-
Sándorné Szatmári: @Sultanus Constantinus: 1 " egy magyar anyanyelvű sosem fog olyat mondani, még véletlenül ...2024. 12. 09, 15:55 Az anyanyelvi beszélő nyomában
-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: (Hátha ennyi idő után még elolvasod..) -29-ben ezt írtad: ".... mi a pontos kü...2024. 11. 23, 12:47 A nyitás tárgya
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kétségtelen, hogy majd ha tudunk valamit a jelenleg ismertnél korábbi ...2024. 11. 22, 14:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 14 "..az állítólagos "ősnyelvről" azért könnyű bármit (és annak az ellenkezőjét...2024. 11. 22, 14:17 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Hogyan keveredett Budenz kabátlopási ügybe? Ki fordította először Arany Jánost üzbégre? Mi volt Vámbéry nagy bűne, és kiknek akart bebaszni? E kérdésekre is válaszolunk évfordulós megemlékezésünkben.
Kabátlopási ügyről akkor beszélünk, amikor valaki ártatlanul keveredik egy kínos ügybe, de a közvéleményben úgy marad meg, mintha ő lett volna a vétkes. A jelenség elnevezését az a történet adja, mely szerint valakinek egyszer ellopták a kabátját, de már mindenki csak arra emlékezett, hogy volt valami kabátlopási ügye – egy idő után pedig arra, hogy ő lopott el egy kabátot. (A neten több helyen utalnak arra is, hogy a példázat Karinthytól származik. Karinthy életművében több helyet is sikerült fellelnünk, mely kabátlopásról szól, de ilyen történetnek nem leltük nyomát. Ha valaki esetleg ismeri a pontos forrást, ne mulassza el kommentben jelezni.)
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Budenz Józsefről is közismert, hogy a Habsburgok nyomására nevezték ki a pesti egyetem (a jelenlegi ELTE jogelődje) finnugor tanszékére. Közismert, de ettől persze még nem igaz. Úgy tűnik, egyáltalán nem közismert, viszont igaz ez Budenz nagy ellenfelére, Vámbéry Árminra. Az erre vonatkozó adatokat a Kovács Sándor Iván által szerkesztett Batu kán pesti rokonai. Vámbéry Ármin és tatárja, Csagatai Izsák (Kalligram, 2001) kötetben találjuk.
Mielőtt azonban a konkrétumokra rátérnénk, érdemes néhány szót vesztegetni erre a kötetre, illetve arról a helyzetre, amelyet dokumentál. Vámbéry huszas éveinek közepén, 1857-ben kerül Isztambulba, ahol rendkívül ügyesen beilleszkedik a török környezetbe, mondhatni teljesen eltörökösödik. 1858-ban már török–német és német–török szótárt ad ki. Érdekes a Wikipédia állítása, mely szerint „1860-ban [...] az MTA-nak ajándékozta a Tarih-i Üngürüsz c. középkori magyar krónika török fordítását, amelyről Budenz József írt először hosszabb összefoglalót, „igen becses irodalmi emléknek” nevezve a művet.” Elhallgatja, hogy Budenz mint történeti forrást nem becsüli a krónikát, melynek eredetije természetesen nem a Tarih-i Üngürüsz címet viselte (ez a török cím). (A krónika egyébként latin, és nem magyar nyelvű, mint a fentiekből gondolhatnánk.) 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozza a Tarih-i Ungurust, melyet aztán Budenz ismertet. Bár Budenz a krónika mellett Vámbéry néhány meglátását is epés megjegyzésekkel kíséri, ez később nem zavarja baráti kapcsolatukat.
Vámbéry 1861-ben Közép-Ázsiai utazásra indul. Mivel európai emberként erre az útra nem vállalkozhatna, dervisnek álcázza magát. Később ez az utazása alapozza meg hírnevét, és valószínűleg a világpolitikát is befolyásolta: minden valószínűség szerint az ő útleírásaiból kiolvasható viszonyok bátorítják arra Oroszországot, hogy elfoglalja a területet (a mai Türkmenisztánt és Üzbegisztánt). Ezen az útján találkozik egy mollával, akit végül magával hoz Magyarországra, és aki itt több néven (Molla Szadik, Csagatai Izsák stb.) válik ismertté. Belőle lesz Vámbéry, Budenz és Szilády magyarországi „tatár” tanítója. (A tatár ebben az időben mindenféle törökségi nyelv összefoglaló neve. Molla Szadik nyelvét ma üzbégnek mondanánk. A Csgatai név is a csagatáj nyelvre utal, mely az üzbéghez közel álló, de mára kihalt nyelv.) A Batu kán pesti rokonai Molla Szadik sorsát és a körülötte felbukkanó személyek történetét dokumentálja.
