nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Jelelő hallók és halló siketek
A jelnyelv nagykövetei

Miért ellenzik a siket gyerekek jelnyelvtanulását a beszédterapeuták? Miért félnek a jelnyelvtől, ha nemcsak a siketek, hanem hallók tömegeinek az életét is megkönnyíti? Vajon visszatér-e a jelnyelv aranykora Finnországba?

Szabó Tamás Péter | 2013. október 30.
|  

A hallásélményt adó cochleáris implantátumok – röviden: CI-k – működéséről és megítéléséről, valamint a siketoktatás főbb irányzatairól korábban már írtunk.

A skandináv országok orvosai az 1970-es évektől kezdve gyakran ajánlották a jelnyelv használatát siket gyerekek halló szüleinek. Manapság viszont inkább lebeszélni próbálják őket erről, és hallásélményt adó implantátum beültetését javasolják. Ennek ismeretében meglepőnek hangzik, hogy vannak olyan halló gyerekek, akiknek a szüleit viszont jelnyelvi tanfolyamra küldik. Hogy teljes legyen a kép, azokról sem szabad elfeledkezni, akik implantátummal nőttek fel, felnőttként viszont rádöbbennek siket mivoltukra és jelelni kezdenek. A finn jelnyelv gyakran ellentmondásos megítéléséről és érdekes, nem egyszer meglepő élettörténetekről beszélgettünk Ritva Takkinennel, a Jyväskyläi Egyetem professzorával.

Nyisd ki a szemed, hogy értsd!
Nyisd ki a szemed, hogy értsd!
(Forrás: Wikimedia Commons / State of Rhode Island)

Jelek bűvöletében

Ritva Takkinen beszédterapeutaként kezdte a pályáját az 1980-as években. Halló és siket gyerekekkel foglalkozott, a kezelést egy-két éves korban kezdte. Mivel a skandináv országokban az oralista – tehát a jelnyelv lehetőleg teljes kizárásával a hangzó beszéd elsődlegességét és elsajátítását erőltető – siketoktatási szemlélet nem volt olyan befolyásos, mint más államokban, természetes volt, hogy munkája során a jelnyelvre alapozott. Miután a gyerekek jelnyelvhasználata megerősödött, elkezdte a hangzó nyelv tanítását: jelnyelven instruálta a gyerekeket, hogyan használják a beszédképző szerveiket, és hogyan olvassanak szájról. A gyerekek szüleivel is foglalkozott: segítséget nyújtott nekik a jelelésben.

A 70-80-90-es években még azt mondták a kórházak, hogy „ez a gyerek normális, csak épp nem hall, taníts neki jelnyelvet”

– emlékszik az aranykorra a kutató.

A Jyväskyläi Egyetemen a jelnyelveket pozitívan, nyelvi szempontból közelítik meg. Ezt bizonyítja az is, hogy a Jelnyelvi Központ nem a gyógypedagógiai képzéshez csatlakozik, mint sok más országban, hanem a Nyelvek Tanszékének keretén belül kapott helyet, a hangzó nyelvekkel –angol, svéd, orosz, német, spanyol, francia, finn stb. – egy szinten.

Ritva Takkinen egy hallókból és siketekből álló baráti társaságban, természetes közegben sajátította el a finn jelnyelvet, jelelése tehát nem a tanfolyamokon akkoriban oktatott jelelt finnel, hanem a siket közösségek autentikus jelnyelvével egyezett. Terapeutaként azonban nemcsak ennek köszönhette népszerűségét, hanem annak is, hogy – siket barátait ismerve – tudta: a siketség nem fogyatékosság, hanem nyelvhasználati-kulturális sajátosság. A jelnyelvre éppen ezért a kezdetektől fogva önálló, teljes értékű nyelvként gondolt, míg kollégái közül sokan puszta segédeszközt láttak benne.

Ritva Takkinen mindennapi praxisa során megfigyelte, hogy a gyerekek a felnőttektől eltérően jelelnek, így elkezdett jelnyelv-fejlődéssel foglalkozni. A korai jelelés több szempontú megfigyelésével 2 és 7 év közötti gyerekek jelnyelv-elsajátítását írta le; doktori fokozatát is ebből a témából szerezte. A fokozatszerzést követően a napi praxist egyre inkább az egyetemi kutatói feladatok váltották fel. Jelenleg a Jyväskyläi Egyetemen a Nyelvek Tanszékén belül működő Jelnyelvi Központ professzoraként dolgozik.

A jyväskyläi Jelnyelvi Központnak otthont adó épület az egyetem kampuszán
A jyväskyläi Jelnyelvi Központnak otthont adó épület az egyetem kampuszán
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

A siketek ne jeleljenek, csak a hallók?

