nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Siket szülők halló gyermekei
Született (jel)tolmácsok

Siket szülők halló gyerekének születni több szempontból is érdekes életfeladat. Egyfelől folyamatos átjárást jelent a két világ – a hallók és a siketek, illetve a jelnyelv és a hangzó nyelv – között. Másfelől sokszor áll elő olyan helyzet, amikor a gyerek segítővé lép elő: tolmácsol, ügyet intéz. Az ilyen felépítésű családok nem tipikusak, és problémáik sem átlagosak.

Szabó M. Helga | 2013. május 7.
|  

Korábban már írtunk arról, hogy a siket családokba született gyerekek legfőbb kommunikációs eszköze a jelnyelv lesz, és a jelnyelvet sajátítják el anyanyelvként. Ez a gyermek hallásállapotától függetlenül így történik, tehát jelelő környezetben egy halló gyerek is főleg jelelni fog kezdetben, hiszen a szülei vele és egymással is jelelnek. A hangzó nyelvet a tágabb környezetétől (a tágabb család halló tagjaitól, gyermekközösségek tagjaitól) tanulja majd meg, akikkel az első hónapokban, illetve az első életévekben kevésbé intenzív a kapcsolat. (Hasonló a helyzetük a siket–halló vegyes családokba születő halló gyerekeknek is, annyi különbséggel, hogy ott a jelnyelv mellett a hangzó nyelv kicsivel több teret kap, hiszen itt az egyik szülő ezt a nyelvet is használja a gyerekkel, így ő egyszerre mindkét kódot megismerheti.)

Jelelő siket közösségbe hallóként születni azonban ennél nagyobb kihívás, ami jóval túlmutat a nyelv, illetve a nyelvhasználat keretein. Ezek a gyerekek ugyanis sok esetben már kora gyerekkoruktól kezdve kis tolmácsokként segítenek: saját jelelő, nem halló szüleik és a környezetük halló, ám jelelni nem tudó tagjai között közvetítenek. A nemzetközi szakirodalomban ezeket a gyerekeket – az angol Child of Deaf Adults megnevezés rövidítéseként – CODA-nak nevezik. A témát kitűnő érzékkel feldolgozó, 1996-ban készült film, A csenden túl egyes jelenetein keresztül igazán autentikus betekintést nyerhetünk ezeknek a családoknak, illetve a CODA-knak a világába.

A csenden túl
A csenden túl

 

 

A film siket és halló szereplői sokféle nyelvet képviseltek, ezért a forgatások lebonyolítása is kihívásnak számított: az apát alakító Howie Seago amerikai jelnyelvet használ, az anyát alakító Emmanuelle Laborit alapvetően francia jelnyelvet, bár tanulmányai révén ismerte az ASL-t is. A filmben azonban német jelnyelven zajlik a kommunikáció. A francia Sylvie Testud halló, anyanyelve a francia és az olasz, ő a film miatt tanult meg jelelni, sőt németül is. A német Hansa Czypionka sem ismerte korábban a jelnyelvet, ahogyan a gyermek Larát és a testvérét, Marie-t játszó gyerekek sem. A rendezőnő is a téma feldolgozása során ismerkedett meg a jeleléssel.

A német rendezőnő, Caroline Link filmje Lara történetén keresztül mutatja be a siketek világát. Lara siket szülők halló gyerekeként nő fel, és – mivel mind a jelnyelvet, mind pedig a hangzó nyelvet ismeri – gyerekkorától kezdve sokféle szituációban tolmácsol és segít a szüleinek, bár emiatt halló gyerektársai furcsának találják, kiközösítik. Ugyanakkor számos jelenet érzékelteti, hogy a szülőket siketségük nem gátolja meg abban, hogy egymással és gyermekeikkel igazán mély érzelmi köteléket alakítsanak ki, és változatos témákról beszélgessenek.

 

Élete akkor vesz nagy fordulatot, amikor nagynénjétől, a tehetséges zenésztől egy klarinétot kap karácsonyra ajándékba. Clarissának nincsen saját gyereke, Lara viszont rajta keresztül fedezi fel a zene világát, ahová már szülei nem képesek őt követni. A lány néhány év alatt tehetséges klarinétossá érik, és a felnőtté válás útján is elindul. Mikor Lara az iskolát követő nyáron épp Berlinben időzik, hogy nagynénje felkészítse őt a konzervatóriumi felvételire, édesanyja, Kai otthon végzetes balesetet szenved biciklizés közben. A biciklizést évekkel korábban, de már felnőtt fejjel éppen lánya kedvéért igyekezett megtanulni komoly egyensúlyozási problémái ellenére. Lara egyre inkább érzi, merre szeretne elindulni az életben, és egyre kevésbé enged beleszólást a dolgaiba. Emiatt az addigi családi béke végképp felborulni látszik, azonban édesapja, Martin próbál túllépni saját sérelmein, és megkísérli megérteni azt a vonzalmat, amelyet lánya a zene iránt érez.

