nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Kis jelelési illemtan

Illik-e átmászkálni jelelve beszélgetők között? Mikor illik papírgalacsinnal megdobni valakit, aki nem hall, de nem figyel ránk? Aki a lámpát fel-le kapcsolgatja egy emberekkel teli teremben, az vajon mit akar? Mennyire bensőséges viszonyt fejez ki, ha egy férfi megsimogatja egy másik férfi hátát-vállát? És minek kopognak egymásnak az asztalon a jelelők evés közben?

Szabó M. Helga | 2013. november 5.
|  

Amint egy halló bekerül egy siket közösségbe, meglepődik olyan dolgokon, melyek a siketek számára maguktól értetődők. Ezek egyrészt viselkedési szokások, másrészt a jelnyelv természetéből adódnak. Sok tekintetben eltérőek a jelnyelvi és a hangzó nyelvi kommunikáció feltételei.

Beszélgetni lehet sötétben is, jelelni aligha! Ugyanígy egyik szobából nem lehet átkiabálni a másikba jelnyelven. Viszont a jelelők akkor is szót értenek egymással, ha üvegfal (pl. vonatablak, bezáródó metróajtó) választja el őket egymástól, amelyen a hang nem jutna keresztül. Ugyanezen az alapon remekül eltársalognak két egymást követő autó utasai is egymással.

Át az üvegfalon
Át az üvegfalon
(Forrás: iStockphoto)

A cikkhez készült illusztrációkban a párbeszédeket nem feliratozva közöljük, mivel a lényeg nem a beszélgetés tartalmán van, hanem az adott kommunikációs helyzeten. A felvételek a Siketek Nemzetközi Hetének rendezvényén készültek, 2009-ben – eredetileg kutatási céllal, amihez a résztvevők beleegyezésüket adták. Operatőrök: Juhász Ferenc és Mongyi Péter, vágó: Szabó M. Helga

Egy séta sem a megszokott kinézetű, amikor jelelők a résztvevői. Egyrészt a kommunikációhoz szükség van az egymás felé forduláshoz, ami lassítja, s kissé nehezíti az előrehaladást. Ha a séta esti program, igencsak szakaszos lesz a mozgás is, hiszen – a fent említett okok miatt – a sötét útrészeken gyorsan áthaladnak, a lámpák alatt pedig lelassítanak, vagy megállnak, hogy elmondják mondandójukat.

Vegyél már észre!

Az egyik alapkérdés az: hogyan oldható meg a figyelemfelkeltés, ha partnerünk, aki nem figyel ránk, siket. Vagy hogyan jelzi egy siket a többieknek egy zsúfolt teremben, hogy mindannyiukhoz szólni kíván?

Két vagy néhány résztvevő esetében az alapvető stratégia az illető látóterébe való bemozdulás kell legyen: integetés, felé fordulás stb. Igaz ez abban az esetben is, ha egy társalgás közben az egyik fél jelezni kívánja, hogy át szeretné venni a szót.

A siketek, illetve jelnyelvhasználók esetében, ilyen helyzetben a felkar, váll finom érintése sem tűnik túlzott bizalmaskodásnak. Olyan is előfordul, hogy a beszélgetésben lévő társat csupán üdvözölni szeretné egy barátja, ilyenkor anélkül, hogy kizökkentené őt a mondókájából, megsimogatja a vállát, hátát. Ezekben az esetekben nem kell semmilyen mögöttes jelentést tulajdonítani a testkontaktusnak…

Ha társuk mindehhez túl messze van, akkor egészen kreatív megoldásokkal próbálkoznak a siketek. Az egyik legalapvetőbb a rezgéskeltés, például dobbantanak a lábukkal, vagy azonos asztal mellett tartózkodva finoman megütik az asztal lapját, esetleg elkezdik tologatni az asztalt – a siketek a közeg által továbbított minimális rezgést is megérzik. Hasonló célt szolgál egymásnak háttal lévő személyek esetén, ha az egyik pl. újsággal legyint egyet a lámpa fénye felé, hogy árnyékot csináljon, ilyenkor a másik megfordul. Ha a viszonyuk bizalmasabb, a távolság pedig nagyobb, esetleg megdobják az illetőt egy papírgalacsinnal, bár ezt már nem mindenki fogadja szívesen. De ne lepődjünk meg akkor sem, ha ilyen szituációban kiabálást tapasztalunk: ilyenkor az illető hallásmaradványára próbál hagyatkozni a társa, aki szeretné magára felhívni a másik fél figyelmét – de ez nyilván nem működik bárkivel. A modern kommunikációs eszközöket is bevetik olykor: megrezegtetik társuk mobilját is egy hívás indításával, ha ismerik az illető számát.