A finn professzor asszony terapeutaként, majd később oktatóként is számos érdekes esettel találkozott. Ezekről szívesen beszél, mivel a történetek jó részét bátorítónak tartja. Bátorításra pedig szükség van, mivel úgy látja, Finnországban a jelnyelv pozitív megítélése megkopott. A halláspótló csodaszerként reklámozott – de valójában igen korlátozott hallásélményt adó – cochleáris implantátumok megjelenésével és villámgyors elterjedésével párhuzamosan a terapeuták körében feléledtek a beszéd elsődlegességét támogató gondolatok. Sok orvos ma már, korábbi nézeteivel szembefordulva, azt hangoztatja, hogy az implantátumot kapott gyerekek jelnyelv-használata gátolja a hangzó beszéd elsajátítását:

Azt mondják a szülőknek: ha engeded jelelni a gyereket, lusta lesz, nem tanul meg beszélni.

A hangzó nyelv elsajátítását azonban nemhogy nehezítené, hanem jelentősen segíti a jelelés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azok az orvosok, akik a siket gyerekek szüleit lebeszélik a jelnyelv-tanulásról, a beszédfejlődésben elmaradott halló gyerekek számára éppen azt ajánlják. Ahogy korábban a babajelnyelvvel kapcsolatban leírtuk, a jelhasználat gyorsítja a nyelvi rendszer kiépülését az agyban, számos nyelvi készséget fejleszt. Down-kóros gyerekeknél, akiknek a beszédkészsége nagyon lassan alakul ki, ha kialakul egyáltalán, szintén eredményesen használják a jelelést.

Down-kóros apuka és fia
Down-kóros apuka és fia
(Forrás: Wikimedia Commons / Andreas Bohnenstengel)

Sokat segít, hogy ki tudják magukat fejezni valahogy, jelekkel. Tudjuk, hogy ha a gyerekek nem tudják magukat kifejezni, dühösek lesznek, dühkitöréseket produkálnak, tehát ez fontos.

Ritva Takkinen szerint segítene a jelnyelvvel kapcsolatos előítéletek lebontásában, ha a hallók jobban megismernék a jelelők életét – siketekét, hallókét, nagyothallókét és implantátumuk segítségével kommunikálókét egyaránt.

Egy család – kétszáz új jelelő

Egy földműveléssel foglalkozó házaspár úgy érezte, második gyerekükkel valami nincs rendjén: talán nem hall rendesen. Az orvos meglóbált egy csengőt és a kisfiú boldogan reagált rá. A szakember levonta a – hibás – következtetést: a gyerek hall. A kisfiú valóban a csengőre reagált, de nem a hangjára, hanem a mozgására, mivel az orvos a szeme előtt lóbálta meg azt. A szülők egy másik orvos véleményét is kikérték, aki körültekintőbben járt el és megállapította, hogy a kisfiú nem hall. A hallásterapeuta, akihez irányította őket, a 70-es évek szokásaihoz híven a jelelést ajánlotta. A szülők még sosem tanultak idegen nyelvet, egész életükben csak finnül beszéltek, nem kis kihívás volt számukra egy nem hangzó nyelv elsajátítása. Már majdnem feladták a próbálkozást, amikor a kisfiuk a cipő jelét mutattaA szülőknek óriási sikerélményt adott, hogy a kisfiuk elkezdte használni a jelnyelvet, és hogy ők maguk is képesek voltak megérteni őt. Innen kezdve egyre folyékonyabban tudtak kommunikálni egymással.

A földműves párnak összesen tizennégy gyereke született. A nagyobb gyerekek mindig izgalommal várták a kistestvérek érkezését. A fiúk fiúért, a lányok lányokért drukkoltak – a hallók hallóban, a siketek siketben reménykedtek. Végül a döntetlen eredmény született: hét fiú és hét lány, hét halló és hét siket gyerek született.

Jelnyelv
Jelnyelv
(Forrás: Wikimedia Commons / Alex Proimos / CC BY 2.0)

A siket gyerekek érkezése a szülőkben nem keltett többé aggodalmat: természetesnek vették, hogy jelnyelvet használjanak velük. De mivel a gyerekek egymással is szerettek volna beszélgetni, ők is megtanultak jelelni. A legkisebb gyerek, aki hallónak született, először a jelnyelvet sajátította el, mivel körülötte mindenki jelelt: ő tehát halló szülők olyan halló gyereke, akinek az első nyelve a finn jelnyelv.