Gyerektolmács-dilemmák

Ma szerencsére egyre ritkább, de korábban Magyarországon is bevett gyakorlat volt, hogy a siket szülő a saját halló gyerekére volt kénytelen tolmácsként támaszkodni különféle szituációkban. Ennél egy fokkal talán már jobb, bár még mindig amatőr megoldást jelentett az, amikor más siketek felnőtt gyerekei jártak tolmácsolni, bár rájuk többnyire csak nagyon hivatalos, nagyon fontos esetekben (pl. bírósági tárgyaláson) hagyatkoztak.

Először 1951-ben került bele rendeletbe a jeltolmácsolás mint hivatalos szerepkör, bár akkor még nem annak hívták, és a rendelet szövege egy konkrét személyt, illetve egy konkrét bíróságot jelöl meg: a 2900/1940. I. M. rendelet 1951-es módosítása, amely a budapesti megyei bíróság mellé, „siketnéma jelbeszéd tolmácsolási” szakra özv. Soltz Pál Kornélné budapesti lakost jelölte ki. Soltz Pál Kornélné ezt a tevékenységét egészen 1968-ban bekövetkezett halálig folytatta, majd 1972-től ugyanerre a szerepre Bors Vilmost nevezték ki immáron igazságügyi szakértőnek. Más bíróságokon – budapesti kerültetekben, illetve vidéken – sokáig továbbra sem történt előrelépés. A tolmácsképzés beindítását csak a 8/1983/VI. 15 MM–EüM együttes rendelete tette lehetővé, ami azóta sok változáson ment keresztül, mára 1200 órás OKJ-s képzés keretében működik. Ezt követte az 1998. évi XXVI. A fogyatékos emberek esélyegyenlőségéről szóló törvény, ma pedig már A magyar jelnyelvről és a magyar jelnyelv használatáról szóló 2009. évi CXXV. törvény van érvényben.

A fent említett szabályozások kezdetben még évtizedekig csak a bírósági esetekről szóltak, a hétköznapi szituációk tömkelegével (lakógyűlés, szülői értekezlet stb.) még mindenki úgy birkózott meg, ahogy tudott. A valóság sokszor még ma is messze van az ideálistól. A filmben el is hangzik, hogy Lara szülei sem feltétlenül jókedvükben használják lányukat tolmácsként a különböző ügyintézések során, hanem azért, mert a kisvárosuk környékén „nehéz jó tolmácsot találni” – panaszolja az apa.

 

A filmben Lara édesanyját játszó Emmanuelle Laborit a valóságban kilenc hónappal fiatalabb a tinédzser Larát alakító Sylvie Testudnál. Az 1958-as születésű Hansa Czypionka pedig mintegy másfél évtizedet „tagadott le” a korából Tom szerepében. Ő egyébként privát életében szenvedélyes zenész: van 20 gitárja, 3 orgonája, egy zongorája és számos egzotikus hangszere. Berlinben ő teremtett hagyományt egy improvizációs találkozó-sorozatnak, az ún. „General Cluster”-nek.

Régebben és sokszor még ma is kevésbé hivatalos helyzetekben jobb híján „elég (volt) a gyerek is” megoldás – ez azonban számos faramuci, sőt nem egyszer kifejezetten kínos esetet szült. Képzeljük el, amikor a tanár beidézi a szülőt egy fogadóórára, mert a gyerekkel kapcsolatban valami súlyos probléma merült fel, amelyet halasztást nem tűrve meg kellene beszélniük – vajon mit érezhetnek, és hogyan viselkedhetnek ennek a szituációnak a résztvevői? Biztos, hogy a gyerek pontosan azt fordítja, amit a tanár mond? Biztos, hogy a tanár úgy fogalmaz a gyerek jelenlétében, ahogy tenné a távollétében? Biztos, hogy a szülő képes szétválasztani a gyermeke tolmácsszerepét és az ő szülői szerepét, és nem kezdi el ott helyben tisztázni a dolgokat, netán szülői szigorral megfegyelmezni a gyerekét? A gyermek még a legszelídebb forgatókönyv szerint is kettős szerepben veszt részt az ilyen jellegű kommunikációban, ami mindenképpen kényelmetlen a számára.

 

Nem véletlen, hogy egy ilyen jelenet a filmbe is bekerült. Itt éppen egy olyan megoldásra láthatunk példát, amikor a gyerek félrefordításokkal kezdi kimenekíteni magát a tanár kritikái alól, ami miatt viszont folyamatos csúsztatásokba keveredik, és egyre nehezebb a beszélgetés fonalát összerendezettnek mutatnia.

