M. Ildikó fogadást kötött, hogy a tányérat alak (amit a soproni őslakosok állítólag gyakran használnak) „helytelen”:

Tányérak vagy tányérok?
(Forrás: Wikimedia commons / Egan Snow)

Sopronban élek, és az itteni „őslakosok” gyakran használnak bizonyos – szerintem helytelen – ragozott formákat, mint például tányérat.. Kolléganőmmel fogadást kötöttünk, hogy ez helyes-e. Ő megkérdezte egy nyelvtanár barátnőjét aki azt mondta, hogy bár nem használatos, de nyelvtanilag helyes. Az én bölcsész barátnőm szerint nyelvtörténeti okai vannak, hogy miért helytelen. Nem tudom elhinni, hogy helyes, annyira rosszul hangzik. Kérem segítsenek eldönteni, egy jégkrém a tét!

Mivel ilyen sok forog kockán, sietve válaszolok egyenesen a kérdésre: a tányérat (és társai) nem helytelen abban a nyelvváltozatban, amelyben használják, viszont – a jelek szerint – hiányzik abból a nyelvváltozatból, amelyet Ön beszél. (Hogy minden helytelen-e, ami hiányzik egy nyelvváltozatból, afelől erős kétségeim vannak.) Szóval az egyszerűség kedvéért vegyen egy jégkrémet a kolléganőjének, amiért neki helyes a tányérat, ő meg vegyen egy jégkrémet Önnek, amiért Önnek helytelen, és akkor teljesen korrekt módon járnak el!

Az a jelenség, amelyet a kérdéssel kapcsolatban meg kell értenünk, az ún. kötőhangzó jelensége a magyarban. Kötőhangzónak azt a magánhangzót nevezzük, amelyik a tő és a toldalék találkozásánál jelenik meg, de ugyanannak a tőnek nem minden toldalékos alakjában, és ugyanannak a toldaléknak se minden megjelenésekor. Tehát kötőhangzó az o a sajtot szóban, mert a sajt tőnek vannak olyan alakjai, amelyekben nem jelenik meg (pl. sajt, sajtnak), és a tárgyeset -t toldaléka előtt sincs mindig jelen (pl. kaput, dalt).

Az, hogy egy-egy toldalékos alakban megjelenik-e kötőhangzó, és ha igen, milyen minőségű, a tőtől és a toldaléktól is függ, igen sokféleképpen. Ez olyan bonyolult jelenségkör, hogy nem is érdemes itt belefogni a részletekbe. A levélíró problémájához elég annyit tudni, hogy a magyar névszótöveknek két nagy osztályuk van.

1. „Szabályos” tövek. Ezekre az jellemző, hogy bizonyos toldalékos alakjaikban (például a tárgyesetű alakokban vagy az egyes szám első személyű birtokosra utaló alakban) vagy nincs kötőhangzó, vagy ha van, az középső nyelvállású, vagyis o, e vagy ö. (Bár az e a legtöbb nyelvváltozatban nem középső, hanem alsó nyelvállású, vagyis nyíltabb képzésű, mint az o és az ö, a rendszer szempontjából ez is középső nyelvállásúként viselkedik, és sok nyelvjárásban zárt ë-vel vagy ö-vel ejtik.) A névszótöveknek ez a fajtája a produktív, vagyis ha új tő kerül a magyarba, az általában ebbe az osztályba kerül. Példák: dal (dalt, dalom, dalos); sör (sört, söröm, sörös).
2. Nyitótövek. Így nevezzük azokat a különleges töveket, amelyekben a kötőhangzó mindig alsó nyelvállású, vagyis a vagy e azokban a bizonyos alakokban, amelyeket említettem. Például hal (halat, halam, halas); szög (szögek, szögem, szöges).

Nos, a kétféle tőtípus különbségének története ködbe vész. Nem tudjuk, létezésük összefügg-e az ómagyarban még létező „tővéghangzókkal”, vagyis azzal, hogy milyen magánhangzó állt eredetileg a névszótövek végén, ami később lekopott. De az biztos, hogy később ez az összefüggés mindenféle folyamatok során elhomályosult. Korábban még a kölcsönszavak sem mind „szabályos” tövekként kerültek a magyarba (például a fátyol vagy a sál nyitótövek, pedig kölcsönszavak; a sátor „szabályos” tőként kezdte, később nyitótővé vált).

A mai magyarban is számos olyan névszótő van, amelynek nem egyértelmű a viselkedése. Némelyik alakjában nyitótőként, más alakjaiban szabályos tőként viselkedik (pl. oldalt, de oldalak: tárgyesetben „szabályos”, többes számban nyitótő), vagy nyelvváltozatonként eltérően (pl. láb: lábam ∼ lábom, lábas ∼ lábos). Ha M. Ildikó jól ítéli meg (nem ellenőriztem), akkor ilyen a tányér is: a központi nyelvváltozatban „szabályos” tő, a soproni őslakosok nyelvváltozatában viszont nyitótő (legalábbis tárgyesetben: a tányérat alakot idézi a levélíró). Egyik sem helyes, egyik sem helytelen, egyszerűen csak léteznek, és különböznek.