nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Sógorom, a börtönőr
Mit állítsunk?

A hagyományos nyelvészek elvárják az állítmányoktól, hogy a mondat idején és módján kívül valami más „tartalmuk” is legyen, bármit jelentsen is ez. Hogy az olyan igék, mint a „múlik” vagy a „marad” miért nem mindig elég „tartalmasak” a hagyományos nyelvészek szerint, azt tőlük tessék megkérdezni.

Kálmán László | 2017. október 24.
|  

Nemrég egy hosszabb írásomat közölte a kisragadozó a mondattanról. Ott egészen általános kérdésekről szóltam, és rámutattam, hogy milyen természetű problémákkal kell szembenéznie bárkinek, aki a mondatok felépítéséről akar valami tartalmasat mondani, és elmondtam, hogy szerintem hogy állunk ezeknek a problémáknak a megoldásával. Most egy olvasói kérdéssel kapcsolatban a gyakorlatban is tárgyalhatjuk ezeknek a gondoknak egy részét.

Edit nevű olvasónk így kezdi levelét:

Kedves Nyest, itt mi az alany és az állítmány? Hamarosan vége lesz az első félévnek. A vége szó lehet alany? A lesz lehet önmagában állítmány?

Nos, igen. Az iskolában azt tanultuk, hogy az állítmányt úgy találhatjuk meg, hogy feltesszük a Mit állítok? kérdést, és megvizsgáljuk, hogy a vizsgált mondat mit válaszol erre a kérdésre. Eltekintve attól, hogy nem túl valószínű, hogy a Mit állítok? kérdés valóságos kérdésként bármikor elhangozna, azért ez az ún. rákérdezéses módszer mégis azt sugallja, hogy akkor járunk jó úton, ha valamennyire természetes párbeszédnek fogható fel a kérdésünk és a rá adott válasz. Nos, a Mit állítok? kérdésre Edit mondatának alapján én teljesen elképzelhetetlennek találom a Lesz választ, akkor már inkább a Vége lesz egy fokkal jobb, bár igazán értelmes dialógusnak azért így sem nevezném ezt a kérdés–válasz párt. Ha viszont a vége lesz lenne a mondat állítmánya, akkor a vége nyilván nem lehet az alanya. Ebben az esetben a mondatot személytelen mondatnak kellene tekintenünk, ami nem is lenne olyan megdöbbentő, hiszen az az esemény, hogy vége lesz a félévnek, sok szempontból olyan, mint egy „önmagától” végbemenő esemény, mint mondjuk a természeti események (pl. Nemsokára beborul).

De hagyjuk ezt a fránya rákérdezés-próbát, nézzük meg, hogy mit mond az ún. hagyományos (iskolai) nyelvtan úgy általában az ilyesfajta mondatokról. Már sokszor elmondtam, a legutóbbi írásomban is, hogy a hagyományos nyelvtan szóközpontú, vagyis a mondatokat szavak, nem pedig szószerkezetek egymásutánjának látja. Szerintük a mondattani szerepeket jellemzően szavak, nem pedig szószerkezetek töltik be, tehát például az olyan jelzős névszói szerkezeteknek, mint Edit mondatában az első félévnek, együtt nem, hanem csak elemenként lehet mondattani szerepet tulajdonítani. Tehát a félévnek szónak van valamilyen mondattani szerepe (hogy mi, azt most hagyjuk, mindenesetre az állítmány valamilyen bővítménye), meg az első szónak is van (méghozzá jelző, de közvetlenül nem az állítmányhoz, hanem a szerkezet alaptagjához, a félévnek szóhoz tartozik), meg lehetne az az névelőnek is, bár azt érthetetlen módon ki szokták hagyni a mondat elemzéséből. Az olvasó az iskolából emlékezhet arra, hogy a különböző mondattani szerepeket különböző aláhúzásokkal jelöljük, ami azért borzasztó rossz jelölés, mert arról nem mond semmit, hogy az illető szó „hova tartozik” (vagyis a példánkban rejtve marad, hogy a félévnek az állítmány bővítménye, míg az első nem közvetlenül az állítmányhoz tartozik).

