nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Egy nagy hatású, erősen vitatott, sokszor félreértett elmélet 6.
„Takarodj már ki játszani, ...kérlek!” – A társadalmi kontroll

Mit tesz a gyerek, ha azt mondják neki a szülei, hogy „takarodj ki”? Vagy engedelmeskedik, vagy lázad, ami valljuk be nem kecsegtet túl nagy szabadsággal. És ha azt mondják neki, hogy „kimennél kérlek, nemsokára én is megyek”? Ilyen esetben már valódi választási lehetőséget kap, sok-sok alternatíva közül válogathat. Bernstein elméletének utolsó részlete is a helyére kerül.

Jánk István | 2015. április 8.
|  

„Az olyan emberek, mint mi, nem viselkedhetnek így!” „A fiúk nem sírnak.” „A lányok nem játszanak puskával meg autóval.” „Ilyen idősen én már rég...” – Ismerősek ezek a megnyilvánulások? Nem véletlen: az emberek egy jelentős része használ ehhez hasonló szabályszerűségeket; és ezek a gyerekek későbbi életében is visszaköszönnek. Példának okáért megpróbál nem nagyon sírni, csak azért, mert fiú; vagy épp nem azt fogja csinálni, amit szeretne, hanem azt, amit ezek az elvárások diktálnak neki. Ez törvényszerű, ha Basil Bernstein elméletéből indulunk ki, és nem hagyjuk figyelmen kívül a pszichológia tudományát.

A társadalmi ellenőrzés módjai

Mielőtt a tárgyra térnénk, tegyünk egy apró kitérőt. Tudjuk-e, hogy mi az a kultúra? Vagy, hogy a nyelvészetnél maradjunk: mi az a szöveg? Természetesen vannak ezekre meghatározásaink, nem is kevés, és persze nagyjából tudjuk is a jelentésüket mindnyájan. Nincs azonban egyetlen, egységes definíciója egyiknek sem.

Hasonló a helyzet cikkünk központi fogalmával, a társadalmi kontrollal is. A társadalmi kontroll vagy ellenőrzés leginkább a társadalmi csoportoknak és intézményeknek az a képessége, amelynek segítségével az elvárt normák hatékonnyá tehetők, működőképessé válnak. Ezzel összefügg az egyéni kontroll, ami a társas normák követését vagy megszegését szabályozza. Utóbbi választási lehetőséget biztosít az egyén számára – szem előtt tartva, hogy a felmerülő szükségletek kielégítése vagy a konfliktusok feloldása milyen következményekkel jár.

Társadalmi kontroll
Társadalmi kontroll
(Forrás: Wikimedia Commons / Alex Proimos / CC BY 2 0)

Az úgynevezett pozicionális családoknál a családtagok döntési joga a formális státuszukon alapszik, azaz „alapból kijáró” vagy „kiosztott” státuszról van szó. Ezzel szemben az úgynevezett személyi orientációjú családokban a döntési jog inkább a tagok személyiségbeli, pszichológiai jegyein alapul, vagyis „kivívott” vagy „kialakított” státuszról beszélhetünk.

Bernstein elméletében a társadalmi ellenőrzési eljárások fogalmának különösen nagy jelentősége van. A brit szociológus rámutatott, hogy a személyes családok már nagyon korán érzékennyé teszik a gyereket a nyelvre, azért, hogy a későbbiekben alkalmazni tudják az általuk kedvelt ellenőrzési formákat. A pozicionális családokban viszont a kontroll kevésbé kötődik az egyénileg megalkotott és kidolgozott nyelvi jelentésekhez. Ezért nem is olyan fontos, hogy a gyereket már korán érzékennyé tegyék a nyelvileg kidolgozott beszédformákra, a kidolgozott kódokra.

Bernstein elsőként a parancsoló módú és a felszólításon alapuló ellenőrzést különítette el. A parancsoló mód az ellenőrzésnek az a formája, amely csökkenti a szerepmérlegelési lehetőséget. Azaz csak a visszavonulás, az engedelmesség vagy a lázadás külsőleg megnyilvánuló lehetőségeit kínálja az érintett fél (esetünkben a gyerek) számára. A parancsoló mód általában – az előrelátható szókincs révén – korlátozott kódon keresztül valósul meg. Amikor a gyereknek azt mondja a szülő, hogy takarodj ki játszani! vagy hogy fogd be a szád!, akkor parancsoló módot használ akárcsak, amikor nyelven kívüli eszközt vagy fizikai kényszert alkalmaz (pl. kitessékeli, rácsap a szájára). Az említett szóbeli megnyilvánulásoknál általában korlátozott kódot használnak a beszélők. Viszont a felszólításon alapuló kontroll esetében már más a helyzet.

Parancsára!
Parancsára!
(Forrás: Wikimedia Commons / Afghanistan Matters / CC BY 2 0)

Pozicionális és személyes felszólítások

Ez előbbi példánknál a szülő úgy küldte ki a gyereket, hogy azt mondta takarodj ki. Ugyanebben a helyzetben egy másik szülő azt mondaná, hogy most jó lenne, ha kimennél, egy harmadik pedig azt, hogy örülnék, ha kimennél, ezért és ezért. A lényeg természetesen ugyanaz, ám az utóbbi esetben az ellenőrzés másképpen történik.

Az ellenőrzés másik formája a felszólításon alapuló kontroll (röviden: a felszólítások) A felszólítások az ellenőrzésnek azok a formái, melyeknél többé-kevésbé van lehetőség a szerepmérlegelésre, kiváltképpen nyelvi értelemben. Az ellenőrzésnek ez a módja kölcsönössé teszi a kommunikációt, így létrehozza a nyelvileg szabályzott tanulás lehetőségét. Ám ez csupán lehetőség.