Az is elterjedt, hogy ha a „célszeméllyel” nem tudjuk közvetlenül felvenni a kapcsolatot, akkor a vele aktuálisan társalgó partnernek jelzünk, ő szól az illetőnek, hogy valamit szeretnénk tőle.

Ha pedig egy teremben szeretné valaki egyszerre több ember figyelmét magára irányítani, elkezdi fel-le kapcsolgatni a villanyt. Ez bármilyen furcsának (sőt esetleg kifejezetten idegesítőnek) tűnhet, annál praktikusabb. Így ugyanis mindenki arrafelé fordul, amerre a kapcsolót sejti: vajon ki áll ott, és mit akar? Nehezebb a helyzet, ha a társaság szabad téren tartózkodik, s mindenki keresztbe-kasul társalog. Ilyenkor jellemzően érintéssel, a kezdeményező a hozzá legközelebb állótól indulva láncszerűen értesít mindenkit a szándékáról, s lehetőleg egy jól látható pontot választ magának a megszólaláshoz. Mindegyik helyzetben feltétlenül meg kell várni, míg a „célközönség” – legyen szó egyetlen emberről vagy egy csoportról – valóban rá figyel.

Kommunikációs illemszabályok a siket közösségben

A jelnyelvhasználók általánosan a tegeződést használják, ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki mindenkivel meleg baráti viszonyban van. A bizalmas, illetve távolságtartóbb viszony kifejeződése a jelnyelvhasználó aktuálisan alkalmazott stílusától függ, amely részben a mimikában nyilvánul meg, részben pedig a kiválasztott kifejezésekben, amellyel egymást köszöntik, vagy ahogyan a mondandójukat egymásnak előadják.

A jelnyelvi kommunikáció az általános tegeződésen túl még abban is hasonlít az angolszász nyelvterületek kommunikációjára, hogy az üdvözlések nem merülnek ki egy „helló”-ban, vagy egy „sziá”-ban, hanem mindig jön a „Hogy vagy?” kérdés is. Ezek a szokások elsősorban a közösségen belül élnek. (Természetesen a siketek is ismerik a magyar udvariassági szabályokat, s hallókkal tudnak magázódni, „Jó napot” kívánni, stb.) A hallók számára furcsának tűnhet, hogy ha két ismeretlen siket találkozik, a bemutatkozás után a következő kérdés az: „Melyik iskolában jártál?”, „Honnan jöttél?” – ők ugyanis így próbálnak rögtön közös ismerőst keresni, egymást „térben elhelyezni”.

Sokszor felmerül a hallókban, amikor jelelőket látnak beszélgetni, hogy nem illik közöttük áthaladni, elzárni a „kilátást”. Ez alapvetően igaz: ha megoldható, kerüljük ki őket; de ha nincs más út, csak a beszélgetők között, akkor különösebb feltűnés és magyarázkodás nélkül, gyorsan haladjunk át közöttük. Ahogy az alábbi bejátszás is mutatja, ők sem csinálnak nagy ügyet abból, ha keresztülmászkálnak egy beszélgető társaságon.

Alapvető illemszabály az is, hogy siket(ek) jelenlétében nem illik hangzó nyelven társalogni, csak jelelve. Más a helyzet természetesen akkor, ha a szituációban részt vevő hallók nem tudnak jelelni, ilyenkor a szájról olvasást kell biztosítani a siket fél számára – ehhez a tempóra és normális (nem túlzott, de nem is motyogós) artikulációra kell figyelni. Az alábbi felvételen két halló nőt látunk jelelni egymással. Igaz, hogy mindketten jeltolmácsok, de nem azért beszélgetnek jelelve, mert ebből űznek sportot, vagy mert kamera vette őket – hanem mert a kamera mögött egy siket ismerősük állt, akit a beszélgetésük résztvevőjének tekintettek.

Némiképp a beszélgetés is másképp alakul, ha a kezek foglaltak. Ilyenkor a jelelők csak egy kézzel jelelnek – a kommunikáció körülbelül annyira szenved csorbát, mint mikor valaki evés vagy fogmosás közben beszél, ezért torzítva artikulál, de megértjük.

Ha étkezés közben folytat társalgást egy jelelő páros vagy csoport, akkor a tekintet irányítása és a beszélő–hallgató szerepek váltogatása igényel bizonyos fokú alkalmazkodást: aki beszél, az éppen nem eszik; aki eszik, az meg nem a tányérjába mélyed, hanem figyel.

Egyébként ha valaki még nem tudná, hogy miért kopogtatnak a jelelők az asztal lapján étkezéskor, annak eláruljuk: ennek az egyszerű mozdulatnak annyi a jelentése, hogy ’jó étvágyat!’, és azért praktikus, mert az épp a tányérja fölé hajoló siket is észreveszi, tud rá reagálni.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X