-
Sándorné Szatmári: Ezt a Wikipédia oldalt hu.wikipedia.org/wiki/Eraviszkuszok úgy vélem érdemes megtekinteni....2024. 10. 04, 08:19 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: Kiegészítő vicc: - "Micsoda 'szír szar szertelen hangszeren' süvölt be...2024. 10. 01, 09:16 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: Arra gondolok a szer szóval kapcsolatosan, hogy a ban/ ben, ról/ ről, tól/ től toldalékok ...2024. 09. 30, 20:30 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @cikk: Felmerült bennem a kérdés, hogy miért őrződött meg a magyar nyelvben főleg pentaton...2024. 09. 24, 15:04 Így jutunk a hétről tízre
-
nasspolya: @nasspolya: Akár jogos, akár nem, ennek tükrében még érdekesebb a cikk. Igaz, a lényegi ta...2024. 09. 23, 02:22 Így jutunk a hétről tízre
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Miért ellenzik a siket gyerekek jelnyelvtanulását a beszédterapeuták? Miért félnek a jelnyelvtől, ha nemcsak a siketek, hanem hallók tömegeinek az életét is megkönnyíti? Vajon visszatér-e a jelnyelv aranykora Finnországba?
A hallásélményt adó cochleáris implantátumok – röviden: CI-k – működéséről és megítéléséről, valamint a siketoktatás főbb irányzatairól korábban már írtunk.
A skandináv országok orvosai az 1970-es évektől kezdve gyakran ajánlották a jelnyelv használatát siket gyerekek halló szüleinek. Manapság viszont inkább lebeszélni próbálják őket erről, és hallásélményt adó implantátum beültetését javasolják. Ennek ismeretében meglepőnek hangzik, hogy vannak olyan halló gyerekek, akiknek a szüleit viszont jelnyelvi tanfolyamra küldik. Hogy teljes legyen a kép, azokról sem szabad elfeledkezni, akik implantátummal nőttek fel, felnőttként viszont rádöbbennek siket mivoltukra és jelelni kezdenek. A finn jelnyelv gyakran ellentmondásos megítéléséről és érdekes, nem egyszer meglepő élettörténetekről beszélgettünk Ritva Takkinennel, a Jyväskyläi Egyetem professzorával.
Jelek bűvöletében
Ritva Takkinen beszédterapeutaként kezdte a pályáját az 1980-as években. Halló és siket gyerekekkel foglalkozott, a kezelést egy-két éves korban kezdte. Mivel a skandináv országokban az oralista – tehát a jelnyelv lehetőleg teljes kizárásával a hangzó beszéd elsődlegességét és elsajátítását erőltető – siketoktatási szemlélet nem volt olyan befolyásos, mint más államokban, természetes volt, hogy munkája során a jelnyelvre alapozott. Miután a gyerekek jelnyelvhasználata megerősödött, elkezdte a hangzó nyelv tanítását: jelnyelven instruálta a gyerekeket, hogyan használják a beszédképző szerveiket, és hogyan olvassanak szájról. A gyerekek szüleivel is foglalkozott: segítséget nyújtott nekik a jelelésben.
A 70-80-90-es években még azt mondták a kórházak, hogy „ez a gyerek normális, csak épp nem hall, taníts neki jelnyelvet”
– emlékszik az aranykorra a kutató.
A Jyväskyläi Egyetemen a jelnyelveket pozitívan, nyelvi szempontból közelítik meg. Ezt bizonyítja az is, hogy a Jelnyelvi Központ nem a gyógypedagógiai képzéshez csatlakozik, mint sok más országban, hanem a Nyelvek Tanszékének keretén belül kapott helyet, a hangzó nyelvekkel –angol, svéd, orosz, német, spanyol, francia, finn stb. – egy szinten.
Ritva Takkinen egy hallókból és siketekből álló baráti társaságban, természetes közegben sajátította el a finn jelnyelvet, jelelése tehát nem a tanfolyamokon akkoriban oktatott jelelt finnel, hanem a siket közösségek autentikus jelnyelvével egyezett. Terapeutaként azonban nemcsak ennek köszönhette népszerűségét, hanem annak is, hogy – siket barátait ismerve – tudta: a siketség nem fogyatékosság, hanem nyelvhasználati-kulturális sajátosság. A jelnyelvre éppen ezért a kezdetektől fogva önálló, teljes értékű nyelvként gondolt, míg kollégái közül sokan puszta segédeszközt láttak benne.