Vámbéry és Molla Szadik 1864 tavaszán érkezett Pestre. Vámbéry tovább utazott Angliába, ahol úti beszámolóit jelentette meg, és nagy népszerűségre tett szert. Molla Szadikot Pesten Budenz és Szilády gondjaira bízta. Itt az egyébként hun- és törökellenesnek tartott Budenz biztatására – az időközben magyarul gyorsan tanuló – Arany János Rege a csodaszarvasról című versét (azaz a Buda halálának hatodik énekét) fordíttatja „tatárra”. A fordítás a nyers visszafordítással együtt a Nyelvtudományi Közlemények 1865-ös negyedik számában, a 269–331. oldalon Khivai tatárság címen jelent meg, több más szöveg kíséretében (a Rege a 305. oldalon kezdődik, a Batu kán pesti rokonaiban a 254–264. oldalán facsimileként szerepel).
Időközben Vámbéry visszatér Angliából, és Pesten szeretne tanszéki állást szerezni. Azt gondolhatnánk, hatalmas sikerei után ez könnyen ment neki. Nem így volt. A Batu kán pesti rokonai 277. oldalán olvasható, 1865. január 7-én kelt levélben Budenz írja Sziládynak, hogy „Residtől” (azaz Vámbérytől) kapott leveléből értesült, hogy Vámbéry a kancellárián és a császárnaál járt audiencián (kihallgatáson), és ígéretet kapott a tanszékre. A 293. oldalon olvasható, 1865. március 19-én Londonban kelt levélben Sziládynak maga Vámbéry írja meg, hogy Párizsban értesült Juszuf – azaz Budenz – leveléből arról, hogy az egyetemi tanács elutasította kinevezését, annak ellenére, hogy azt mind a tanári kar, mind „ő apostoli Felsége” támogatta. Ezek után Pest helyett Londonba tért vissza. A 295. oldalon ismét Vámbéry Sziládyhoz írt levelét olvashatjuk, ez Londonban, 1865. április 11-én kelt, és ebből már az okokról is értesülhetünk:
E héten Bécsből, Pestről több hivatalos és nem hivatalos forrásból arról értesültem, hogy a papok, kiknek élén maga a Prímás áll, ellenem minden követ megmozgatnak. Őket nem annyira a kalvinistaság „en general” [általánosságban], mint az én kalvinistaságom boszantja. [...]
Az ügy még nincs eldöntve. A bécsi Unterrichtsrath [Oktatási Tanács] és maga a Kancellária meleg pártoloim és még eddig semmit nem határoztak. Meglehet, hogy a napokban Bécsbe megyek (az égre kérlek, ez titok maradjon), és mielött a fraterek ellenem sikra szállnának, már én egy császári „Machtsruch-khal [paranccsal] mindnyajoknak bebaszok. Ez Bécsből sugatott meg, a hol az egyengetési probák folynak, és mihelyst a siker remélhetővé válik, én azonnal ott leszek a folytatást személyesen kezelendő.
Május 9-ei londoni levelében már arról számol be, hogy Bécsben nem lesz szüksége egyenesen a császár elé járulnia, május 17-én pedig arról, hogy
csak annyi eszközöltetett ki, miszerint az első évre docens (tanitó)nak 1000 ft. díjjal kineveznek, és jövö évre rendkívüli tanárságot 350 ft, öregbitéssel kapok.
Mindezek annyiban jelenthetnek csak újdonságot, hogy megerősítik azt, amit Vámbéry négy évtizeddel később megjelent, Küzdelmeim című önéletrajzában leír (109–110):
Fájdalom! – és ez bántott legmélyebben – a társadalmi viszonyok itthon sem voltak különbek [mint Ausztriában – FL].Itt is sötét, áthatolhatatlan, undok alakok képével befestett kárpit gyanánt meredt elém az osztály- és valláskülönbség választófala és itt is útamat állta a vak előitélet szörnyetege. Az irodalmi törekvéseknek a Nyugaton és a Keleten való méltánylásában nőttön nőtt a különbség, a hogy a Themse partjától közelebb jutottam hazám földjéhez; mert bár a magyar közvélemény szívesen csatlakozott az Angliából és Francziaországból áthallatszó elismeréshez és szeretettel, sőt nemzeti büszkeséggel fogadta a külföld elismerésével hazatérő honfitársat, még is lehetetlen volt észre nem vennem a társadalom előkelőinek és az irányadó körökneksértő hidegségét és tudatos tartózkodását. Sokaknak rontotta meg örömét és sokakban fojtotta el a méltánylás és az elismerés érzetét az, hogy annak a külföldön ünnepelt magyar embernek homályos a származása, családi összeköttetései egyáltalán nincsenek és hozzá még zsidónak is született. Katholikus egyházi részről ért az első bántalom, még pedig azért, mert protestáns lettem és nem katholikus. Mintha bizony alkút nem türő szabad gondolkozásommal törődtem is volna bármilyen felekezetiséggel.