Hasonlóan nehéz feladattal találja szemben magát a gyerek, amikor olyan szituációban kell tolmácsolnia, amelyhez nem rendelkezik elég háttértudással, így sokszor nem is érti, miről is beszélnek pontosan a felnőttek. A filmben ezt egy banki jelenet ábrázolja, amikor Lara kínosnak érzi, és „koldulásnak” ítéli meg szülei azon törekvését, hogy a lekötött pénzükhöz hozzájussanak. Emiatt le is szidja a szüleit, másrészt ekkor is él a „ferdítés” eszközével.

Sorstársak

Sajátos helyzete miatt Larát az iskolatársai sokszor csúfolják, emiatt kiközösítettnek és magányosnak érzi magát.

Így aztán érthető az öröme, amikor kideríti a húgáról, Marie-ról, hogy ő is halló – teszi mindezt egy spontán klarinétos teszteléssel, amivel a másfelé figyelő kisbabát jól meg is ijeszti. Később átruház testvérére néhány kényelmetlen feladatot, például a romantikus filmek tolmácsolását az édesanyjuknak. Azonban a két gyerek személyisége közti eltérés miatt olykor utólag mégis Larának kell Marie helyett elintéznie kisebb tolmácsolásokat, bosszankodik is húga megbízhatatlansága miatt.

Szintén erős izgalmat vált ki Larából, mikor egyszer Berlinben céltalanul bóklászva egy jelelő fiatal srác és egy kislány párosába botlik, titokban követi őket, mert jó érzéssel tölti el, hogy újra jelnyelvet láthat. Ugyan kukucskálása miatt hamar „lebukik”, de a legviccesebb, hogy a jelnyelven indult spontán társalgás során csak véletlenül derül ki számukra, hármuk közül ketten bizony hallók: Lara és Tom – és mindketten CODA-k. Mivel Tom tanárként dolgozik, az ő révén nyer betekintést Lara a számára ismeretlen siketiskolai világba. Talán nem meglepő, hogy a filmbeli szerelmi szál erre a találkozásra épül rá.

Identitáskeresés

Adva van tehát egy halló gyerek, egy jelnyelvi – zömmel siket – környezet, illetve egy tágabb, halló és beszélő közeg. Ez már önmagában is sok bizonytalansággal terheli meg a kamaszkori én-keresést. A film aláfestő zenéjének eljátszását egy világhírű klarinétos, Giora Feidman vállalta „vendégszereplésként”, egyébként maga a zene is több filmzenei kitüntetést kapott.A filmben ehhez még előkerül a zene vonzása, ami majdnem végzetes szakadékot képez a szülő-gyerek viszonyban. Ez a zene iránti rajongás elkerülhetetlenül konfliktusokat szül a családon belül: részben Clarissa és Martin között újulnak ki a régi gyerekkori ellenségeskedések, részben pedig a szülők gyermekük miatt is aggódni kezdenek. Ez tükröződik az édesapa egyik kirohanásában is, amikor azt mondja a lányának: „Néha azt szeretném, ha te is siket lennél. Akkor teljesen az én világomban élnél.” A viták és veszekedések a kamaszkor előrehaladtával egyre durvulnak, és személyeskedő megjegyzésekig fajulnak. Például arról, hogy a siketek nem feltétlenül veszik észre, mikor keltenek zavaró, netán illetlen zajokat az újság zizegtetésétől kezdve a csámcsogásig; illetve hogy egy siket számára mennyire bántó, ha őt pusztán a nem-hallás ténye miatt akarják kizárni bizonyos eseményekből. Ezek közt a veszekedések közt láthatunk példát arra is, hogy mennyire erőszakos módja a vitapartner „elnémításának”, amikor lefogják a kezét.

Caroline Link filmje nagyszerű és tárgyilagos jellemzést nyújt a siketek életéről. Életviteli sajátosságaikon túl rengeteg hétköznapi gondjukat bemutatja, és hitelesen ábrázolja a családtagokkal való viszonyaik alakulását. Noha ma már kevésbé jellemző, hogy siket szülők a halló gyerekeik tolmácsolására és segítségére szoruljanak, az nyilvánvaló, hogy a hasonló felépítésű családok nem tipikusak, és problémáik sem átlagosak. Nem törvényszerű, de sok CODA-ból lesz professzionális jelnyelvi tolmács, hiszen ők valóban kiegyenlített kétnyelvűeknek tekinthetők: egyformán otthonosan mozognak mind a kétfajta nyelvi kódban, s nem kevésbé mellékes, hogy egyformán otthonosak mindkét világban.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X