nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A költői kultusz megteremtése:
Ady Endre és a fotóművészet

Ady Endre 1877. november 22-én született, éppen ma 135 éve. Azon kevés költők közé tartozott, akiknek még életükben kultuszuk alakult, s ebben neki éppen olyan fontos szerepe volt, mint támogatóinak és ellenségeinek. Költői imázsának megalkotásában a fényképezőgép is nagy szerephez jutott, és Ady, leghiúbb költőink egyike a legtermészetesebb módon levelezett saját arcképével ellátott levelezőlapokon.

Németh Niki | 2012. november 22.
|  

1906 februárjában, az Új Versek megjelenése után Kosztolányi Dezső elküldte a kötetet Babits Mihálynak, amihez saját véleményét is mellékelte: kiállhatatlan és üres poseur” – ezt írta Adyról. Babits válaszában hasonlóképp nem volt elragadtatva: „Igaza van: Ady émelyítő poéta: ez a legtalálóbb szó rá: azt hiszem, nincs a világirodalomnak alakja, akinek művei oly intenzív hatással volnának a hányószervekre. Ez a két vélemény nagyban hasonlított ahhoz az általános kritikai hanghoz, ami Adyt harmadik, de első jelentős kötetének megjelenésekor fogadta. Előfordulhat, hogy Ady két költőtársából, akikkel két év múlva majd együtt vonulnak az irodalmi modernség zászlaja alatt, most még az irigység beszélt. Ady költői szerepfelfogása merőben eltért a korban megszokottól: a versolvasókat nemcsak erotikus költeményeivel, sokak számára zavaros, érthetetlen szimbólumaival vagy a magyar ugar ostorozásával sokkolta, az is kiverte a biztosítékot, hogy Ady költészetének középpontja ahogy Karinthy Frigyes fogalmazott ő maga, az egzotikus és fantasztikus áloe-virág, mely az önmaga képét bámulja a Lét vizeinek titokzatosan sötétlő tükrén.  Ady tudatosan, az eszközökben ügyesen és megfontoltan válogatva alkotta meg költői imázsát, azt az Adyt, akire az olvasók már-már túlságosan is kíváncsiak voltak. Egyik legnagyobb segítsége ebben a fotóművészet volt.

Babits Mihály és Ady Endre (Székely Aladár felvétele)
Babits Mihály és Ady Endre (Székely Aladár felvétele)
(Forrás: wikimedia commons)

Új önreprezentációs forma: költői imázs és fotóművészet

Ady költői imázsának kialakításában tehát nagy szerepe volt a költő külsejének és az ezt megörökíteni képes technikának, a fotográfiának is. Mielőtt azonban Adynak saját arcképével való kapcsolatát közelebbről megvizsgálnánk, időznünk kell a költő külsejénél is, hiszen tagadhatatlan, hogy ez éppen olyan mély benyomást volt képes tenni a vele személyesen vagy akár csak fotón találkozókra, mint verseskötetei. Az Adyval való találkozások emlékeit Kovalovszky Miklós gyűjtötte össze hat vaskos kötetben. A költő halála után ezek a beszámolók megszaporodtak, hiszen minden rokona, barátja, ismerőse (közeli és távoli egyaránt) meg akarta osztani a világgal, hogy milyennek látta Ady Endrét.

Székely Aladár felvétele
Székely Aladár felvétele
(Forrás: Magyar Irodalmi Emlékházak/mire.hu)

Külső megjelenéséről anatómiai pontosságú, minden részletre kiterjedő leírások maradtak ránk. Hivalkodó öltözete sokaknak csalódást okozott, akik várták a találkozót a Petőfi óta legnagyobb és legmagyarabb költővel. Mit várhattak: Villon rongyos ruháit, Verlaine ágrólszakadtságát, Petőfi egyenruháját? Ady hiúsága nem tette lehetővé, hogy megjelenését ilyen előképek alapján alakítsa. Öltözéke mindig a kor divatjához igazodott, és ügyelt arra is, hogy a legjobb forrásból szerezze be ruhadarabjait és kiegészítőit. Még Kosztolányi Dezső is csalódott a huszonhét éves Ady megjelenésében: „Nem is tudom ma már, milyennek képzeltem el a Nagy Költők külső megjelenését; esetleg tógában, babérkoszorúsan, esetleg Verlaine condráiban kell járniuk. (…) Ami kiábrándított, éppen a költő választékos, szinte dandyszerű eleganciája volt. Lilásbarna, divatos szabású, bő raglánkabátot viselt, fején azt a széles karimájú, halványbarna kalapot, amely akkor az elegancia csúcspontja volt... hogy azonban a Vér és arany költőjének külső habitusában a regényességnek még egy paránya sem nyilatkozott meg, azzal sehogy sem sikerült megbékülnöm.” Nem tipikus költőmegjelenésével, kihívóan választékos öltözetével Ady tudatosan követelte a figyelmet. A valóságban ugyanúgy szerette megmutatni magát, mint önfeltáró verseiben. Exhibicionista természetét és hiúságát l példázza az a szokása, amit Krúdy Gyula az Ady Endre éjszakái című legendákkal átszőtt visszaemlékezésében említ meg: „Ady egy asztalkára helyezte a könyökét, tenyerébe hajtotta a fejét, ami szokása volt, mióta egy fotográfus abban a pózában helyes felvételt készített róla”.