A császári kabinetrendelet értelmében én lettem volna az első, ki nemkatholikus létére tanszéket kapott a pesti egyetemen. Hogy tehát a katholikus intézménynek hirlelt főiskolát szégyenbe ne tegyék egy úgynevezett protestáns, másszóval eretnek kinevezésével, megtagadtáktőlem a «tanár» czímét és ennek következtében három évig «tanító» minőségében, évi ezerforintos fizetéssel működtem a pesti egyetemen. Vagyis olyan fizetéssel, a minő Angliában, a teljes ellátás értékét is beleszámítva a havi fizetésbe, kijár minden valamirevaló szárazdajkának is. Pénzügyi szempontból tehát itthon sem vált be a fáradalmas és életveszélyes útazásom. Hogy igazolhassák ezt a megalázásomat, bizonyos körök nagyon rajta voltak, hogy érdemeimet minden lehető módon kisebbítsék és leszállítsák. Bölcs és tudós emberek fizikai lehetetlenségnek minősítették azt, hogy béna lábammal megtehettem volna útazásomat a messze Keleten és kibírhattam volna az állítólag átélt veszedelmeket és fáradalmakat. – Hazudik a zsidó. Henczeg és szélhámoskodik, mint minden hitsorsa – mondották nem csak szóbeszédközben, hanem nyomdafestéket is láttak eféle kinyilatkoztatások s midőn hivatalos bemutatkozásomon jártam az egyetem rektoránál, kiből püspök lett utóbb, a nagyérdemű férfiú a következő kedves megszólítással fogadott: – Ne higyje, hogy tájékozatlanok vagyunk kétes jelleméről. Tudjuk jól, hogy gyönge lábon áll a keleti nyelvekkel s hogy a tanszékre való hivatottsága nagyon kétséges. De nem akarunk ellene szegűlni ő felsége parancsának és ön csak e kényszerhelyzetnek köszönheti állását. – Ilyen szép fogadtatásban volt részem, miután elárasztottak tiszteletök jeleivel Párizs és London tudós orientalistái és miután nemzetem szolgálatában megtettem egy oly utazást, mely életveszedelem, nélkülözések és szenvedések dolgában kéjutazásnak minden bizonynyal nem volt mondható.
Mint ebből a szövegből kiderül, a korábban egy évesnek szánt, alacsonyabb fizetéssel járó megbízás is három évig tartott. Azt pedig, hogy Vámbéry igazat mond, Kovács Sándor Ivánék más dokumentumokkal is alátámasztják. A Religio katolikus egyházi és irodalmi lap 1865. március 18-ai számában megjelent írást a 126. oldalon közlik. Ez a következőket írja Vámbéryről (itt eredeti helyesírással hozzuk a szöveget):
Amint hallánk, s a lapok is szóltak, hogy Vambéry [sic!] az egyetemi tanszékre vágyakodik, s a bölcsészeti kar, egyetlen egy tiltakozó szavazat mellett a jegyzőkönyvben, Vambéryt a keleti nyelvek tanszékére kivánta is. Minden scibile ezen bölcsészeti karhoz tartozik, minden possibile sem látszik kizárva az ő tanszaki határozataiból, tisztán tanszaki tanítványainak számát talán a tanárok számával akarja meghaladni. Hallottuk, hogy az egyetemi tanács Vambéry tanárságára semmi okmányt nem bírván, az ügyet mellőzte. Könnyen elhiszszük, hogy Vambéry az uj török, persa stb. nyelveket beszéli, tud angolul, francziául: csudálkozhatni tehát, hogy a bécsi keleti, vagy párisi, londoni akadémiáknál nem kapták el Vambéryt. Pesten ily óriás tudományosságra (feltéve) nem virítanak rózsák, az önfeláldozás tehát, hogy magyar ifjainkat törökül, persaul beszélni tanítsa, ama ,tengerre magyar’ szózatra emlékeztet, s erősít az okos gyanúban, hogy a dervischböl lett magyar tanárnak némelyek csak kenyeret akarnak adni. Szeretik ezek az egyetemet szánakodásig. Az a kérdés, zsidó, keresztény, török, vagy fetisch-e Vambéry? Héber volt, lehet hogy keresztény lett, de mikor dervischnek adta ki magát, facto
a ker. hitet, a Megváltó Jézus Krisztust megtagadta. A domonkosi szerzetesek 13-ik században hazugsággal, vallásos, vagy inkább vallástalan csalással nem utaztak. Becsület mindenütt az első kellék; abjurálta-e Vambéry a simulatio által felvett török vallást, visszajött-e bűnbánattal a ker. religiora? nem mondták a lapok. Ezt kell legelőször tisztába hozni. Hogy dervischt játszott, mikor dervisch nem volt, az széltében mondatik: de hogy e bünt, lenne bár Vambéry [sic] héber vallásu, jóvátette volna, arról hallgat a krónika. A férfias jellem saját meggyőződését nem takargatja, ha eltakarja, ellenkezőt nem mutat: hát még a vallásban? A bölcsészeti kar előbb ezen személyes erkölcsi jellem vonásról tarthatott volna bölcselmi értekezést, mielőtt oly nagy szavazattöbbséggel akart Vámbéryvel collegalis kezet szorítani.
