hülyeségekre menjen el a pénz.
Tanítónő: Igen, tehát hgy ne mindenféle butaságra menjen el. (Megkérdi, mire kell még figyelnie.)
Diák: Hogy tudjam magam uralni.
Tanítónő: Hogy tudjál magadon uralkodni.
Érdemes ezt a helyzetet mindennapi beszélgetésekkel összehasonlítani.
Két egyanrangú fél között a másik mondatának átfogalmazása – és ezáltal kijavítása – leginkább akkor történik meg, ha az egyik fél olyat mond, ami a szövegösszefüggés szerint nem illik oda. Például Jani és Feri Jani előző esti programjáról beszélgetnek és már egyszer szóba került, hogy Jani színházban volt:
Jani: ... és már egy fél órával előbb ott álltam a mozi előtt.
Feri: A színház előtt.
Jani: Ja, igen, a színház előtt.
Itt a javítás egyértelműsítette a helyzetet (ti. lehet, hogy Jani első alkalommal mondott rossz szót és nem színházban, hanem moziban volt). Más lenne a helyzet, ha a következő javítás zajlott volna:
Jani: Tegnap voltam színházba.
Feri: Színházban.
Aki domináns akar lenni, javítson
Ha valaki kijavítja a másik beszédét, holott nyoma sincs a félreérthetőségnek, akkor nyelvileg kompetensebbnek tünteti fel magát, és ezzel egyfajta uralkodó szerepet jelöl ki magának. Ő jobban tud beszélni, mint a másik és ezt most ki is fejezi. (Más helyzet, ha valakit idegesítenek egyes szavak, de nem szól értük. Akkor is gondolhatja úgy, hogy ő jobban tud beszélni, de ennek nem adja jelét: ebből a szempontból a kommunikáció úgy folyhat tovább, mint két egyenrangú ember között.)
A dominancia persze természetes is lehet: a nyelvi szocializáció már csak olyan, hogy a tapasztalatlanabbak a tapasztaltabbaktól tanulnak. Vannak viszont esetek, amikor ez a viszony megkérdőjeleződik, vagy legalább is témává válik – akár viccesen.
Sok órai javítás arról szól, hogy ki mit engedhet meg magának. Verselemzés zajlik:
Tanárnő: Milyen hangulatú? (ti. a vers)
1. diák: Vidámabb.
Tanárnő: Azért vidámnak nem mondanám.
2. diák: Hepi.
Tanárnő: Melyik volt a hepi?
(Gimnázium, 7. osztály)
Az efféle tanár–diák barkochbák általában úgy zajlanak, hogy a diákoknak ki kell találniuk, milyen szóra gondolt a tanár (ez esetben a dicsőséges a helyes megfejtés). Bár mindenki tudja, hogy a hepi szó nem illik egy magyarórára – ezért is lehet akár viccként is értelmezni –, a tanárnő azt a szerepet veszi fel, hogy ő most számonkéri ezt a hibát a diákon.
Egy másik tanárnő hasonló helyzetben kicsit máshogy reagál:
Tanár: Milyen lehet Ady és Léda kapcsolata?
1. diák: Rossz.
Tanár: Na, ezzel lehet kikergetni a világból, hogy rossz.
2. diák: Nyírják egymást.
Tanár: Na, ezt most szépen.
3. diák: Veszekednek.
Tanár: Veszekednek.
(Szakközépiskola, 11. osztály)
Ez a jelenet jó hangulatban zajlott, a tanárnő hangja nem volt számonkérő. A második felét akár úgy is vehetjük, mint egy összekacsintást: „mi most órán vagyunk és máshogy kell beszélnünk, mint máskor és hát ugye én vagyok a magyartanár, akinek illik ezért szólnia”. Mint egy tréfa, ami után folytatódik a munka.
Ki akar domináns lenni?
