Legutóbbi cikkünkben felmerült, hogy ha különböző hangok összeolvadnak, és ezért különböző hangalakú szavak azonos hangalakúvá válnak, akkor végül mindent ugyanúgy fogunk mondani. Ez azonban nem így van, a hangok ugyanis különböző helyzetekben különbözővé válhatnak, vagy összeolvadva korábban nem létező hangokat hozhatnak létre. Megmutatjuk, hogyan.

Fel is út, le is út
(Forrás: Wikimedia Commons / Mr M Evison / CC BY-SA 2.0)

Ami azonos, és ami nem

Ha két hang ugyanúgy hangzik, akkor azok azonosak. Így ha két hang különbsége valamilyen hangváltozás miatt megszűnik, akkor az olyan szavak, amelyeket csak ez a két hang különböztetett korábban meg, azonos alakúvá válnak. Például azután, hogy a magyarban az ly jelölte hang azonossá vált a j jelölte hanggal – a [j]-vel –, a folyt és a fojt szavakat már csak a szövegkörnyezetükből tudjuk azonosítani, pusztán a kiejtésük többé nem elég erre.

Ha két hang különbözően hangzik, attól még számíthatnak azonosnak egy adott nyelvben. Sok esetben ugyanis két hang különbözősége csak annak a függvénye, hogy milyen környezetben állnak. A magyarban például [h]-t találunk magánhangzók előtt (hiba, nátha, hahó), de [ch]-t mássalhangzó előtt és szó végén (ihlet, doh). A [h] és a [ch] tehát nem számít két különböző hangnak a magyarban, mert egymás helyét nem foglalhatják el, és így nem okozhatják két szó különbözőségét. Ezzel szemben a szlovákban a horí ’ég’ ige és a chorý [chorí] ’beteg’ között kizárólag ez a különbség (az í és az ý ejtése azonos, megkülönböztetése a magyar j és ly megkülönböztetéséhez hasonló helyesírás-történeti maradvány).

Szóvégi, szóbelseji, szóeleji arab „h betű”
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ebben a cikkben csak akkor mondjuk két hangra, hogy különböznek, ha szavakat tudnak megkülönböztetni. Az, hogy nem ugyanúgy hangzanak, nem elég.

A zöngés rés

A [θ]-t a felső fogsor és a nyelv hegye között kisistergetett levegővel képezzük. A th-val írt angol szavak jó részében ez a hang van. Az óangolban a þ vagy a ð betű jelölte. Az utóbbi jelet ma a [θ] zöngés párjára használjuk. Az [ä] a nagyon nyílt [e], az [ā] a hosszú [a], az [ē] a hosszú [e] jele.

A magyarban ma hat réshang van: [f], [sz], [s], [v], [z], [zs]. (A [h] nem réshang, de a már említett nem magánhangzó előtti változata, a [ch] az.) Az óangolban csak négy réshang volt, mind zöngétlen: [f] (pl. freo ’szabad’), [θ] (pl. þreo ’három (nő- és semlegesnem)’, [sz] (pl. seon ’lát’), [s] (pl. sceadu [säadu] ’árnyék’). A magyarhoz hasonlóan az óangolban is volt [h], amit ha nem követett magánhangzó, a mai magyarhoz hasonlóan [ch]-ként ejtettek (pl. heah [héach] ’magas’, dohtor [dochtor] ’vki lánya’).

Az óangolban előfordultak zöngés réshangok is, a [v] (pl. lufu [luvu] ’szerelem’), a [ð] (pl. oþer vagy oðer [oðer] ’másik’) és a [z] (pl. freosan [fréozan] ’megfagy’). Azonban azt, hogy [f] vagy [v], [θ] vagy [ð], [sz] vagy [z] fordul-e elő egy-egy szóalakban, pontosan ki lehetett számolni. Ez attól függött, hogy a réshang a szó elején/végén vagy a közepén – jellemzően két magánhangzó között – volt-e. (Az egyszerűség kedvéért most eltekintünk attól az esettől, amikor szó belsejében, de mássalhangzó mellett állt.) Az óangol anyanyelvű beszélők valószínűleg észre se vették, hogy mást ejtenek a freo elején és a lufu-ban a két [u] között. Ez a különbség az óangolban nem számított. (Ugyanígy egy magyar anyanyelvű beszélő is azonosnak véli a dohos és a doh h-ját, pedig az első [h], a második [ch].)

