2014. március 14–16. között konferenciát rendeztek az észtországi Tartuban Jurij Vella, erdei nyenyec költő emlékére, aki 2013 szeptemberében hunyt el. A konferencia utolsó napján Jurij Velláról és családjáról készült filmeket láthatott a közönség a Világfilm fesztivál keretében. A megemlékezés kapcsán számos olyan téma felmerült, amely az oroszországi kisebbségek életével kapcsolatos. Az egyik ilyen megkerülhetetlen probléma az oktatás kérdése volt. Milyen változásokat hozott magával a bentlakásos iskola rendszere? Vissza lehet-e térni a hagyományos életmódhoz az eloroszosító iskolai évek után? Árulás-e az oroszok szokásait átvenni? Mi a fontosabb a közösség megmaradása szempontjából: a nyelv vagy a kultúra megőrzése? Külön lehet-e ezeket választani? A Világfilm fesztivál két tematikus szamojéd napján jártunk.

Szűkülő élettér
(Forrás: Wikimedia Commons / Karen Mulders / CC BY-SA 3.0)

Jurij Vella kísérlete

Jurij Vella előszeretettel hívta meg otthonába a külföldi kutatókat, újságírókat és filmrendezőket. Szerette volna megmutatni a világnak, milyen problémákkal kell szembenézniük Szibéria őshonos népeinek, milyen visszaélések vannak, és hogyan tiporják sárba a kisebbségek jogait mind a hatóságok, mind az olajkitermeléssel foglalkozó munkások.

Liivo Niglas Jurij Vella világa című filmjében láthatjuk, hogyan küzd Vella azért, hogy unokáinak ne bentlakásos iskolában, városi környezetben kelljen felnőniük, hanem legyen lehetőségük megismerni az őket körülvevő természetet és a réntartás, a vadászat és halászat csínját-bínját. Bár tanárokat fogad, hogy az olyan tárgyakat, mint például a matematika, diplomások oktassák, ugyanakkor a természetismeret-órán láthatólag ő dominál. A következő videón 7:20-nál beleshetünk ebbe a rendhagyó környezetismeret-órába, ahol Vella megmutatja az unokáknak és a tanárnőknek, hogyan lehet felismerni, hogy medve vacka van a közelben. A nők reakciója tipikusan tanáros (többször figyelmeztetik a gyerekeket, hogy figyeljenek oda a nagyapjukra), ugyanakkor teljességgel életidegen számukra ez a szituáció, és szeretnének minél hamarabb jó távolra kerülni a veszélyes helytől.

Vella éppen attól fél, hogy az újabb generációk elszakadnak a természettől, és nem tanulják meg az idősebbektől azokat a jeleket, amelyek alapján a tajgában tájékozódni lehet, így a korábbi nemzedékek tudása el fog veszni. Vella ezért is tartotta fontosnak, hogy külföldi fimesekkel és kutatókkal együtt dolgozzon. Úgy vélte, segítségükkel a tudás egy részét meg lehet menteni.

Jurij Vella sajátos fogalmat talált ki a természettől és a hagyományos életformától való elidegenedés megnevezésére. Olajizmusnak nevezi ezt a jelenséget, és felhívja a figyelmet ennek a gondolkodásmódnak a veszélyeire. A filmekben többször is hangsúlyozza, hogy az emberek túl kényelmessé válnak, eltunyulnak, hiszen az olajkitermelésből befolyó összegből jól meg tudnak élni. Legalábbis a cégek vezetői. Az őslakosok hagyományos életformája a környezetszennyezés és a mohó terjeszkedés miatt lehetetlenné vált, beszorultak a nagyobb településekre, ahol a kárpótlásból élnek, amely persze nem arányos az elvett földek értékével, arra azonban elég, hogy kényelmesebb életet élhessenek. Az olaj viszont egyszer elfogy, és ez súlyos következményekkel fog járni. A helyi hatóságok által kezdeményezett ökoturizmus beindítása is nehezen megy, hiszen nem sok turista vágyik a nehezen megközelíthető, elsősorban szúnyogban gazdag területekre. Ez arra kényszeríti az ökofarmok tulajdonosait, hogy irtsák a szúnyogokat, amivel azonban összezavarják a rének vándorlását. Ugyanis a szúnyogoknak fontos szerepük van a réntartásban. Ha nincsenek szúnyogok, semmi nem motiválja a réneket a hazatérésre, hogy védett helyen lehessenek, és így könnyen tévedhetnek olyan területre, ahol olajmunkások élnek, ez pedig megpecsételi a sorsukat, szó szerint mennek a levesbe.

