Leendő magyartanároktól kérdezte anno az irodalomtanítás módszertanának egyetemi professzora a tanári képesítővizsgán, hogy mi a helyes eljárás egy szépirodalmi szöveg órai bemutatásakor: olvassa fel a tanár a szöveget, olvastassa fel egy diákkal a szöveget vagy pedig vigye be valamely híres színész szavalatát magnón [!], és azt hallgattassa meg a diákokkal. A furfangos vizsgázó, annak ellenére, hogy sejtette, hogy a kérdésre a professzor szerint egyetlen helyes válasz van, mégis azt felelte, hogy attól függ, mi a szöveg, és mi vele az órán a tanár célja. A professzor elsöprő felháborodása után megtudhatta a helyes választ, amit addig is sejtett: irodalomórán kizárólag a tanári bemutatás a helyes. Hiszen – adta meg rögtön a magyarázatot – a felolvasás egyben értelmezés is; a tanárnak pedig a saját értelmezését kell közvetítenie, tehát magának kell felolvasni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A professzornak abban biztosan igaza volt, hogy a felolvasás valóban már értelmezés is. Egy verset, egy szöveget nagyon sokféleképpen fel lehet olvasni – attól függően, hogy a felolvasó hogyan érti, milyen háttértudással, hitekkel, érzelmekkel közelít a szöveghez. Éppen ezért lehet tanulságos megvizsgálni egy-egy vers színészi tolmácsolását vagy akár megzenésítését.

Ma, Ady Endre születésének 135. évfordulóján a költőóriás egyik istenes versét választottuk ki egy színészóriás, Latinovits Zoltán tolmácsolásában. A Menekülés az Úrhoz című vers az 1918-as A halottak élén című kötetben szerepel az Ézsaiás könyvének margójára című ciklusban. Hallgassuk meg a szöveget! [A felvétel eleje – a cím – sajnos hiányzik a YouTube-on található változatból; a vers teljes szövegét a cikk végén olvashatják.]

Latinovits előadásában két, az értelmezés szempontjából kulcsfontosságú mozzanat van. A legfeltűnőbb talán az, hogy a vers második szakaszában a „legbőszebb óránk” helyett „legbőszebb álmunk”-ot mond. Nem tudjuk, hogy eltévesztette-e a szöveget vagy szándékosan változtatott rajta. Ha az utóbbi történt, nyilvánvalónak látszik a feltevés, hogy saját értelmezése szerint változtatott. Lássuk, közelebb kerülünk-e ennek a változtatásnak a magyarázatához, ha megvizsgáljuk a másik érdekességet.

Latinovits Zoltán
(Forrás: filmarchive.hu)

Érdemes áttekinteni, hogy Ady verse két nagyobb egységből áll: az első tíz sor a múltat és egy múltbéli, gyerekes, könnyed és naiv hitet tár elénk; a további tizennyolc sorban pedig a jelenbeli megkísértetésről, kétségbeesésről és egy újfajta hit megtalálásáról szól. A Menekülés az Úrhoz  tehát egy szellemi, spirituális út megtételéről beszél, a beszélő hitének átalakulásáról. Ez pedig nem más, mint az, hogy a negyedik versszak második sorában levő kettőspontnál nem áll meg Latinovits. És ezzel egy radikális értelmezői gesztust tesz; így mondja a szöveget, egyben: „Pedig valahogyan van Isten”; hangsúlyozása szerint tehát a valahogyan a van ige bővítménye, azzal alkot szószerkezetet (módhatározói alárendelést – a hagyományos nyelvtan terminológiája szerint). Az írott szövegben azonban kettőspont szerepel, amit úgy is értelmezhetnénk, hogy a „Pedig valahogyan:...” egy töredékes, befejezetlen mondat, amely után (a befejezés helyett) hangzik el a „van Isten” kijelentés. Latinovits tehát az isteni létezést a valahogyan módhatározóval elbizonytalanítja: ’valahogyan biztosan van, csak én, a beszélő nem tudom még, hogy hogyan’. Ady szövege azonban lehetőséget nyújt egy olyan értelmezésre is, amelyben Isten létezése ezen a ponton nem bizonytalanodik el.

Ennek az apróságnak tűnő értelmezői lépésnek azonban következményei vannak. Latinovits értelmezésében ugyanis a versnek minden, az Istenre vonatkozó kijelentése bizonytalan, sőt néha talán kissé gúnyos is: milyen az az Isten, aki nem törődik velünk, aki saját magára vigyáz és nem ránk. – A versnek ezek a szakaszai persze valóban ellentmondanak a hagyományos Isten-képnek, de Ady versében nem feltétlenül van gúny, csupán az első két strófában előkerülő gyermeki hit ellenképei fogalmazódnak meg itt. Értelmezésünk szerint ezek a szakaszok éppen a lényegi elemét adják a beszélő újfajta hitének.

Ady Endre
(Forrás: Wikimedia Commons / Székely Aladár)

Latinovits előadásában az utolsó két strófa újabb váltást hoz; és ez összefügg azzal a szövegbeli váltással, hogy az utolsó két versszakban nem szerepel az Isten szó, hanem helyette a legjobb Kisértet és az Úr kifejezés szerepel. A Latinovits-féle interpretáció szerint ő az, akihez a beszélő menekül, akit megtalál a másik Isten elvesztése után. Értelmezésünk szerint azonban a vers érthető úgy is, hogy a beszélőnek csupán a hozzáállása változik meg, a hit és az, amiben hisz: állandó és változatlan marad.

Érthetőbbé válik mindezek után az, hogy miért lesz a „legbőszebb óránk”-ból „legbőszebb álmunk”? – Talán igen: Latinovits interpretációjában sokkal nagyobb a távolság, a különbség a vers első szakaszában megjelenő, gyermekinek nevezhető hit és az utolsó strófákban megtalált hit között, mint saját értelmezésünkben. Ezt a távolságot erősíti a valós „óránk”-nak a nem valós „álmunk”-ra való – tudatos vagy tudattalan – kicserélése is.

Ady Endre: Menekülés az Úrhoz

Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.

 

Imádkozni is tudtunk néha,
De mindenképp Istené voltunk,
Nem-akartan és nem-tudón
Legbőszebb óránk se volt léha.

 

Be szépeket elhittünk akkor
És a Poklot hogy elfeledtük
És most a Pokol muzsikál:
Fülünkben száz és szörnyű akkord.

 

Megszakadt szép imádkozásunk,
Pedig valahogyan: van Isten,
Nem nagyon törődik velünk,
De betakar, ha nagyon fázunk.

 

Imádkozzunk, hogy higyve higyjünk:
Van Isten, de vigyáz Magára,
Van Isten s tán éppen olyas,
Kilyenekben valaha hittünk.

 

Adjuk Neki hittel magunkat,
Ő mégiscsak legjobb Kisértet,
Nincs már semmi hinnivaló,
Higyjünk hát a van-vagy-nincs Úrnak.

 

Mert ő mégis legjobb Kisértet
S mert szörnyüséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.

Forrás

Ady Endre összes költeményei