Freo lufu
(Forrás: Wikimedia Commons / Ravindraboopathi / CC bY-SA 3.0)

Volt egy korszak, amikor a franciában a szó végére kerülő [v] zöngétlenné vált: [aktivo] > [aktif] (actif) ’aktív, hímnem’, a később eltűnő magánhangzó előtt már ez nem következett be: [aktiva] > [aktivö] > [aktiv] (active) ’aktív, nőnem’.

Egy zöngétlen réshang és a zöngés párja tehát az óangolban nem tudott szavakat megkülönböztetni, mivel ahol az egyik előfordulhatott ott a másik nem, és viszont. Azonban egy ponton a szóvégi magánhangzók elkezdtek eltűnni. Történhetett volna úgy is, hogy szóvégivé válva a [v] szabályosan zöngétlenné válik. Azonban az történt, hogy korábbi [luvu]-ból [luv] lett, vagyis szó végén már nem csak [f], de [v] is megjelenhetett. Miután a wifian [wívian] ’feleségül vesz’ végződése lekopott és a szóból [wív] maradt, kizárólag a szóvégi [v] különböztette meg a wif [wíf] ’asszony’ szótól. Vagyis fontossá vált a két réshang zöngésségbeli különbsége.

Szembenállás

Az angolban a mai napig sok főnév–ige, melléknév–ige és főnév–melléknév pár van, ami a szóvégi réshangjuk zöngésségében, esetleg még a magánhangzójuk hosszában különbözik: life [lájf] ’élet’ : live [lájv] ’élő’ és live [liv] ’él’, belief [bölíf] ’hit’ : believe [bölív] ’hisz’, wreath [ríθ] ’koszorú’ : wreathe [ríð] ’körbevesz’, cloth [kloθ] ’ruhaanyag’ : clothe [klouð] ’ruház’, close [klousz] ’zárt’ : close [klouz] ’csuk’, advice [ödvájsz] ’tanács’ : advise [ödvájz] ’tanácsol’, loss [losz] ’veszteség’ : lose [lúz] ’elveszt’. Ezek a párok nem mindig az óangol korból öröklődnek, sok esetben csak a korábbi párok mintájára különültek el így. Az is megfigyelhetjük, hogy ugyan a [v] és a [z] jelölésére elkezdték használni a v és a z betűt, a [z]-t még ma is sokszor s jelöli (pl. browse [bráuz] ’böngész’, nose [nouz] ’orr’), a v betűt mindig magánhangzó-betű követi, a [ð]-t pedig a mai napig ugyanúgy, th-val lehet csak jelölni, mint a zöngétlen párját, a [θ]-t.

Új hanghoz új betű
(Forrás: Wikimedia Commons / PabloBM / CC BY 2.0)

Mára a [v] főleg francia, a [z] inkább görög jövevényszavak hatására már szabadon megjelenik szó elején is, és a két réshang zöngéssége szavakat tud megkülönböztetni: vary [vērí] ’váltakozik’ : fairy [fērí] ’tündér’, zeal [zíöl] ’buzgalom’ : seal [szíöl] ’pecsét’ stb. A [θ] zöngés párja, a [ð] azonban jóval kevésbé terjedt el, szó elején kizárólag nem tartalmas szavakban fordul elő: the [ðí] ’a(z)’, thus [ðasz] ’így’, then [ðen] ’akkor’, though [ðou] ’jóllehet’, thou [ðáu] ’te’.