Nos, ebben a szóközpontú megközelítésben a mondatrészek szerepét egy-egy szónak kellene játszania, ezért Edit példamondatában a vége lesz nem is lehetne az állítmány, hiszen két szóból áll. Csakhogy vannak kivételes esetek a hagyományos nyelvtan szerint, amikor mégiscsak több szavas szerkezetek töltik be egy-egy mondatrész szerepét. Ilyen kivételes eset a névszói-igei állítmány is (a mi időnkben még névszói állítmánynak hívták az iskolában), ami több szóból is állhat. Ne keressük az okát, hogy miért pont ebben az esetben tesz engedményt a hagyományos nyelvtan, itt miért ismeri el a több szóból álló mondatrészek létezését, és máshol miért nem – szerintem nincs értelmes oka. Inkább haladjunk tovább, és nézzük meg, mit is értenek egyáltalán állítmányon.

A hagyományos nyelvtanban az állítmánynak mint szónak az a legfőbb jellegzetessége, hogy az ő alakja fejezi ki az egész tagmondat idejét és módját. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az állítmány jellemzően ragozott ige, hiszen a magyarban csak ragozott igealakok képesek a mondat idejét és módját kifejezni (ez egyáltalán nem minden nyelvben van így). (Az sem feltétlenül igaz minden nyelvben, hogy a ragozott igealakok egyszerre a mondat idejét és módját is kifejezik.) Ugyanakkor (talán azért is, hogy a rákérdezés-próbának mégis legyen valami értelme) azt is elvárják az állítmányoktól, hogy a mondat idején és módján kívül valami más „tartalmuk” is legyen, bármit jelentsen is ez. Márpedig abban a mondatban, hogy A sógorom börtönőr volt/lesz, a volt/lesz szó az idő és a mód jelölésén kívül, úgy látszik, nem minősül elég „tartalmasnak”, ezért segédigének (azon belül kopulának) nevezi a hagyományos nyelvtan. Amikor pedig a ragozott ige kopula, akkor áll elő az a kivételes helyzet, hogy több szóból álló, névszói-igei állítmányról beszélnek: a börtönőr volt/lesz ilyen állítmány. Kopulának tekintik még például a marad igét (abban, hogy A sógorom börtönőr maradt) vagy a múlik, elmúlik igéket (olyan mondatokban, mint A sógorom negyven éves (el)múlt). Hogy ezek miért nem elég „tartalmasak” a hagyományos nyelvészek szerint, azt tőlük tessék megkérdezni.

A kép illusztráció, nem a szerző sógorát ábrázolja
A kép illusztráció, nem a szerző sógorát ábrázolja
(Forrás: Wikimeia Commons / iijjccoo)

Mentségére szolgáljon a hagyományos nyelvtannak, hogy elismeri: sokszor nehéz megállapítani, hogy egy kopulaszerű ige névszói-igei állítmányt alkot egy névszóval, vagy pedig önmagában „tartalmas” állítmányt. Például a létige szerintük „tartalmas” azokban az ún. partitív szerkezetekben, mint Van (belőle) legalább húsz, a marad pedig tartalmas abban, hogy A sógorom a börtönben maradt. Egyáltalán, igei-névszói állítmányról csak akkor beszélnek, ha a névszói résznek nincs esetragja (ahogy a börtönőr maradt szerkezetben; a börtönben viszont esetragos). Ennek oka számomra nem világos, például nem értem, hogy a pártában maradt szerkezet (ahol esetragos a névszó) miért nem lehet névszói-igei állítmány, ha mondjuk a hajadon maradt az (hiszen a maradt ige egészen pontosan ugyanolyan „tartalmatlan” a két szerkezetben).

További támpont, bár csak bizonyos esetekben alkalmazható, hogy a névszói-igei állítmányból az igazi létige (aminek a múlt ideje van, a jövő ideje lesz) jelen időben nem jelenik meg a mondatban: A sógorom börtönőr. Edit példamondatával azonban bajban vagyunk ebből a szempontból, ahogy ő maga is megállapítja:

A jelen idő nem segít, mert mondhatom úgy is, hogy Vége az első félévnek, és úgy is, hogy Vége van az első félévnek...

