-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Persze. Csakhogy a nyelvészek a nyelvekkel foglalkoznak. Téged azért n...2024. 11. 05, 21:00 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
Sándorné Szatmári: @ganajtúrós bukta: Érdemes elolvasni.. mersz.hu/dokumentum/matud__312 ..Tapasztalat az, ho...2024. 11. 05, 20:38 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
ganajtúrós bukta: @Sándorné Szatmári: Itt tudsz blogot indítani: blog.hu Azt hiszem ha jól megy fizetnek is ...2024. 11. 04, 11:35 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Neked csak az kell, hogy ideöntsd a mantráidat. Idézel egy mondatot, a...2024. 11. 02, 21:51 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
Sándorné Szatmári: Kiegészítés: Nem értettem félre amit írtál, csak a "valamilyen szinten konstruktív" beszél...2024. 11. 02, 21:48 Hat tévhit a magyar nyelvről
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Nem mindig könnyű eldönteni, mi ősi vonás egy nyelvben, és mi írható idegen hatás számlájára. Némi módszerességgel azonban sok kérdés tisztázható.
Salánki Zsuzsa, a Rénhírek igen régi szerzője (még a nyest előtti időkben írt nekünk) érdekes kérdést kapott Ákos nevű hallgatójától. Mivel azonban Zsuzsa éppen külföldön tartózkodik, és nem fér hozzá a szakirodalomhoz, úgy gondolta, ránk bízza a választ – már csak azért is, mert ez olvasóinkat is érdekelheti.
Lássuk tehát Ákos levelét:
A finn nyelv tanulása során megemlítette, hogy a finnek nem viszik fel a hangsúlyt kérdő mondatál, csak a kérdő szót rakják a mondat végére. A magyarban is meg van a magunk ilyen mondat végi, vagyis inkább állítmány utáni "kérdőszava", az -e. Ma már helyes azt mondani: Elmehetek táborba? De mondhatjuk úgy is: Mehetek-e táborba. Azon gondolkoztam, vajon régebben csak az utóbbi forma volt helyes? Más finnugor nyelvekben mi a helyzet, felviszik a hangsúlyt vagy kérdőszóval kérdeznek? Finnugor sajátosság lenne ez? Lehetséges hogy a magyar nyelvben csak a honfoglalás után jelenik meg a hangsúllyal való kérdés, és a minket körül ölelő, kizárólag indoeurópai nyelvektől kaptuk?
Lássuk tehát, miről is van szó. Azt Ákos pontatlanul írja, hogy a finnben kérdőszó lenne, legalábbis mutat toldalékszerű tulajdonságokat, például részt vesz a harmóniában, két alakja van: -ko és -kö (és a helyesírás is egybeíratja a megelőző szóval). Ákos arra is rosszul emlékszik, hogy ez az elem a mondat végére kerül – a valóságban tipikusan a mondat első szavához (vagy szócsoportjához kapcsolódik), méghozzá ahhoz, amelyre rákérdezünk:
Toiko hän kalaa?
Hozott-e halat (vagy nem)?
Hänkö toi kalaa?
Ő hozott-e halat (vagy valaki más)?
Kalaako hän toi?
Halat hozott-e (vagy valami mást)?
A magyar fordításokból látható, hogy a magyar -e más szórendi szabályok szerint viselkedik: mindig az állítmány mögött áll. (Vannak nyelvváltozatok, ahova máshova, például a tagadószó vagy az igekötő után is kerülhet, de akárhova nem. Mint Nádasdy Ádám felhívja rá a figyelmet, Sickratman Buzi-e vagy? sorában éppen az a fricska, hogy szokatlan helyre kerül a kérdőszócska.) A magyar mondat szórendjéből intonáció nélkül nem is dönthető el, hogy kire, mire vonatkozik tulajdonképpen a kérdés.
Jól emlékszik viszont Ákos arra, hogy míg a finnben ez az egyetlen módja az eldöntendő kérdés megformálásának, addig a magyarban nem: a magyarban az eldöntendő kérdés megfogalmazható kérdőszócska nélkül, pusztán intonációval is. Sőt, ennél tovább is mehetünk: a mai magyarban elsődlegesen az intonációval alkotunk eldöntendő kérdéseket, az -e szócskát inkább csak függő beszédben, idézett eldöntendő kérdésekben használjuk:
Azt szeretném tudni, hogy jössz-e holnap moziba.
Ez annyira így van, hogy az idézőmondat nélküli -e szócskás kérdést is inkább idézett kérdésnek értelmezzük, akkor használjuk, ha valamilyen idéző szerkezetet képzelünk mögé, például ha többedszerre kérdezünk:
(Azt kérdeztem, hogy) jössz-e moziba?