Ritva Takkinen mindennapi praxisa során megfigyelte, hogy a gyerekek a felnőttektől eltérően jelelnek, így elkezdett jelnyelv-fejlődéssel foglalkozni. A korai jelelés több szempontú megfigyelésével 2 és 7 év közötti gyerekek jelnyelv-elsajátítását írta le; doktori fokozatát is ebből a témából szerezte. A fokozatszerzést követően a napi praxist egyre inkább az egyetemi kutatói feladatok váltották fel. Jelenleg a Jyväskyläi Egyetemen a Nyelvek Tanszékén belül működő Jelnyelvi Központ professzoraként dolgozik.
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
A siketek ne jeleljenek, csak a hallók?
A finn professzor asszony terapeutaként, majd később oktatóként is számos érdekes esettel találkozott. Ezekről szívesen beszél, mivel a történetek jó részét bátorítónak tartja. Bátorításra pedig szükség van, mivel úgy látja, Finnországban a jelnyelv pozitív megítélése megkopott. A halláspótló csodaszerként reklámozott – de valójában igen korlátozott hallásélményt adó – cochleáris implantátumok megjelenésével és villámgyors elterjedésével párhuzamosan a terapeuták körében feléledtek a beszéd elsődlegességét támogató gondolatok. Sok orvos ma már, korábbi nézeteivel szembefordulva, azt hangoztatja, hogy az implantátumot kapott gyerekek jelnyelv-használata gátolja a hangzó beszéd elsajátítását:
Azt mondják a szülőknek: ha engeded jelelni a gyereket, lusta lesz, nem tanul meg beszélni.
A hangzó nyelv elsajátítását azonban nemhogy nehezítené, hanem jelentősen segíti a jelelés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azok az orvosok, akik a siket gyerekek szüleit lebeszélik a jelnyelv-tanulásról, a beszédfejlődésben elmaradott halló gyerekek számára éppen azt ajánlják. Ahogy korábban a babajelnyelvvel kapcsolatban leírtuk, a jelhasználat gyorsítja a nyelvi rendszer kiépülését az agyban, számos nyelvi készséget fejleszt. Down-kóros gyerekeknél, akiknek a beszédkészsége nagyon lassan alakul ki, ha kialakul egyáltalán, szintén eredményesen használják a jelelést.
Sokat segít, hogy ki tudják magukat fejezni valahogy, jelekkel. Tudjuk, hogy ha a gyerekek nem tudják magukat kifejezni, dühösek lesznek, dühkitöréseket produkálnak, tehát ez fontos.
Ritva Takkinen szerint segítene a jelnyelvvel kapcsolatos előítéletek lebontásában, ha a hallók jobban megismernék a jelelők életét – siketekét, hallókét, nagyothallókét és implantátumuk segítségével kommunikálókét egyaránt.
Egy család – kétszáz új jelelő
Egy földműveléssel foglalkozó házaspár úgy érezte, második gyerekükkel valami nincs rendjén: talán nem hall rendesen. Az orvos meglóbált egy csengőt és a kisfiú boldogan reagált rá. A szakember levonta a – hibás – következtetést: a gyerek hall. A kisfiú valóban a csengőre reagált, de nem a hangjára, hanem a mozgására, mivel az orvos a szeme előtt lóbálta meg azt. A szülők egy másik orvos véleményét is kikérték, aki körültekintőbben járt el és megállapította, hogy a kisfiú nem hall. A hallásterapeuta, akihez irányította őket, a 70-es évek szokásaihoz híven a jelelést ajánlotta. A szülők még sosem tanultak idegen nyelvet, egész életükben csak finnül beszéltek, nem kis kihívás volt számukra egy nem hangzó nyelv elsajátítása. Már majdnem feladták a próbálkozást, amikor a kisfiuk a cipő jelét mutatta. A szülőknek óriási sikerélményt adott, hogy a kisfiuk elkezdte használni a jelnyelvet, és hogy ők maguk is képesek voltak megérteni őt. Innen kezdve egyre folyékonyabban tudtak kommunikálni egymással.
A földműves párnak összesen tizennégy gyereke született. A nagyobb gyerekek mindig izgalommal várták a kistestvérek érkezését. A fiúk fiúért, a lányok lányokért drukkoltak – a hallók hallóban, a siketek siketben reménykedtek. Végül a döntetlen eredmény született: hét fiú és hét lány, hét halló és hét siket gyerek született.
A siket gyerekek érkezése a szülőkben nem keltett többé aggodalmat: természetesnek vették, hogy jelnyelvet használjanak velük. De mivel a gyerekek egymással is szerettek volna beszélgetni, ők is megtanultak jelelni. A legkisebb gyerek, aki hallónak született, először a jelnyelvet sajátította el, mivel körülötte mindenki jelelt: ő tehát halló szülők olyan halló gyereke, akinek az első nyelve a finn jelnyelv.