Nagyon indokolt Edit felvetése. Vajon az iskolai nyelvtan útmutatását úgy értsük-e, hogy csak akkor állunk biztosan névszói-igei állítmánnyal szemben, ha jelen időben a létige nem is szerepelhet a mondatban (mint abban, hogy A sógorom börtönőr), vagy akkor is lehet névszói-igei az állítmány, ha van formában jelen lehet a jelen idejű létige? Vagy más-más szerkezete van a mondatnak attól függően, hogy jelen van-e jelen időben a létige? És akkor mondjuk múlt időben is kétféle szerkezete van-e Edit példamondatának? Mind olyan kérdés, amire én a hagyományos nyelvtanban nem találtam egyértelmű választ. Ilyenkor általában a legújabb, legmodernebb felsőoktatási segédkönyvre, a 2000-ben megjelent Magyar grammatikára (MG) szoktam támaszkodni, ott nem találtam egyértelmű iránymutatást.

Edit mondatának az a változata, hogy Vége van az első félévnek, formailag úgynevezett birtoklásmondat, olyan, mint az, hogy Két autója van a sógoromnak. Ezt mutatja az is, hogy lehetséges a „birtok” és a „birtokos” egyeztetése többes számban (Amikor végük van a féléveknek, illetve Két autójuk van a sógoroméknak). Márpedig a birtoklásmondatról azt mondja a MG, hogy abban a létige az állítmány (tehát nem névszói-igei állítmány van benne), a birtok szerepét játszó névszó pedig alany. Ennek értelmében tehát abban, hogy Vége van az első félévnek, a van lenne az állítmány, a vége pedig az alany. Csakhogy van két gond ezzel. Egyrészt az igazi birtoklásmondatokból nem hagyható el a jelen idejű létige (nincs olyan mondat, hogy *Két autója a sógoromnak), Edit mondatából pedig, mint írja, elhagyható. Másrészt pedig érezzük, hogy Edit mondata azért mégsem igazán birtoklást fejez ki. A MG ugyan egyetlen ilyen „nem igazi” birtoklásmondatot sem sorol fel ott, ahol ezt tárgyalja (a 402. oldalon), de ez önmagában még nem jelenti azt, hogy Edit mondatát ne ebbe a kategóriába sorolná. Szóval ennek az alapján sem tudok eligazodni abban, hogy hogyan elemezném a mondatot a hagyományos nyelvtan szellemében.

Képünk illusztráció, nem a szerző sógorát és autóit ábrázolja
Képünk illusztráció, nem a szerző sógorát és autóit ábrázolja
(Forrás: Wikimedia Commons / Ken Mayer / CC BY 2.0)

Mindennek alapján csak azt tudom válaszolni Editnek, amit az ehhez hasonló kérdésekre válaszolni szoktam: hogy a kérdés rosszul van feltéve, nem világos alapfogalmakon és alapelveken alapul, ezért nincs jó felelet sem. Ha iskolások (vagy a szüleik) kérdezik, akkor ezt szoktam velük üzenni a tanáraiknak is, annak ellenére, hogy tudom, az iskolákban ezt a fajta nyelvtant kérik számon. Ráadásul ellentmondásos, abszurd módon leegyszerűsítve, hiszen például maga az MG is egy sor esetben elismeri, hogy egy-egy jelenségnek nem tudja egyértelműen megadni az elemzését, az iskolában azonban ezeket az eseteket elhallgatják, letagadják. (Ilyen például az ún. megszakított birtokos szerkezetek esete. Abban a mondatban, hogy Barátomnak ellopták az óráját, a MG 187–188. oldala szerint a barátomnak szó felfogható a tárgyhoz tartozó „birtokos jelzőként” és az állítmány bővítményeként viselkedő „birtoklást jelentő részeshatározónak” is.)

Félretéve most azt a problémát, hogy érdemes-e ilyen kérdésekkel (és az én tanároknak szóló üzeneteimmel) kapcsolatban konflikust vállalni az iskolával és az ott tanított „nyelvtannal”, mit lehetne válaszolni mégis Edit kérdésére?

Csak olyat tudok javasolni, amit a fent már idézett korábbi cikkemben írtam: A mondatok különböző részei többé vagy kevésbé alkothatnak tartományokat (összefüggő egységeket), és ha nem (vagy kevésbé) alkotnak ilyen tartományt, akkor is összetartozhatnak többé vagy kevésbé. Mindkét fogalmat graduálisnak tekintem, tehát mind a tartományoknak, mind az összetartozásnak inkább valamilyen erőssége van, mintsem létezése vagy nem létezése. Ebben a szellemben azonban nincs sok értelme annak a kérdésnek, hogy egy bizonyos mondatban pontosan mi alkotja az állítmányt.