Amikor játszottak, a külső szemlélő nem tudta megmondani, melyikük siket, melyikük halló, mert folyamatosan jeleltek. A halló testvérek egymással és a szülőkkel természetesen hangzó nyelven is beszéltek, de a jelelés folyamatos volt

– meséli Ritva Takkinen, aki a hetvenes évektől kezdve ismeri a családot. A család példamutató, ösztönösen alkalmazott „nyelvpolitikája” révén senki nem maradt ki a családi beszélgetésből, a játékból. A gyerekek nagyon szociális fiatalokká váltak és a siketek sem rejtőztek el, magabiztosan teremtettek kapcsolatot hallókkal is. Olyannyira népszerűek voltak ezek a fiúk és lányok, hogy sok halló ismerősük a kedvükért iratkozott be jelnyelvtanfolyamra.

Amikor jelnyelvtanárként dolgoztam, meg voltam lepve, miért van ilyen sok fiatal a kurzuson, de kiderült, hogy ezek az ő ismerőseik voltak, akik meg akartak tanulni jelelni, hogy még jobban tudjanak velük kommunikálni.

A siket gyerekek mind halló házastársat választottak, és házastársuk és gyerekeik is megtanultak jelelni, valamint a házastársuk családjának egyes tagjai is. Ritva Takkinen szerint a család tágabb környezetében mintegy kétszáz halló rokon, barát, kolléga és más ismerős tanult jelnyelven és sajátította el azt valamilyen mértékben a fiatalok kedvéért.

„Siket vagyok, aki hall”

Azok számára, akik úgy gondolják, a cochleáris implantátum mellett nincs szükség jelelésre, tanulságos lehet egy egyetemista lány esete, aki finn jelnyelven és finnül is rendszeresen kommunikál.

Azt mondom, siket vagyok, de másrészről hallok az CI-mmel, és tudok kommunikálni hallókkal

– idézi a lány nemrég közzétett cikkét a finn kutató. A cikket a saját életéről írta egy jeltolmácsoknak szóló újságba. Címe sokat elárul: A kétnyelvűség gazdagság. A hangzó finn és a finn jelnyelv magabiztos használójaként ennek a lánynak a kommunikációs lehetőségei megtöbbszöröződtek. Mivel azonban az implantátumra segédeszközként gondol, ami nélkül semmit nem hall, inkább siketként tekint magára:

A CI nélkül semmit nem hallok, még ha valaki a megafonba üvölt, azt sem hallom. […] Az egyik CI-s barátom mondta: „Siket vagyok, de hallok”. Ez a mondat engem is leír, bár talán nem ilyen egyszerű meghatározni az identitásomat.

Kisgyerek cochleáris implantátummal
Kisgyerek cochleáris implantátummal
(Forrás: Wikimedia Commons / Bjorn Knetsch / CC BY 2.0)

Az elmúlt évtizedekben felnőtt egy generáció, amely tagjainak a nyelvelsajátítás korai szakaszában ültették be az implantátumot és nem jeleltek velük. Közülük egyre többen döbbennek rá, mennyivel egyszerűbben boldogultak volna, ha először jelelni tanulnak.

Amikor CI-használók felnőnek, gyakran kérdőre vonják a szüleiket, miért nem jeleltek velük. Felnőttként sokan siket identitást választanak, kiveszik a CI-készüléket [a külső egységet] és jelelni kezdenek, jelelők közé akarnak tartozni, hozzájuk csatlakoznak.

Ritva Takkinen reméli, hogy a jövőben egyre többen feladják azt az egyoldalú elképzelést, hogy mindenáron a hangzó beszéd elsajátítását kell erőltetni, jelnyelvi alapok nélkül.

Úgy gondolom, hogy ezek az élő példák gyengíteni fogják azt az audiológusi elképzelést, hogy a beszéd a legfontosabb. Persze, a beszéd nagyon fontos, de a jelelés is az, sokat lehet belőle profitálni. Nemcsak a nyelvelsajátításban segít: adódhatnak olyan esetek, amikor valaki nem képes a hangzó nyelvet használni [például túl zajos a környezet vagy nem működik a CI-készüléke], inkább tolmácsot kér. Ilyenkor jelnyelv nélkül hogyan vehetne részt a szituációban?

Ritva Takkinent az említett nagycsalád esetének tudományos feldolgozásán kívül most leginkább ez foglalkoztatja: szeretné CI-s beszélők élettörténetét végigkövetni felnőttkorukig, megvizsgálni, hogyan alakul, változik az identitásuk és az általuk használt – akár beszélt, akár jelelt – nyelvekhez való hozzáállásuk.

Szabó Tamás Péter munkáját a Finn Akadémia 267880-as számú ösztöndíja támogatta.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X