Magdi nevű olvasónk szótörténeti kérdést tett fel:

A „felejt/ felejt-se!” és a „feled/ feled-je!” nagyjából azonos értelmű kifejezések, bár az utóbbi számomra „kulturáltabb” változatnak tűnik..

Kérdésem, hogy van-e valamiféle története ennek a két igének (különösen az első változatra gondolok)?

Nem vagyok szakértője a magyar nyelvtörténetnek, de egy kis utánaolvasás segített. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint mindkét ige töve az a fél szó, amelyet önállóan ma már csak az ’egyketted’ értelemben használunk, de régi használatai között volt az ’oldal, szél’ is: ez felismerhető a félre szóban. Mivel a felejtés nagyon elvont jelenség (nagyon nehéz tapasztalati megfigyelésekkel azonosítani), érthető, hogy a különböző nyelvekben nagyon változatos eszközökkel, képekkel fejezik ki. Például angolul a forget szóval, amelyben a for- ennek az igekötőnek a régi negatív jellegű ’el’ használatát őrzi, a get pedig a megértés, tudomásul vétel egyik kifejezése volt. Vagyis a tudomásul vétel ellenkezőjét fejezhette ki eredetileg a forget, amíg még élénken éltek a részeinek a megfelelő használatai. Latinul az obliviscor igében (ennek egyik igenevéből származik például a francia oublier vagy a spanyol olvidar) az ob- igekötőnek hasonló a funkciója, a -liv- résznek pedig a levis ’könnyű, lagymatag, jelentéktelen’ tőhöz van köze. A fél valószínűleg az ’oldalra, félre, el’ használatok miatt képezhette a feled és a felejt alapját.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ami a két változat különbségét illeti: két különböző képzőt tartalmaz a két szó. Az -ad/-ed képző általában ’valamilyenné válásra’ utal (pl. apad, szakad), az -ít/-ajt/-ejt pedig ’valaminek az előidézésére’ (pl. szalajt, taszít, veszejt). Bár nem tudom pontosan, de sejtem, hogy az -ít változat az -ajt/-ejt változatból alakulhatott ki. Érdekes, hogy ma is úgy viselkednek az -ít képzős igék, mintha a -t előtt még mindig állna egy mássalhangzó. A többi magánhangzó + t végű igének ugyanis a kötő-felszólító módú alakjai -ss végűek (pl. lát ~ láss-, hat ~ hass-), míg az -ít végűek -ts (ejtve [cs]) végűek, pl. tanít ~ taníts-, éppen úgy, mint általában a mássalhangzó + t végűek: bont ~ bonts-, tart ~ tarts-. (Az -ít végűek mellett így viselkedik még a tát ige is: táts-; talán ennek a végződése is az -ít/-ajt/-ejt családba tartozik.)

A feled ~ felejt pár azért érdekes, mert az alakjuk alapján azt várnánk, hogy eltérjen a jelentésük: a feled szónak ’valamilyenné válást’ kellene kifejeznie (elfeledtem ’nem emlékezővé váltam’), míg a felejt-nek szándékos, aktív ’valamilyenné tételt’ (elfelejtettem ’kivertem a fejemből’). De már a legkorábbi írásos előfordulásaikban sem tapasztalható ilyen különbség. Ilyenkor a nyelvekben általában előbb-utóbb mégiscsak létrejön valamilyen használatbeli különbség a két alak között (ezt szinonimakerülésnek nevezik). El tudom képzelni, hogy a feled és a felejt között azért nem jött létre ilyen különbség, mert mindig egymástól eltérő volt a stílusértékük, ahogy ma is: Magdi véleményével szemben a feled ige nem „kulturáltabb”, mint a felejt, hanem egyszerűen régies-irodalmias, a mai köznyelvben már nem használatos.

Ottfelejtett bicigli
(Forrás: Wikimedia Commons / Sebastian Ballard / CC BY-SA 2.0)

Hogy egy ellenpéldát idézzek a holland nyelvben a vergeten ’elfelejt’ ige két használata között kialakult egy használatbeli különbség. Arról van szó, hogy a hollandban az összetett múlt idejű alakokat némelyik ige esetében a zijn ’lenni’ ige alakjaival alkotják (általában olyan igékkel, amelyek önkéntelen ’valamilyenné válást’ vagy ’valahol, valahogy levést’ fejeznek ki, például magával a létigével), más igék esetében (különösen aktív, tárgyra irányuló cselekvést jelentő igéknél) a hebben ’van neki’ segédigét használják. Az ’elfelejt’ jelentésű vergeten ige esetében azonban ingadozást figyelhetünk meg. Az az alak is létezik, hogy Ik ben vergeten ’elfelejtettem’ (a ben a létige megfelelő alakja), és az is, hogy Ik heb vergeten ’elfelejtettem’ (a heb a ’van neki’ értelmű segédige megfelelő alakja). Vannak, akik szinte felcserélhetőnek érzik a kettőt, bár az irodalmi norma szerint jelentéskülönbség van köztük: a zijn segédigével alkotott múlt idejű alak mellett a tárgy gondolati tartalomra utal, amely kimegy valakinek a fejéből (pl. Ik ben haar naam vergeten ’elfelejtettem a nevét’), míg a hebben segédigével alkotott kifejezés magyarra inkább a megfeledkezik vagy az ottfelejt igével fordítható, és a tárgya nem gondolati tartalom, hanem valóságos tárgy, amiről valaki megfeledkezik vagy amit ottfelejt valahol (pl. Ik heb de fiets vergeten ’megfeledkeztem a bicigliről’). A két magyar változat között azonban ilyen jellegű használati különbséget sem tapasztalok.