Fogadjuk el, hogy az állítmány szóval a mondaton belül annak idejét és módját kifejező eszközöket és a hozzájuk legszorosabban tartozó kifejezéseket jelöljük. Így a magyarban valóban a ragozott igealakot feleltethetjük meg neki, hiszen nyilvánvalóan ez tartozik össze legszorosabban az időt és módot kifejező toldalékokkal (és, hogy úgy mondjam, a ragozott igealakon jelentkezik azok hiánya is, ami ugyebár jelen időt, illetve kijelentő módot jelöl). Tartalmilag az állítmányt a mondatban leírt helyzet, esemény, folyamat stb. szereplőire utaló kifejezésektől szoktuk megkülönböztetni (ezek az úgynevezett bővítmények, pl. az alany és a tárgy), velük szemben maga az állítmány az illető helyzet, esemény, folyamat fajtáját jelöli meg. Ezért tartalmi szempontból, tágabb értelemben nyugodtan az állítmányhoz sorolhatjuk azokat a bővítményeket, amelyek ennek a fajtának a részleteit fejezik ki (olyan módosítókra gondolok, mint gyorsan, alaposan stb.). Ezek elég szoros kapcsolatot alkotnak a ragozott igével, minden bizonnyal szorosabbat, mint a konkrét szereplőkre utaló bővítmények.

Azt, hogy a tartalmi összetartozást nem érdemes, és valószínűleg nem is lehet szigorú, kategorikus mondattani összetartozásnak megfeleltetni, jól mutatja ennek az írásnak a fő témája, a „létigék” esete. Ezek többé-kevésbé lehetnek „tartalmasak” (például valószínűleg tartalmasabb a fent említett marad, mint mondjuk a van ige sok használata), és minél „tartalmasabbak”, annál kisebb a szerepe a hozzájuk kapcsolódó egyéb kifejezéseknek abban, hogy a helyzet, esemény, folyamat stb. fajtáját jelöljék, és ilyen értelemben annál kevésbé „tartoznak bele” az állítmányba – hogy olyan kifejezést használjak, amelyet egyébként nem találok túl hasznosnak. Például abban a mondatban, hogy A sógorom börtönőr (volt/lesz/lenne/stb.), a létige nem sokkal járul hozzá a tartalomhoz (hiszen a börtönőr már magában arra utal, hogy börtönőri munkát végez valaki), szinte csak az idővel és a móddal, míg az, hogy A sógorom börtönőr maradt utalást tartalmaz arra is, hogy korábban is börtönőr volt az illető, sőt esetleg arra is, hogy szó volt arról, hogy abbahagyja. Hasonlóan tartalmasabb az ige abban a kifejezésben is, hogy börtönőrnek készül, de nem állítanám, hogy a készül a maradnál is tartalmasabb lenne (ennek ellenére, azt hiszem, „hivatalosan” nem tekintik létigének, mert mellette esetragot kap a névszó), és így tovább.

Vagyis egyfajta munkamegosztás van a használt eszközök között abban, hogy melyik mennyire informatív az ábrázolt helyzet fajtájának megjelölésére vonatkozóan. (Általában az elhagyhatóság történetileg az alacsony informativitással függ össze, hiszen ami kevéssé informatív, annak az elhagyása kevésbé zavarja a megértést.) De ez a munkamegosztás is graduális, fokozatos jellegű, információelméleti eszközökkel talán még számszerűsíteni is lehet.

Római parti fák
Római parti fák
(Forrás: Wikimedia Commons / Livvyfan / CC0)

Egyébként hasonló munkamegosztás nemcsak a többé-kevésbé létigeszerű igék és a hozzájuk legszorosabban tartozó névszói kifejezések között van, hanem még az igék és a szereplőkre utaló bővítmények között is. Például abban a kifejezésben, hogy fát vág, a fát az esemény szereplőjeként is felfoghatjuk (bár nem biztos, hogy egy bizonyos konkrét fára gondol a beszélő, lehet hogy csak azoknak a dolgoknak az anyagára, amiknek a vágásáról beszél), de azt is mondhatjuk, hogy az egész kifejezés együtt jelöli a cselekvés fajtáját (azt a fajta cselekvést, amit a neki megfelelő összetett szó, a favágás is jelöl). Ezért ha valaki mindenáron meg akarja jelölni, hogy mi alkotja egy mondat állítmányát, akkor tud érvelni amellett, hogy a fát vág nem egy tárgy és egy állítmány kapcsolata, hanem maga az állítmány (ami formailag egy tárgyragos névszóból és egy ragozott igéből áll). Én nem fogok ezen összeveszni vele.