A felszólításon alapuló ellenőrzéseken belül elkülöníthetőek – a családtípusokhoz hasonlóan – pozicionális és személyes felszólítások. A kettő között tulajdonképpen ugyanaz a különbség, mint a családtípusok esetében. Nevezetesen, hogy a személyes felszólításoknál a gyermek egyéniségére, személyiségére (lásd: kivívott státusz) apellálnak, nem pedig a formális (neki kijáró) státuszára. Tegyük fel, hogy a gyerek nem akarja megenni a spenótos csirkét, mert nem szereti a spenótfőzeléket. Az egyik anya ezt mondja erre a gyerekének:

Anya: Meg kell enni a spenótot is.

Gyerek: Nem akarom. Miért kell megenni?

Anya: Mert én vagyok az anyád, és én azt mondtam. És nem érdekelnek a kifogásaid!

A másik anya ugyanebben a helyzetben így reagál:

Tudom, hogy nem szereted túlságosan a spenótot, de nagyon sokat dolgoztam ezzel az étellel, ezért nagyon szeretném, ha megennéd vagy legalább ennél belőle pár kanállal.

Edd meg a spenótot!
Edd meg a spenótot!
(Forrás: Wikimedia Commons / gran / GNU-FDL 1 2)

Természetesen a két példa kellően sarkított. A második anyuka egyértelműen felismeri, és össze is kapcsolja gyermeke szándékát a saját óhajával. Oksági viszonyokat létesít személyek közötti szinten, valamint meghagyja a gyereknek a választási lehetőséget (szerepmérlegelés). Ha pedig a gyerek kérdez, akkor számíthat a magyarázatra, mivel az anya olyan helyzetet teremt, amiben a kommunikáció nyílt és kölcsönös.

Az első példában a szabályt („meg kell enni a spenótot”) előírják a gyerek számára, mindezt egy olyan viszonyrendszerben, amely a hatalmon, formális státuszon alapul. A második példában ezzel szemben felkínálják a választási lehetőséget (vagy legalábbis annak látszatát). A gyerek kétségbe vonhatja az anya megnyilvánulását, magyarázatot, további kifejtést kérhet tőle. Az első esetben viszont erre nem igazán van lehetősége.

Összegzés

Bernstein az évek során számos apróbb részletében, elemében módosított az elméletén. Egyre több dolgot épített be a nyelvi kódok rendszerébe, ezáltal egyre bonyolultabbá is vált az elmélete – a cikksorozatunkban bemutatottnál jóval bonyolultabbá. Azonban az alappillérei nem változtak jelentősebb mértékben, így a következőképpen foglalhatjuk össze Bernstein főbb gondolatait, elképzeléseit.

Az utolsó darab is a helyére kerül
Az utolsó darab is a helyére kerül
(Forrás: digitalmarketing.adobe.netdna-cdn.com)

A gyerek megtanul otthon a szüleitől egy nyelvi kódot, ami lehet korlátozott vagy kidolgozott (a kidolgozott kód esetében szinte mindig a korlátozott kódnak is birtokában van az illető). Ez annak függvénye, hogy milyen családban nő fel, pontosabban, hogy milyen a nyelvi szocializációja. Bizonyos jegyek (pl. otthoni környezet, szülők végzettsége, társadalmi státusza) együttes fennállása esetében nagy valószínűséggel egy sajátos kommunikációs forma fog létrejönni az adott családban. Ennek értelmében beszélhetünk pozicionális és személy orientációjú családokról. Az előbbiben a zárt, míg az utóbbiban a nyílt kommunikáció a jellemző inkább. Ezzel összefüggésben a szereprendszerek is kétfélék lehetnek, nyíltak és zártak.

Vagyis az eddigiek sarkalatos összefoglalása, hogy mást tanul meg nyelvileg és szerepügyileg a munkásosztálybeli gyerek, és mást a felsőbb társadalmi rétegekbe tartozó. Viszont az iskolát ez nem izgatja különösebben, nem foglalkozik a különbségekkel, és mindenkitől ugyanazt várja el: amit a felsőbb rétegekbe tartozók tudnak. Ezzel az a probléma, hogy ezt az alsóbb rétegekbe tartozók (szegényebbek) nem tudják. Így keletkezik szakadék az iskola és a hátrányos helyzetű tanulók között, így kerülnek szembe az iskolában tanult ismeretek az otthon tanultakkal, azaz így alakul ki konfliktus az iskola és a család között.

Habár Bernstein elsősorban a brit családokra vonatkoztatta megállapításait, tagadhatatlan, hogy elméletének számos alaptézise (pl. a nyelvi kódok és az oktathatóság kapcsolata) más társadalmakra, köztük a magyarra is áll. Éppen ezért semmiképp sem szabad megfeledkeznünk Bernsteinről és az ő elméletéről. Természetesen az elméletének a kritikáit is szem előtt kell majd tartanunk; ezekről a sorozat későbbi részében írunk.

Felhasznált irodalom

Basil Bernstein (1975): Nyelvi szocializáció és oktathatóság. In: Pap Mária – Szépe György szerk.: Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások, Gondolat, Budapest, 393–434.

Orthmayr Imre (2004): A társadalmi normák döntéselméleti és evolúciós magyarázata. Szociológiai Szemle 2004/3. 3–22.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X