A névadás a legtöbb közösségben a mai napig különleges esemény: van, ahol maga a névadás aktusa is ünnepi kereteket kap, más családok számára viszont nem annyira a ceremónia, inkább a név kiválasztása okoz fejtörést és izgatottságot. Sok kultúrában a neveknek mágikus szerepet tulajdonítottak, ezért adtak ún. totem- vagy védőneveket, illetve áhított tulajdonságot jelentő bókneveket – e tekintetben nemcsak a legendás indián nevekre (Támadó Sólyom, Vörös Felhő) gondolhatunk, de akár az ősi magyar névadás is példa lehet (Nemvaló, Bátor). Ezzel szemben ma már sokkal inkább a jó hangzás, a divat, illetve az adott név mintaként szolgáló más viselői nyomnak a latban. Azonban az mindenütt közös, hogy egy újszülött nem sokkal a világra jövetele után a közösségtől nevet kap, és ezt a nevet a közösség hivatalosan is elfogadja.

Az egyén későbbi élete során aztán számos állomás következik, amikor vagy további neveket kap(hat): becenevek, esetleg csúfnevek keletkeznek, amelyeket már a vele napi kapcsolatban állók ragasztanak rá. Ezek sokszor a hivatalos névből származtathatók (Gombaszögi Ella – Gomba; Salamon Béla – Sala, Latabár – Latyi), néha azonban az illető valamely testi vagy viselkedésbeli jellemzője alapján ragad rá egy jelző, ami névvé válik (Pufi, Pici).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A siket közösség esetében a nevekben is tükröződik a kettős identitás. Egyfelől a halló társadalom tagjaként természetesen mindenkinek van egy hivatalos neve: ez a név Magyarországon mindig a magyar névadásnak megfelelően egy vezetéknévből és egy vagy két keresztnévből áll, jellemzően írott formában él (dokumentumok, illetve levelezés, írásos említés formájában), hiszen ez a magyar nyelvhez kötődik elsősorban. (Adott esetben természetesen a hivatalos keresztnévnek a becézett formáját is használják, ha valakit emlegetnek.) Azonban ez az írott, illetve kiejthető név nem egészen felel a jelelés sajátosságainak, ezért a siket közösség minden tagja kap élete folyamán egy (esetleg több) jelnevet (névjelet) is. A jelnevet jellemzően mindenkinek a közösség adja, többnyire az egyénnek a közösségbe kerülése kapcsán (pl. beiskolázás, munkahely(váltás), jelelni tanuló halló beilleszkedése egy siket társaságba stb.) – amikor a csoport tagjai megismerik az illetőt, és a névadás szempontjai szerint felruházzák őt egy „jelelhető” névvel is. Gyakran tetten érhető, hogy ha valaki egy másik közösségbe kerül, ahol még nem ismerik, akkor bemutatkozáskor egyrészt lebetűzi a hivatalos nevét, másrészt bemutatkozik a névjelével is – ez utóbbit átmenetileg biztosan elfogadják, de idővel lehet, hogy újabb nevet kap az új közösségtől.

A tükörfordítások és az unalmas monogramok

A legegyszerűbb megoldás az, amikor a valódi nevének valamilyen „fordítása” válik valakinek a jelnevévé. Ide tartoznak egyrészt azok a felismerhető köznévi jelentéssel bíró vezeték- vagy keresztnevek, amelyeknek van jelnyelvi megfelelőjük: A nagybetűs átírás az adott alapjelentésű jelre utal.  Arató – ARAT(ÁS); Horváth – HORVÁT; Nagy – NAGY/MAGAS; Hajnalka – HAJNAL; Szilveszter – SZILVESZTER (’december 31.’); Piroska – PIROS. Bizonyos esetekben több különböző névforma ugyanazzal a jellel adható vissza, ilyen a Juhász és Pásztor, amelynek jelben azonos a megfelelője, hiszen az állatterelést a jelnyelvi megfelelő nem bontja specifikus, egy-egy állatfajhoz kapcsolódó terminusokra, csak „általában pásztor” létezik, amelynek jelnyelvi megfelelője a lasszózást idézi fel.

Néhány hivatalos név tükörfordításban jelnévként is használatos
(Forrás: Mongyi Péter és Juhász Ferenc)

Ebbe a csoportba tartoznak azok a „torzítások”, „áthallások” is, amelyek néha már népetimológiának minősülnek, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az adott név eredetileg abból a jelentésből alakult ki, amit most mögé gondolnak a jelnyelvhasználó közösség tagjai. Érdekes módon erre épp két jelnyelvkutatót lehet példaként említeni. Lancz Edinát a LÁNC jellel azonosították, ennél mókásabb viszont Rozbora Gabriella esete, aki végül a ROSSZ BOR jelkapcsolat viselője lett.

Népetimológiával létrejött névjelek
(Forrás: Mongyi Péter és Juhász Ferenc)

Végül ebbe a kategóriába sorolhatjuk azt a megoldást is, amikor valakinek a monogramja válik névjellé fonomimikai vagy daktil formában. Így például a jelnyelvi előadóként ismertté vált grafikus és siketiskolai tanár, Vincze Tamást a mai napig V (fonomimika) T (fonomimika) monogrammal szokás emlegetni, ezzel némileg egybevágóan ő maga írásban a ViTa rövidítést használja aláírásként.

Amikor a monogram válik névjellé
(Forrás: Mongyi Péter és Juhász Ferenc)

Állandósult formájú keresztnevek

Még mindig a hangzó nyelvvel való közvetlen kapcsolat sejlik fel néhány gyakoribb keresztnév jelnyelvi megfelelője esetében – ám ez csak a látszat! Vannak ugyanis olyan keresztnevek, amelyeknek szinte szótárszerűen megfogható, saját megfelelőjük van a jelnyelvben. Ilyenek például a Mária (ennek két jelnyelvi formája is él párhuzamosan), Zsuzsa, Kati, Ági, vagy újabban az Andrea, illetve férfinevek közül a József, Sándor, Ferenc, illetve újabban az Attila.

Néhány gyakoribb női keresztnév állandósult jele.
(Forrás: Mongyi Péter és Juhász Ferenc)

Ezek azonban gyaníthatóan egy-egy konkrét személy egyéni jelnevei voltak, s csak kényelemből hagyományozódtak tovább hasonló keresztnevű emberekre. Később azonban már nem lehetett beazonosítani, kitől is származik az adott jelnévi forma, hanem szinte a köznevekkel azonos módon viselkedő, egy az egyben behelyettesíthető alakokká váltak.

Néhány gyakoribb férfi keresztnév
(Forrás: Mongyi Péter és Juhász Ferenc)

A fenti példák némelyike inkább a kezdőbetűre vezethető vissza: a József névjelben felismerhető a daktil ábécé J eleme, az Attila jelnév „billegése” pedig a két fonomimikai T-tartalmaz játékos formában (ld. fentebb, Vincze Tamás nevénél). A példák többsége azonban már átvezet bennünket a következő típushoz, amelyek esetében a névjelnek semmi köze a hivatalos iratokban szereplő írott magyar névhez, sokkal inkább személyes jellegű, viselőjének külső vagy belső jellemzőjét, sajátos viselkedését idézi fel. Így például „az első KATI” egy cserfes lány, illetve asszony lehetett, a MÁRIÁk egyike pedig biztosan apró termetű volt.