Fel a padlásra

A szájpadnál (vagy szájpadlásnál), vagy kicsivel az előtt képzett hangok a mai angolban a [s], [zs], [cs], [dzs], [j]. (A magyarban van még a [ty], [gy] és a [ny] is ilyen. A mai angolban az [r] is ide csúszott, de az óangolban még a magyarhoz hasonlóan előrébb képződött.) A [s], [zs], [cs], [dzs] és [j] mindegyike létrejöhetett az ún. palatalizáció (szájpad felé való elcsúszás) által. A palatalizációt az óangolban az elölképzett magánhangzók ([i], [e], [ä]) okozták. A [g]-ből így lett [j]: óangol geolu > mai yellow [jelou] ’sárga’ (vö. német gelb), óangol gist > mai yeast [jíszt] ’hab’ (vö. német Gischt [gist]), a [k]-ből [cs]: angol cheese [csíz] ’sajt’ (vö. német Käse [kéze]).

A [g] [j]-vé válása nem hozott létre „új” hangot, mert a germánból örökölt is [j]-t az óangol (pl. geong [jung] ’fiatal’, figyeljük meg, a korábbi szavakkal szemben itt a németben is [j] van, nem [g]: jung [jung]). A negyedik réshangot, a [s]-t viszont szintén a palatalizáció hozta létre, ezt a hangot az angol nem a germánból örökölte. Ha [szk] állt elölképzett magánhangzó előtt vagy [i] után [s] lett belőle (pl. biscop [bisop] ’püspök’). A shirt [sőt] ’ing’ az angolban ősi örökség, ezért lett benne a germán [szki]-ből [si] (később az [i]-t az [r] változtatta meg). A skirt [szkőt] ’szoknya’ ugyanarra a germán szóra megy vissza, de ezt a vikingek „őrizték” egy darabig, náluk viszont a palatalizáció csak később következett be, ezért az angolban anélkül találjuk ma is. Viszont később az átadó nyelvben – legalábbis annak egyik változatában – is megtörtént a palatalizálódás: norvég skjørt [söt] ’szoknya’ (a [t] itt nem pont olyan, mint a magyaban, de ez a témánk szempontjából elhanyagolható). Tehát az angol skirt szó egymással rokon nyelvekben ügyesen lavírozva elkerülte azt, hogy a [szk]-ja [s]-sé váljon. (Ezt a megszemélyesítést nem kell komolyan venni, a skirt szó mit sem tud, vagy törődik azzal, mi történik a kiejtésével, vagy bármivel.)

Szlalomozik a szoknya: angol [szkí], norvég [sí]
(Forrás: iStockphoto)

Érdekesség: a magyarban sincs hosszú [zzs] hang, csak ha toldalékolás hozza létre: rizzsel, rozzsá. A másik hosszú mássalhangzó, ami ugyanígy hiányzik, egy másik zöngés réshang, a [vv].

A figyelmes olvasó már kérdezheti is: nade mi van biscopban a zöngésedéssel? A réshang itt magánhangzók között áll, [zs]-vé kellene válnia, ahogyan a másik három réshang teszi. Ez azért nem történik meg, mert a [s], ami egy mássalhangzó-kapcsolat folytatója, mintha „őrizné” ezt a tulajdonságát. Egy mássalhangzó-kapcsolatnak ugyanis egyik tagja sem áll magánhangzók között, tehát az nem szokott zöngésedni. Az angolban a [zs] megjelenése tehát jóval tovább váratott magára. A ma [zs]-t tartalmazó angol szavak nagyobb része a [z] palatalizációjának köszönhető (pl. vision középangol [viziún] > [vizjön] > mai [vizsön] ’látomás’, treasure [treziur] > [trezjör] > [trezsö] ’kincs’), egy kisebb részük pedig a legújabbkori francia jövevényszavakkal került a nyelvbe (pl. genre [zsonrö] ’műfaj’, rouge [rúzs] ’rúzs’).

Látjuk tehát, hogy a mai angol zöngés réshangok az óangolban még nem tudtak szavakat megkülönböztetni, csak a zöngétlen réshangok változataiként léteztek, sőt a [zs] még úgy sem. Miközben számos hangkülönbség eltűnt a nyelvből, számos más hangkülönbség jött létre. Ugyan itt most ezek közül csak egyet, a zöngés réshangoknak a zöngétlenektől való elkülönülését érintettük, mégis megnyugodhatunk: nem fenyeget a veszély, hogy minden hang összeolvad és minden szót ugyanúgy fogunk ejteni.