nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Jelelő szerzetek

Mi a közös a clunyi szerzetesekben, a tőzsdeügynökökben és a siketekben? A jól informált olvasók bizonyára kitalálták, hogy mindhárom közösség valamiféle jelelési rendszert használ(t). Van-e vajon bármi közös vonásuk ezeknek a jelnyelveknek? Miért olyan nagy a jelentősége a kéz-alapú rendszereknek az alternatív kommunikációs rendszerek között? Egyenértékűek lehetnek-e a hangzó nyelvekkel?

Szabó M. Helga | 2013. március 7.
|  

Sokféle oka lehet annak, ha egy közösség nem vagy nem mindig a hangzó nyelvet használja rendszeres kommunikációra, hanem alternatív megoldást keres. A különböző kultúrákban meglehetősen széles palettája alakult ki a beszédet helyettesítő kódoknak: ismerünk különféle jelnyelveket, hang- és fényalapú morzét, dob- és füttynyelveket, legyező-jelzéseket, zsebkendőnyelvet. Az emberiség lényegében az összes érzékszervét kipróbálta már, melyik mennyire alkalmas üzenetek kódolására és a dekódolásra – ez alól talán egyedül csak a szaglás kivétel: az emberi kommunikáció tudatos formáiban ennek a jelentősége jóval kisebb, mint az állatvilágban. Ennek oka nyilvánvalóan az adott érzékszervünk tökéletlenebb működésében, illetve az üzenet precíz előállításának nehézségében rejlik.

Ezeknek az alternatív kommunikációs formáknak a többsége egyébként ugyanúgy arra a hangzó nyelvre alapul, amit az adott közösség egyébként „a hétköznapi életben” használ, míg mások attól teljesen független szimbólumrendszerként működnek. Az előbbi, tehát a hangzó nyelvre alapuló csoportba sorolható lényegében minden írásrendszer, amely – más okból és más módon – a hangzó nyelvet helyettesíti bizonyos helyzetekben. Azonban az írás elemeit, a betűket kódolja tovább a morze, amelyben a jeltest éppúgy lehet hang, mint fény – a kódolás magában a ritmusban rejlik. Ugyancsak a betűket használja alapként a siketvakok tenyérbe jelelős módszere (de számukra másfajta kommunikációs formák is léteznek). Az utóbbi, nem a hangzó nyelvre épülő kommunikációs módok közé sorolhatók a füstjelek vagy akár a legkülönfélébb titkos jelzések, amelyet csak az adott zárt közösség tagjai értettek („a félrehúzott függöny / gyertya az ablakban azt jelenti, hogy…”).

Küldj egy jelet bentről...
Küldj egy jelet bentről...
(Forrás: Wikimedia Commons / 4028mdk09 / CC BY-SA 3.0)

Melyik a hatékonyabb: a hang vagy a látvány?

A hangzó nyelv legnagyobb riválisa kétségkívül a kéz, a kézzel létrehozható kódolás. Egyes elképzelések szerint sokáig kétesélyes volt, melyik rendszer is terjed el az emberi közösségekben, végül a hangzó nyelv használata bizonyult előnyösebbnek. Mikor jó, mikor jobb mégis a beszédszervek helyett a kezek használata?

A némasági fogadalomban élő szerzeteseknek (pl. cisztercieknek, trappistáknak, cluny-aknak) is szükségük volt bizonyos mértékű kommunikációra egymás között, hiszen közösségben éltek, azonban hangzó nyelven csak imádkozniuk volt szabad. Az ausztrál bennszülötteknél gyász idején tilos volt a beszéd, ugyanakkor a mindennapi teendők ellátásához muszáj volt a törzs vagy a család tagjainak egymással kommunikálniuk. Egyes észak-amerikai indián törzseknél a feleség nem érintkezhetett hangzó nyelven férje vér szerinti családtagjaival (tehát pl. anyósával, sógorával, stb.), azonban mégiscsak egy fedél alatt élt velük, ezért itt is a kezek jelzései jelentették a hidat. Fontos megjegyezni, hogy a legtöbb indián törzs egyébként a közös vadászat érdekében alakított ki egy alternatív kódot a beszéd mellett, hiszen ez hatékonyabbnak bizonyult a résztvevők egymástól való távolságának leküzdésében és a becserkészés eredményességében.