A diák beszédének javítása értékelés. Lehet úgy is javítani, hogy a tanár csak hangosan kimondja a diák nevét, de ágyazhatja a javítást részletes magyarázatba is: ebből a szempontból ez mindegy. (Egy részletes magyarázat például: „A csinál olyan általános ige. Az helyesebb, hogy végeztünk, a kísérletet végezni szokták”; 7. osztály, tanárnő).
A tanár, ha javít, előtérbe állítja, hogy egyfajta cenzorként van jelen. Akkor is, ha tudatosan is ez a célja és akkor is, ha nem. Akkor is, ha kicsit elvicceli a dolgot, akkor pedig főleg, ha halálosan komolyan veszi magát.
A tanárok kommunikációjában különösen érdekes, amikor lépten-nyomon a saját dominanciájukat hangsúlyozzák (javítások, fegyelmezés stb. segítségével), mivel ezzel egy olyan állapotot tesznek folyamatosan témává, ami nyilvánvalóan fennáll. Elvben senki meg nem kérdőjelezheti, hogy az órán a tanár az, akinek irányító tekintélye van az egész csoport előtt. A tanár tekintélye azonban több forrásból származhat: abból, hogy a gyerekek előtt világos, hogy valóban ő ért a legjobban az adott témához; hogy ő tudja a legjobban beosztani a munkára fordítandó időt; hogy neki vannak a legjobb ötletei; hogy ő a legjobb konfliktuskezelő; hogy mindig világosan és a diákok számára elfogadható stílusban beszél; hogy a vezető szerepét a diákok érdekében használja, nem öncélúan. Ha ezek közül nem mindegyik feltétel teljesül (és nyilván lehetne még további feltételeket sorolni), illetve ha esetleg sok feltétel nem teljesül, a tanárnak nem marad más választása, mint úgy megpróbálni fenntartani a tekintélyét, hogy egyre több büntető eszközzel él. Ezek egyike az állandó javítgatás, a beleszólás, az órai keretek, a szabályok állandó hangsúlyozása, a tanárnak járó tisztelet kierőszakolása. Ez a diákoknak, de a tanárnak is rossz megoldás, sok stresszt okoz.
Ha hetedikben is még a jelentkezéssel és a köszönéssel kell szórakozni, ott valami nincs rendben a diák és a tanár viszonyában. Elég beszédes – ezt óramegfigyelések tanúsítják –, hogy ugyanazok a gyerekek az egyik tanár óráján fegyelmezetten jelentkeznek, a másikén pedig állandóan rájuk kell szólni. Ugyanez áll a beszédre is. Úgy tűnik, hogy a gyerekek nem buták és be is tudnák tartani a szabályokat – de nem mindig akarják. A diákok rendszegése rendszerint jelzés a tanárnak: a köztük lévő kapcsolatról szól. Érdemes nem lefojtani, hanem elgondolkodni rajta, hogy mit akarhatnak jelezni a gyerekek, miért érzik szükségesnek, hogy rendetlenek legyenek. Ha a valódi ok megszűnt, a rendetlenkedésnek is vége, mert már nincs szükség rá: nincs mit kifejezni általa. Efféle tanácsot adni persze könnyű, de nincsen általános recept: minden tanárnak meg kell küzdenie a felé irányuló jelzésekkel. Még ha egyszerűbb is a javítgatós-fegyelmezős rutinnál maradni.
Ugyanez a mechanizmus érvényesül a mindennapi párbeszédekben előforduló javítások esetében is. Ugyanis nemcsak a tanárok javítják a diákokat, hanem ők is javítanak másokat. Arról, hogy ők hogyan érzik magukat a kijavító szerepben, illetve vállalják-e ezt a szerepet, egy másik cikk fog szólni; egy harmadik pedig arról , hogy a magyartanárok hogyan viszonyulnak ahhoz az elváráshoz, hogy sokak szerint nekik kell rendet vágniuk a hibásan beszélők nyelvhasználatában.