Székely Aladár, a modern fotós

Az említett fotográfus Székely Aladár, a „helyes felvétel” pedig a leghíresebb Ady-portré, az 1909-es, úgynevezett „könyöklős” kép, amelyet megjelenése után ezerszám árusítottak levelezőlap és képeslap formájában. Adyt különösen izgatta a mások tekintete általi létezés, ez táplálta a halhatatlanságot a látvánnyal is fokozó törekvéseit. Hankiss Elemér szociológus szerint az embert a ráirányított tekintetek összessége teszi ki. Ady különösen élvezte a mások tekintetében létezést, ezt mi sem példázza jobban, mint saját fotóihoz való lelkes vonzalma és gyerekesen hiú öröme saját képmásának ajándékozásában, ami azon kívül, hogy magamutogató természetéből fakadt, tudatos, az imázsépítést szolgáló gyakorlatot is jelenthetett a költőnek. Ebben egy hozzá hasonlóan újítani akaró, a modernséget, eredetiséget és korszerűséget hirdető fotóművész volt segítségére. Székely Aladár műtermében Ady 1907-ben járt először és titokban, amikor Bródy Sándor elvitte őt oda az akkor valószínűleg terhes Lédával, hogy fotózza le őket együtt. Ezután Ady nem fotóztatta magát máshol és mással, csak Székely Aladárral, akitől negyven különböző Ady-fotót ismerünk.

A legendás könyöklős kép
A legendás könyöklős kép
(Forrás: Wikimedia Commons / Székely Aladár)

A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában 2008-ban jelentek meg összegyűjtve Ady összes ránk maradt fényképei. A kötet előtanulmányában írja a szerkesztő, E. Csorba Csilla, hogy az Ady-fotók a költő és a fotográfus „együttgondolkodásának” eredményei. Székely Aladár segített Adynak megalkotni fényképarcát, a pózokat tükör előtt próbálgatták, tehát az eredmény hosszas tervezés és megfontolás után született. Kettejük karrierje párhuzamosan ívelt felfelé, sikereiket részben egymásnak is köszönhették. Közös munkájuk első babérjait 1909-ben arathatták le, akkor készült és jelent meg ugyanis Ady híres „könyöklős” fotója, ami a Nyugat első tematikus Ady-számába is bekerült, s egy évvel később kikerült Székely Aladár új műtermének kirakatába, ami mindkettejük számára tökéletes reklámnak bizonyult, hiszen többen is beszámoltak róla, hogy Adyt, akivel korábban még nem találkoztak, erről a képről ismerték fel. Kettejük közös munkáját E. Csorba Csilla szavaival így foglalhatnánk össze röviden: „Ady meg akarta, Székely pedig meg tudta vizuálisan mutatni, hogy ki a költő”.

Székely Aladár (önarckép)
Székely Aladár (önarckép)
(Forrás: wikimedia commons)

Miben volt mégis az Ady-fotók letaglózó ereje? Egyrészt abban, hogy szakítottak a 19. század végére kialakult egyezményes műtermi felvétel-panelekkel, mint például az író íróasztalánál, kezében tollal vagy könyvvel, az író elgondolkozva, családja körében, távolságtartóan, tiszteletet parancsolóan. Az Ady-fotók – habár találunk köztük az említett beállításokból is –, a legkevésbé sem távolságtartóak, hanem éppen igyekeznek visszaadni a költő személyiségét. A fotót minden esetben uralja a költő arca, arcának erőteljes és szuggesztív kifejezései. Mivel Székely Aladár fejlett technikával fényképezett, a fotókon az arc egészen apró részletei is kivehetőek: a szemek alatti árkok, apró szépséghibák, sebhelyek, tág pórusok, így ezek a fotók akár a költő éppen akkori egészségi állapotáról is képet adhatnak, tehát nem csupán a megörökítés a céljuk, annál sokkal több: üzennek nekünk, elénk teszik a nagybetűs Költőt, aki a magyar vizuális kultúrában ezelőtt csakis Petőfiben öltött testet.