A modernebb másodlagos jelnyelvek jellemzően különféle szakmák képviselőinek körében alakultak ki ugyancsak meglehetősen eltérő okok miatt. Az Amerikai Egyesült Államok több vidékén a fűrészüzemek dolgozói a zaj miatt nem értették egymás hangját, így már a 19. században több helyütt sajátos jelelést alakítottak ki. Később, a rádió- és tévéstáboknál éppen ellenkezőleg, a tökéletes csend elérése érdekében lett szükség a hangtalan gesztusokra. A tőzsdeügynökök információcseréjét a zaj és a távolság egyaránt megnehezíti; a darukezelőknél önmagában a távolság jelent akadályt; míg a búvároknál egyszerűen a hangképzést lehetővé tevő levegő mint közeg hiányzik, hiszen a víz alatt nem tudunk olyan módon levegőt venni, hogy annak kibocsátásával hangokat állítsunk elő (bár maga a víz képes továbbítani a hangrezgést). Ebben a sorban talán utolsóként a kommandósok sajátos kódja jött létre, amely viszont lényegében pont ugyanazon okok miatt alakult ki, mint a csendben vadászó és nagy távolságokban is együttműködésre kényszerülő észak-amerikai indiánok jelzésrendszere: egyrészt messzebbre láttak, mint ahová a hang elérhetett; másrészt vadászat közben nem lett volna túl hatékony kiabálni; harmadrészt a jeleket különböző indián törzsek különböző (hangzó) nyelvét beszélő tagjai is ismerték, ezáltal közvetítő nyelvként tudták alkalmazni.

Sziúk
Sziúk
(Forrás: Wikimedia Commons / Karl Bodmer, Materialscientist)

 

Ezek  a kommunikációs formák korlátozott információcserét tesznek lehetővé, nem fejezhető ki rajtuk sokféle gondolat, ezért néha helyettesítő – szakszóval szurrogátnyelvekként hivatkoznak rájuk. Nevezik őket másodlagos (alternáns) jelnyelveknek is, szembeállítva őket a siketek által használt, a hangzó természetes nyelvekhez hasonlóan mindent kifejezni képes elsődleges (primér) jelnyelvekkel. Az utóbbiak grammatikai eszközeit más cikkek keretében igyekszünk bemutatni részletesen.

Gesztusnyelvek: tradicionálisak vagy szakmaspecifikusak

A másodlagos jelnyelvek a hangzó nyelveket csak bizonyos területen és bizonyos időkorlátok közt helyettesítik. Az ilyen másodlagos jelnyelvi jelkészlet nem terjed ki az élet minden területére, csupán annak egy szűk szeletére. Gondoljunk csak bele: egy daruval dolgozónak vagy egy reptéri irányításban résztvevőnek pusztán arra van szüksége, hogy részletgazdagon el tudja magyarázni, minek merre és milyen mértékben kellene elmozdulnia, ehhez képest egyáltalán nem esik szó arról, hogy finom volt-e az előző esti vacsora, vagy hogy a fenyőfa rendszertanilag a nyitvatermők közé sorolható.

Ha esetleg egy hallók által használt gesztusrendszerben mégis széles körben alkalmazható jelek állnak rendelkezésre, az üzenetek valamelyik hangzó nyelv szabályai szerint épülnek fel, csak azok ismeretében értelmezhetők. Könnyen elképzelhetjük, hogy az ausztrál bennszülött vagy az észak-amerikai indián törzsek tagjai – ha éppen nem használhatták a hangzó nyelvet – saját jelnyelvükön is képesek voltak a háztartással, gyerekneveléssel, vadászattal, stb. kapcsolatos dolgokat megbeszélni, hiszen minderre szükségük volt. Azonban arra már nem áldoztak külön energiát, hogy a jelekhez külön szabályrendszert is kifejlesszenek, ezért a szavak, szókapcsolatok, mondatok, stb. jelben ugyanolyan szerkezetűek voltak, mint a közösség hangzó nyelvén. Ezt a szavak esetében egy kissé abszurd példával világíthatjuk meg. Azt mondhatjuk, hogy ha esetleg nem volt külön jel arra a fogalomra, hogy halló, akkor minden lelkiismeret-furdalás nélkül összerakták a már jelként létező HAL + LÓ elemekből.

Milyenek a kézjelzések egy halló közösségben?

Ahogy már említettük, az alternáns jelnyelvek szókészlete többnyire elég szűk, csak arra a jelentéskörre korlátozódik, amely helyzetben kézjelzéseket alkalmaznak. A mindennapi életre is kiterjedő jelnyelvekről (indiánok, ausztrál bennszülöttek, szerzetesek) viszont viszonylag kevés dokumentum áll rendelkezésre, hiszen használóik száma rohamosan lecsökkent, mára már szinte nem maradt adatközlő. Néhány tanulmány azért mégis született ezekről a témákról (bár a „szótár” rész ezekben a monográfiákban többnyire szöveges leírást jelent a kezek elhelyezkedéséről, mozgásáról); a modern, szakmaspecifikus jelzésekről pedig különböző internetes portálokon képanyagot is találunk. Ha kicsit jobban megnézzük, milyen jelzések alakultak ki a különféle halló közösségekben, akkor érdekes szókészletbeli és szószerkezeti eltéréseket is észrevehetünk.