Egy szerencsétlenül járt rén

A Vella-emléknapon vetített filmek egyikében (Az Agan folyó istennőjének útján) egy olyan érdekes utazást láthattak a nézők, amelynek során Vella rokonaival és egy német-orosz forgatócsoporttal az Agan folyón hajózva régi szállásterületeket látogattak meg, és adatokat, elsősorban helyneveket gyűjtöttek. Az út során megdöbbenve tapasztalták, hogy az olajmunkások a helyi hantik temetkezési helyeit sem tisztelik. Mivel a fagyott földbe lehetetlen temetni, így a hantik a holtakat csak egy összetört szán darabjaival. Amikor a forgatócsoport megérkezik a temetkezési helyhez, azt látják, hogy a sírokat meggyalázták, minden fel van forgatva, össze van törve. A filmbemutatót követő beszélgetésen az expedíció egyik résztvevője azt is elmesélte, hogy egy másik alkalommal egy már holttestet valaki kivettek a „sírjából”, és kiültették a folyópartra, ahol a rokonai is láthatták.

Női sorsok a tundrán

A Világfilm fesztivált megnyitó Vella-megemlékezésen kívül még egy napot szenteltek a szervezők a nyenyec kultúra kérdéseinek. Március 18-án az Anastasia Lapsui és Markku Lehmuskallio tundrai nyenyec-finn rendezőpáros és házaspár munkásságát ismerhette meg a tartui közönség. A fesztiválra kiválasztott filmjeikben az oktatás témája és a nők szerepe kapta a legnagyobb hangsúlyt. Több oldalról is körüljárták a témát, és sok egyéni történetet is bemutattak, például a nganaszan Annáét az azonos című filmből vagy a nyenyec Nyekóét a Pudanából.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Érdekes volt megismerni Anastasia Lapsui véleményét is. Ő a filmvetítés utáni beszélgetésben hangsúlyozta, hogy a tundrai emberek nagyon kemények, mivel ebben a környezetben nem lehetne máshogy életben maradni. Így a fiataloktól megköveteli, hogy a hagyományok megismerése és őrzése mellett tanuljanak meg jól oroszul is, és tanuljanak tovább, mert a nyenyeceknek nagy szükségük van jól képzett jogászokra, orvosokra és közgazdászokra ahhoz, hogy tudják képviselni az érdekeiket a többséggel szemben. A forgatásokon sem bánik kesztyűs kézzel a film szereplőivel, akik egyébként nyenyec anyanyelvű amatőr színészek. Markku Lehmuskallioval közösen úgy vélik, hogy a vágatlan, spontán felvételek a jók, így nem állítanak be minden egyes mozdulatot. Éppen ezáltal lesznek megdöbbentően természetesek a képsorok.

A Tundra hét éneke című film egyik énekében, a Pudana és az Anna című filmekben is visszatérő téma, hogy a gyerekek nem akarnak elszakadni a szüleiktől, és rettegnek attól a naptól, amikor oroszok jönnek az iskolából, hogy magukkal vigyék őket. A szülők többféleképpen állnak hozzá a kérdéshez, például a Pudanában Nyeko anyja szeretné, ha lánya iskolába járna, és megtanulna oroszul, de a legtöbb szülő csak a börtöntől való félelmében adja oda a gyerekét.

Elrobotosít az iskola
(Forrás: Wikimedia Commons / Viking9173 / CC BY-SA 3.0)

Még szomorúbb a története a nganaszan Annának, aki látszólag jól beilleszkedik a szovjet társadalomba, lelkesen részt vesz a párt munkájában, többek között a nomád nganaszanok letelepítésében. Erre mindaddig büszke is, vagy legalábbis annak mutatja magát, amíg a Lapsui–Lehmuskallio rendezőpáros vissza nem viszi őt arra a településre, ahol előbb tanárként, majd pártbizalmiként dolgozott, és szembesülnie nem kell azzal, hogy hány ember lett a céltalanná vált élete miatt öngyilkos. Annának rá kell döbbennie, mit tett a saját népével, hogy szovjetizálta az iskola a gondolkodásmódját, miért látta az egyetlen jó megoldásnak, a fejlődés útjának a letelepedést.