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Ákos joggal feltételezi, hogy ha a finnben csak az egy megoldás működik, a magyarban viszont kettő is, ráadásul a magyarral szomszédos nyelvekre éppen az a megoldás jellemző, amelyik a a finnben nem fordul elő, akkor gyanakodhatunk arra, hogy eredetileg a magyarban is csak a finnre jellemző szerkezet volt meg, és a finnre nem jellemző szerkezet csak a szomszédos nyelvek hatására alakult ki. (Mivel a finnel szomszédos nyelvekre nem jellemző a finn kizárólagos megoldása, azt nem feltételezhetjük, hogy a finn szerkezet alakult ki idegen hatásra.)
Ákos azonban azt is nagyon helyesen látja, hogy nem vonhatunk le semmiféle következtetést anélkül, hogy a többi rokon nyelvet meg ne vizsgálnánk. Mielőtt azonban ezt megtennénk, fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy minimális hangtörténeti ismeretekkel is látnunk kell, hogy a finn -ko/-kö és a magyar -e nem lehet azonos eredetű elem. Márpedig ha az elemek nem azonos eredetűek, akkor a használatuk sem lehet azonos eredetű. A finn jelenség tehát önmagában a fentiek ellenére sem utalhat arra, hogy a magyarban korábban mi volt a helyzet.
A finn -ko/-kö a magyar ha, hogy, hol stb. elemekkel azonos eredetű, a finnben és az összes rokon nyelvben (a szamojédokban is) megtalálható kérdőszavak töveként. Eldöntendő kérdésben használható toldalékként viszont csak a finnségi nyelvek egy részében, illetve a számiban (lappban) fordul elő. Ez a funkció minden bizonnyal viszonylag későn alakult ki, korábban másképp alkottak kérdő mondatokat.
A magyar -e megfelelői viszont a finnugor nyelvek egy részében vannak meg, A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára (TESz.) ezzel kapcsolatban talányosan fogalmaz: „Az is lehetséges, hogy a magyar és a finnugor kérdőszócskák között nem történeti, hanem pusztán lélektani rokonság van.” Lélektani rokonságot azonban a nyelvtudomány nem ismer. mindenhol a magyaréhoz hasonló szerepben. Mivel a finnhez közeli számiban is használatos, korábban minden bizonnyal megvolt a finnben is. Az egyes nyelvekben a mondatbeli helyzetük különbözhet. Viszont emellett szinte minden nyelvben megvan a a puszta intonációval való kérdezés lehetősége is. Ennek alapján inkább azt kell feltételeznünk, hogy a magyarban is megvolt már a honfoglalás előtt ez a lehetőség.
Az érdekesség kedvéért meg kell említenünk, hogy a magyar nyelvtörténészek is hasonló eredményre jutottak. A nyelvemlékekben az első eldöntendő kérdések -e kérdőszócska nélküliek, és csak a 14. század végétől jelenik meg a kérdőszócskával alkotott kérdés. Éppen ezért a magyar nyelvtörténészek csak a rokon nyelvi megfelelőknek köszönhetően gondolják, hogy az -e kérdőszócskás kérdések már korábban megvoltak.
Ugyanakkor az Új magyar etimológiai szótár szerint az -e „alapnyelvi örökségként való magyarázata téves”. Az új szótár szerint az -e kérdőszócska az e mutató névmásból keletkezett:
A közelre mutató névmás átalakulása kérdő partikulává különféle névmásokkal, határozószókkal, főnevekkel, illetőleg később igékkel való kapcsolatban történhetett meg úgy, hogy a névmás az adott szófaj utáni helyre került. Az -e partikula ezekben a kapcsolatokban a kérdés nyomatékosítására szolgál.
A magyarázat gyengéje, hogy ez a folyamat a nyelvemlékekből nem rajzolódik ki, sőt, az -e rögtön az első előfordulásakor ige után áll. Az sem világos, mit keresne egy mutató névmás névmások vagy határozószók után vetve, és hogyan fejezhetne ki ott (vagy akár főnevek után) nyomatékosítást. Arra ugyan a TESz. is utal, hogy a finnugor kori magánhangzó pontosan nem rekonstruálható (*e is, *ä is lehet), de ez a bizonytalanság önmagában nem ok az etimológia elvetésére: a mai magyarban is ingadozik a magánhangzó minősége, az -e mellett létezik -ë, -é, -i alakja is. Másrészt ha a magyar elem finnugor eredetét elvetjük, akkor kérdés, hogy a többi rokon nyelvben honnan ered a korábban alapnyelvi eredetűnek vélt elem. Az ugyanis elég valószínűtlen, hogy egymástól függetlenül ennyire hasonló funkcióban ennyire hasonló elemek jöttek volna létre.
Akármi is azonban az -e eredete, Ákos kérdésére a válasz biztosnak tűnik: a magyarban korábban is volt lehetőség az eldöntendő kérdés kérdőszócska nélküli megalkotására, amikor is pusztán az intonáció jelezte, hogy kérdésről, és nem kijelentésről van szó. Ennek kialakulásában nem kell idegen hatással számolnunk – ha volt is valaha szerepe az idegen hatásnak, az biztosan jóval a honfoglalás előtt volt.