A cluny szerzetesek jeleléséről az első említést i.sz. 943-ból ismerjük, és az is világossá vált, hogy az általuk használt gesztusokat vették át és fejlesztették tovább a Fleury, illetve a Canterbury apátság szerzetesei is i.sz. 1000 körül. Más szerzetesrendeknél csak a 12. században jelent meg a jelelés. A tényleges gesztusszerű elemek mellett a kolostorokban ujjábécét is használtak: minden betűnek volt egy kézformája, és ha egy nevet vagy egy olyan szót akartak közölni, amire nem volt jel, akkor ezeket a jobb kezükön sorban egymás után megjelenítették, ily módon betűzték le, amit kellett. Érdekes azonban, hogy a számoknak nem találtak ki saját formákat (úgy ahogy pl. akár a hallók is mutatják 1-től 10-ig a számértékeket az ujjukon), hanem egy ennél jóval bonyolultabb megoldást alkalmaztak. Egyes leírások szerint bizonyos közösségekben a kiindulópont az, hogy az ábécé 1. betűje az A, a 2. a B – ezért amikor a számot akarták kifejezni, azt a betűt mutatták, amelyiknek a sorszámával az adott érték megegyezett. Hogy mégse keverjék össze a beszélgetőtársat, hogy aktuálisan az adott kézformát betűnek vagy számnak szánták-e, azt a stratégiát követték, hogy ha betűként kellett érteni, akkor szigorúan a jobb kezükön, ha számnak, akkor szigorúan a bal kezükön jelenítették meg ugyanazt a formát. Ennek a rendszernek az eredete ismeretlen.

Ami a gesztusokat illeti: a szókészlet rugalmasan bővült, és a kezdetben még csak alkalmi jelzések megszilárdultak, a közösségben elterjedtek. Többnyire képszerűen idézték fel azt, amire utaltak: az ’olvas(ás)’-t a könyv lapozásának imitálása fejezte ki; a ’vér(zés)’ esetében pedig az orra mutattak, mivel gyakran előforduló, ismert jelenség volt, hogy valakinek elindult az orra vére. Érdekes azonban, hogy pl. a VÉR jelet ’vérrokon’, sőt a ’honfitárs’ jelentésben is használták, ez utóbbiakra már nem találtak ki önálló kézjeleket. Képeztek szóösszetételeket is: a ’vízben főtt kenyeret’ a sima KENYÉR jeléből (1-3. ujjak kört rajzolnak) hozták létre egy kiegészítő elemmel (az egyik kéz tenyere körkörösen simogatta a másik kézfejet: ’puha’ jelentéssel); hasonlóképpen az éjszakai papucs a CIPŐ + ALSZIK/ÉJJEL jelekből állt össze. Érdekes, hogy a HALLELUJA cluny-ak által használt kézjelének formája pontosan megegyezik azzal, ahogyan a mai siketek „tapsolnak”: a széttárt tenyereket felemelik, a csuklót finoman forgatják, miközben az ujjhegyekkel integetnek. Ez a szakrális jelhasználatba úgy került be, hogy a halleluját az égben lakó angyalok kiáltásának tartották. A mondatokat – bár csupán csekély mértékben használtak összefüggő jelnyelvi megnyilatkozásokat – a hangzó (latin) nyelv szórendje szerint alkották meg, nyelvtani viszonyokat nem jelöltek, inkább a szórendre és a szövegkörnyezetre támaszkodtak. A szerzetesek külön figyelmet fordítottak arra, hogy a novíciusok megtanulják a közösségben használatos jeleket, mielőtt beléptek volna a rendbe, tehát szisztematikusan tanították is ezt a fajta kommunikációt.

Kartauziak
Kartauziak
(Forrás: Wikimedia Commons / Francisco de Zurbarán (1598–1664))

 

Amíg a szerzetesek – illetve hozzájuk hasonlóan az indiánok is – lényegében ugyanolyan mértékben és módon tudták használni a kezeiket és a felsőtestük egészét arra, hogy jeleket hozzanak létre, ez már korlátozottabb pl. a tőzsdések, a kommandósok vagy éppen a búvárok esetén. A tőzsdei tömegben az emberek egymásból jóformán (és jó esetben) csak a fejeket látják, illetve a fej fölé emelt kezeket képesek észlelni – épp ezért a tőzsdéken kialakult jelzések jellemzően a váll fölötti régióra korlátozódnak. Ezzel szemben a kommandósok legtöbb esetben komoly menetfelszerelésben vesznek részt egy bevetésen. A sisak és az arcmaszk miatt nem lehetne olyan finom különbségeket észrevenni, hogy az orrához vagy az arcéléhez érintette-e a kezét. Másrészt a kesztyű, valamint a kézben tartott fegyver miatt cizellált kézformákat is nehéz lenne előállítani, kétkezes jeleket egyáltalán nem alkalmaznak. Ráadásul a támadás irányítása során a résztvevők nem is mindig tartanak szemkontaktust, hiszen egymás mögött helyezkednek el, ilyenkor az első ember, akár a teste mögött „mutogat”, ami a siketek által használt valódi jelnyelvben elképzelhetetlen. A búvárok maszkban, hátukon palackkal, szájukban pipával merülnek, olykor kesztyűt is viselnek. A víz időnként zavaros is lehet, a fényviszonyok nem tökéletesek, és a látást keresztben úszó halak, illetve tereptárgyak is nehezítik. Emiatt az általuk használt jelek többsége is egyszerű, jól elkülöníthető kézformákból és nagy mozdulatokból áll. Az apró részleteket az ő esetükben is nehéz lenne felismerni, pontosan dekódolni. Náluk viszont semmi akadálya, hogy kétkezesen jeleljenek.