Látható tehát, hogy formálisan azért utasította el a szenátus Vámbéry alkalmazását, mert tudásáról hivatalos papírja nem volt. A Religio névtelen szerzője azonban nem ezt rója fel neki, hanem azt, hogy többször is vallást váltott (még ha csak színleg is). Az nem egészen világos, hogy ezek a katolikus egyház által egyaránt eretneknek tekintett vallások közötti váltogatás miért zavarná a katolikusokat. Az még csak érthető lenne, ha általában a keresztény vallás elhagyását sérelmeznék, de állandóan felhozzák Vámbéry eredeti zsidó vallását (amelyről, minthogy beleszületett, Vámbéry nem tehet, ha pedig benne maradt volna, nyilván maguk is annak elhagyására biztatnák), még ha csak úgy is, mint amivel önmagában nincs baj. (A valóságban Vámbéry későbbi egyetemi karrierjét is csak az tette lehetővé, hogy áttért: mások, mint Munkácsi Bernát, akik megmaradtak zsidó vallásuknál, sosem kaphattak katedrát.) A tizenharmadik századi szerzetesekre hivatkozni képmutatás, hiszen azok közül sokan eleve térítési céllal utaztak, illetve bele is pusztultak vállalkozásukba (azaz azt várni Vámbérytől, hogy színleg se tettesse magát muszlimnak ott, ahol kereszténységéért meg kellene halnia, lényegében nem más, mint azt írni, hogy „döglött volna meg ott helyben”). De ami a lényeg: tudományos szempontból teljesen érdektelen, hogy valaki milyen vallású vagy hányszor vált vallást.
(Forrás: A Wang folyó versei)
Mindezek alapján világos, hogy Vámbéry, és nem Budenz volt az, akit az udvar nyomására, és a helyi ellenkezés dacára neveztek ki egyetemi tanárnak. Könnyen elképzelhető, hogy azokat, akik Budenzet Habsburg hétszéllel kezdték vádolni, éppen Vámbéry esete ihlette meg. Fontos azonban hangsúlyozni két dolgot.
Az egyik az, hogy Vámbéryt sem azért támogatta az udvar, mert valamiféle feladattal, pláne egy tudományos elképzelésével bízta volna meg. Hanem egyszerűen azért, mert bizonyos területeken olyan szakmai kvalitásai voltak, mint akkoriban senki másnak.
A másik az, hogy Vámbéry támogatására nem azért volt szükség, mert tudását komolyan megkérdőjelezték volna (mondhatni, senkinek nem volt akkora tudása, hogy megkérdőjelezhesse), hanem azért, mert rengeteg előítélet vette körül. Zsidó származása mellett a katolikus egyetemen kálvinista vallása is nehezítette a helyzetét, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy szegénysége, alacsony származása nem csupán szakmai eredményeinek elérését nehezítették, hanem ezek elismerését is. (Bezzeg a saját közvetlen munkatársai által is dilettánsnak tartott Zichy Jenő grófot a mai napig mint jelentős tudóst és felfedezőt szokás emlegetni) Vegyük észre, hogy Vámbéryt annak idején nagyon hasonló érvekkel próbálták hitelteleníteni, mint mostanság Budenzet: nem magyar. Ennek az érvelésnek a szintjáről pedig már nem is érdemes mit mondani.
Cikkünk Budenz József halálának 100000002. évfordulójára jelenik meg.