Ady és az autogramkártyák

Maradjunk még egy kicsit a könyöklős fotónál, hiszen ez volt az, amelyen a sokszor idézett történet szerint Boncza Berta először látta meg a költőt, és olyan hatással volt rá, hogy a versei után a személye is foglalkoztatni kezdte, ezért lányos rajongásában a fotót egy dedikációt kérő levélhez mellékelve elküldte neki: „Kezembe került a maga arcképe, és erősen elszomorított. Bocsásson meg, de borzasztó elgondolnom, hogy maga, a ma talán egyetlen élő magyar zseni, ilyen fiatalon, ilyen betegen, ilyen kiélten néz a világba...” Ebből a történetből számunkra most az lehet érdekes, hogy hogyan jutott el a kép Csinszkához a svájci nevelőintézetbe.

 Akkoriban Petőfiről, Jókairól, Ferenc Józsefről számos levelezőlap volt forgalomban, a Nyugat indulása után pedig már a Nyugat-levelezőlapok is piacra kerültek, s velük Ady fotója is képeslap, később pedig levelezőlap formájában is. Maga Ady szívesen és gyakran levelezett a saját arcmását viselő lapokon, vagy küldte fotóit családjának, barátainak, közeli és távoli ismerőseinek egyaránt. A kor divatjának is számított a fotóküldözgetés polgári körökben, de ebben az esetben ennél többről volt szó: Ady-képpel rendelkezni presztízskérdéssé vált. Adyval úgy bántak, mint egy mai sztárral: barátai, hölgyismerősei, férjes, gyermekes asszonyok, idegenek ostromolták fényképeiért szóban és írásban egyaránt. Móricz Zsigmond írta le Ady Endre napja című cikkében a jelenetet, ahogy Ady elé egy pakli könyöklős képet raktak le, ő pedig rögtön dedikálni kezdte azokat. Kétségtelen, hogy ekkorra már Ady is felismerte: a fotó, saját arcának sokszorosítása és terjesztése egy korai, alakuló Ady-kultusz tárgyi kelléke lehet. Ady valóságos üzenőfalként használta fotóit: volt hogy csak dedikálta, esetleg pár sort írt alájuk, de előfordult, hogy bökversek kíséretében küldte el őket.

Székely Aladár felvétele
Székely Aladár felvétele
(Forrás: wikimedia commons)

Székely Aladár Írók és művészek című fényképalbuma, művészetének önreprezentációs kötete 1915 karácsonyára készült el, előszavát Ady és Ignotus írta. Itt Ady így fogalmaz: „Ma már van publikumunk, mely érdeklődik művészeinek személyisége iránt is, s talán még nagyobb olyan publikumunk, melynek érdeklődése csupán ennyi.” Egy évvel korábban a Nyugatban pedig a következőket írta egy cikkében: „... már tudom, hogy a nagy embereket nem kell személyükben megismernünk, s szerény magam is utálom azokat, akik verseim után testi magamra is kíváncsiak.” A fentiek alapján ezt a kijelentést nem feltétlenül kell komolyan vennünk, hiszen nyilvánvaló, hogy amellett, hogy saját fotóinak terjesztése kultuszának eszköze volt, a költő exhibicionista természetéből fakadóan szerette megmutatni magát, és semmi sem legyezgette jobban hiúságát, mint a gondolat, hogy fiatal lányok nagy becsben őrzik éjjeliszekrényükön bekeretezett képmását.

Felhasznált irodalom:

E. Csorba Csilla, A portrévá lett arc: Ady Endre összes fényképe, Bp., PIM, 2008

Kovalovszky Miklós (szerk.), Emlékezések Ady Endréről, Bp., Akadémiai Kiadó, 1961.I– VI.

Kosztolányi Dezső, A huszonhétéves költő, Nyugat 1919. I. febr. 16-márc. 1. 4-5. sz. 261-263.  

Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái, Bp., Noran Kiadó, 2005, 114.

Hankiss Elemér, A tekintet. In: Hankiss Elemér: Az ezerarcú én. Osiris Kiadó, Bp., 2005. 133.

E. Csorba Csilla, Székely Aladár: A művészi fényképész, Bp., Vince Kiadó, 2003.

Kovács Ida, A fénykép mint dokumentum és/vagy ereklye=Kalla Zsuzsa (szerk.): Tények és legendák, tárgyak és ereklyék. A PIM és az MTA Irodalomtudományi Intézete Kultusztörténeti Kutató Csoportja közös konferenciájának megszerkesztett anyaga. Bp., PIM, 1994. (A PIM Könyvei 1.) 25.

Péter I. Zoltán, Ady és Csinszka: Egy másik szerelem története, Bp., Noran Kiadó, 2008. 14.

Móricz Zsigmond, Ady Endre napja, Nyugat, 1933. febr. 16. 207..=M.Zs.: Irodalomról, művészetről. Bp., 1959. 2. kötet. 264-273.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X