Köszönettel tartozom Soros Györgynek mindazért a támogatásért, amit munkásságom során én és kollégáim kaptunk tőle.     
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
4 Irgun Baklav 2017. november 10. 21:15

@Fejes László (nyest.hu): az idézett példák közül néhány szerintem nem jó analógia, ezek teljesen mások, mint a féléves mondat.

Pl. a tekert végü cigis mondat konkrétan fizikai cigarettavégekre utal, és világos, hogy itt a „végük van” tartalmilag is (vitathatatlanul) birtoklást fejez ki (klasszikus birtoklásmondat), és nem valaminek a befejeződésére utal. Fel se merül, hogy itt névszói-igei állítmányként lehetne elemezni a „végV(k) van”-t. Ilyen szempontból az „a félév végén van a vizsga” is más, mint a „vége (van) a félévnek”.

3 Fejes László (nyest.hu) 2017. november 10. 12:06

@Irgun Baklav: „Bár nem bizonyíték semmire, de arra, hogy ["végük van a féléveknek"], a google is csak ezt az egy nyest cikket dobja ki, szerintem nem véletlenül.”

És mi a furcsa benne? A gugli egy csomó hasonlót dob ki:

Végük van a csótányoknak

Egy évtizeden belül végük van az illiberális demokráciáknak

A menedékkérők újraelosztását célzó kvótáknak „politikai szempontból végük van”

Ó,Kunt fia, az efféle élvezeteknek kezdetük és végük van,

Félsikert hoztak: végük van a sztrájkoknak

Chelsea: Hiddink szerint végleg végük van az aranyálmoknak

Míg a mindennapi életben a csomóknak két végük van [!!!], a matematikai csomók végei össze vannak ragasztva.

Tudtok olyan cigiket mondani, amiknek ilyen tekert végük van?

A régi vidám estéknek, melyeken a tisztek igen gyakran résztvettek, végük van.

A projektek jellemzője, hogy jól definiált kezdőpontjuk és végük van

2 mederi 2017. november 7. 20:07

@Irgun Baklav:

"a „vége van”-t tekintenék összetett (névszói-igei) állítmánynak."

Egyet értek ("vége van valaminek" egyenértékű "befejeződött valami")..

Pl.

Az "Igen, van vége (=meghatározott időpontja) az első félévnek, június 30." Gondolom ez már lehet egyfajta "birtoklás mondat"..

1 Irgun Baklav 2017. október 29. 12:55

„Edit mondatának az a változata, hogy Vége van az első félévnek, formailag úgynevezett birtoklásmondat, olyan, mint az, hogy Két autója van a sógoromnak.”

Sose tartottam túlságosan sokra az iskolai nyelvtant, de azért ezt így szerintem elemi iskolásokkal is nehéz lehet megetetni. Ha arról szólna a mondat, hogy „A botnak is két vége van” akkor világos lenne, hogy a mondat birtoklást fejez ki, de ebből a mondatból a van nyilván nem is hagyható el. Én abból, hogy az MG nem sorol fel ilyen „nem igazi” birtoklásmondatokat a példái között, inkább arra következtetnék, hogy ezt a szerzők nem elemeznék birtoklásmondatként; hanem a „vége van”-t tekintenék összetett (névszói-igei) állítmánynak.

„Ezt mutatja az is, hogy lehetséges a »birtok« és a »birtokos« egyeztetése többes számban (Amikor végük van a féléveknek […]”

Én viszonylag sokáig jártam iskolába, de olyasmit, mint ami a példamondatban van, sosem hallottam. Bár nem bizonyíték semmire, de arra, hogy ["végük van a féléveknek"], a google is csak ezt az egy nyest cikket dobja ki, szerintem nem véletlenül.

Információ
X