Lassabban!
Lassabban!
(Forrás: Wikimedia Commons / Mikkelbg / CC BY-SA 3.0)

 

A jelnyelv nem mutogatás!

Egy nyelv megítélésénél azt tekinthetjük elsődleges szempontnak, hogy az az adott kommunikációs célnak mennyire képes megfelelni. Az alternáns jelnyelvek kielégítik a velük szemben támasztott szerény és korlátozott igényeket, ezért maguk is korlátozottak, míg a primér jelnyelv folyamatosan fejlődik, hogy használói változó kommunikációs igényeinek folyamatosan meg tudjon felelni. Itt fontos megemlíteni azt is, hogy a kommunikáció nem pusztán információcserét jelent! A nyelv funkciói közé tartozik az érzelemnyilvánítás, a világ megismerése, sőt az identitás kifejezése is.

És itt el is érkeztünk a természetes emberi nyelvvel szemben támasztott követelmények listájához. Azokat a nyelveket tekintetjük ilyeneknek, amelyek komplex rendszerek; megfelelnek a fenti szerepeknek; van élő, azt a nyelvet használó közösségük; ezért folyamatosan változnak is; továbbá anyanyelvként elsajátíthatók. Komplex rendszeren elsősorban az ún. kettős tagoltságot szoktuk érteni, ami azt jelenti, hogy a nagyobb közlemények (mondatok, szövegek) lebonthatók értelmes elemekre (szavakra, illetve különálló jelekre), és azok még tovább bonthatók még kisebb egységekre (fonémákra, illetve kerémákra), amelyek önálló jelentéssel már nem rendelkeznek ugyan, de jelentés megkülönböztető szerepűek. Ez az a követelmény, amelynek csak a siketek által használt primér jelnyelvek képesek megfelelni. A másodlagos jelnyelvekben nincsenek szisztematikus jelalkotási szabályok: az a fontos, hogy a „kép” könnyen kivitelezhető és könnyen értelmezhető legyen. Ezeknél a hallók által kifejlesztett jelnyelveknél nincs bevált kézforma-készlet, míg a siketek jelnyelvének mindegyikét jellemezhetjük azzal, milyen repertoárt használ – hasonlóan ahhoz, ahogy egy-egy hangzó nyelvnek is megvan a saját hangrendszere.

A jelnyelvek, és mindenféle gesztusrendszerek iránti érdeklődés ugyan folyamatosan megvolt az évszázadok során, de jellemzően csak mint valamiféle egzotikumra tekintettek azokra, akik nem a hangképző szerveik, hanem a kezeik mozgatása révén voltak képesek kommunikálni egymással. Egy-egy mozdulatot rajzon próbáltak is megörökíteni, azt viszont senki sem feltételezte, hogy a jelelés egyenértékű lehet a hangzó nyelvvel. Bizony, mekkorát tévedtek! És mennyi szomorú következménye lett ennek a hozzáállásnak! De ez már egy másik történet…

Ajánlott olvasmányok

Az indiánok kézjeleiről: Indian Sign Language

A tőzdeügynökök kézjeleiről: Trader Keeps Hands in History

A kommandósok kézjeleiről: Hand and Arm Signals

A búvárok kézjeleiről: Diver Communicatons

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
2 Lukubnaj 2013. március 7. 14:59

Nagyon kíváncsi lennék, hogy a szerzetesekre vonatkozó adat honnan származik.

1 Lukubnaj 2013. március 7. 14:41

Nagyon érdekes ez a cikk, köszönjük!

Szeretném kicsit pontosítani a szerzetesrendekről írott bevezető mondatot: a ciszterciek és a cluny-i bencések (a cluny-i nem külön szerzetesrend...) nem fogadtak némaságot, hanem a hallgatás a napi rutinjuk része volt. Némasági fogadalmat tett szerzetesrendek a trappisták , a kartauziak és a kamalduliak.

Információ
X