Amikor játszottak, a külső szemlélő nem tudta megmondani, melyikük siket, melyikük halló, mert folyamatosan jeleltek. A halló testvérek egymással és a szülőkkel természetesen hangzó nyelven is beszéltek, de a jelelés folyamatos volt
– meséli Ritva Takkinen, aki a hetvenes évektől kezdve ismeri a családot. A család példamutató, ösztönösen alkalmazott „nyelvpolitikája” révén senki nem maradt ki a családi beszélgetésből, a játékból. A gyerekek nagyon szociális fiatalokká váltak és a siketek sem rejtőztek el, magabiztosan teremtettek kapcsolatot hallókkal is. Olyannyira népszerűek voltak ezek a fiúk és lányok, hogy sok halló ismerősük a kedvükért iratkozott be jelnyelvtanfolyamra.
Amikor jelnyelvtanárként dolgoztam, meg voltam lepve, miért van ilyen sok fiatal a kurzuson, de kiderült, hogy ezek az ő ismerőseik voltak, akik meg akartak tanulni jelelni, hogy még jobban tudjanak velük kommunikálni.
A siket gyerekek mind halló házastársat választottak, és házastársuk és gyerekeik is megtanultak jelelni, valamint a házastársuk családjának egyes tagjai is. Ritva Takkinen szerint a család tágabb környezetében mintegy kétszáz halló rokon, barát, kolléga és más ismerős tanult jelnyelven és sajátította el azt valamilyen mértékben a fiatalok kedvéért.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
„Siket vagyok, aki hall”
Azok számára, akik úgy gondolják, a cochleáris implantátum mellett nincs szükség jelelésre, tanulságos lehet egy egyetemista lány esete, aki finn jelnyelven és finnül is rendszeresen kommunikál.
Azt mondom, siket vagyok, de másrészről hallok az CI-mmel, és tudok kommunikálni hallókkal
– idézi a lány nemrég közzétett cikkét a finn kutató. A cikket a saját életéről írta egy jeltolmácsoknak szóló újságba. Címe sokat elárul: A kétnyelvűség gazdagság. A hangzó finn és a finn jelnyelv magabiztos használójaként ennek a lánynak a kommunikációs lehetőségei megtöbbszöröződtek. Mivel azonban az implantátumra segédeszközként gondol, ami nélkül semmit nem hall, inkább siketként tekint magára:
A CI nélkül semmit nem hallok, még ha valaki a megafonba üvölt, azt sem hallom. […] Az egyik CI-s barátom mondta: „Siket vagyok, de hallok”. Ez a mondat engem is leír, bár talán nem ilyen egyszerű meghatározni az identitásomat.
Az elmúlt évtizedekben felnőtt egy generáció, amely tagjainak a nyelvelsajátítás korai szakaszában ültették be az implantátumot és nem jeleltek velük. Közülük egyre többen döbbennek rá, mennyivel egyszerűbben boldogultak volna, ha először jelelni tanulnak.
Amikor CI-használók felnőnek, gyakran kérdőre vonják a szüleiket, miért nem jeleltek velük. Felnőttként sokan siket identitást választanak, kiveszik a CI-készüléket [a külső egységet] és jelelni kezdenek, jelelők közé akarnak tartozni, hozzájuk csatlakoznak.
Ritva Takkinen reméli, hogy a jövőben egyre többen feladják azt az egyoldalú elképzelést, hogy mindenáron a hangzó beszéd elsajátítását kell erőltetni, jelnyelvi alapok nélkül.
Úgy gondolom, hogy ezek az élő példák gyengíteni fogják azt az audiológusi elképzelést, hogy a beszéd a legfontosabb. Persze, a beszéd nagyon fontos, de a jelelés is az, sokat lehet belőle profitálni. Nemcsak a nyelvelsajátításban segít: adódhatnak olyan esetek, amikor valaki nem képes a hangzó nyelvet használni [például túl zajos a környezet vagy nem működik a CI-készüléke], inkább tolmácsot kér. Ilyenkor jelnyelv nélkül hogyan vehetne részt a szituációban?
Ritva Takkinent az említett nagycsalád esetének tudományos feldolgozásán kívül most leginkább ez foglalkoztatja: szeretné CI-s beszélők élettörténetét végigkövetni felnőttkorukig, megvizsgálni, hogyan alakul, változik az identitásuk és az általuk használt – akár beszélt, akár jelelt – nyelvekhez való hozzáállásuk.
Szabó Tamás Péter munkáját a Finn Akadémia 267880-as számú ösztöndíja támogatta.