Fura jószágok a „tulajdonnevek”. A helyesírási szokás szerint a „tulajdonneveket” nagy kezdőbetűvel írjuk, kivéve, ha olyan „képzővel” vannak ellátva, amelyek valamilyen más „szófajú” tövet képeznek belőlük: hamleti, hamletes, hamletezik. (A Hamleté szótő például semmilyen „tulajdonnévi” vonást nem mutat, mégis nagy kezdőbetűvel kell írni, mert a végén az -é-t nem tekintik „képzőnek”.) A hagyományos nyelvtan „szófaji” különbséget lát az úgynevezett „köznevek” (pl. kutya) és az úgynevezett „tulajdonnevek” (pl. Hamlet) között. Ezen azt érti, hogy eltérőek az alaktani, mondattani és jelentéstani tulajdonságaik. Végül a hagyományos logikai jelentéstan abban látja a különbséget a „köznevek” és a „tulajdonnevek” között, hogy az előbbi dolgoknak egy egész osztályát jelöli, míg az utóbbi egyetlen egyént („individuumot”). A kutya szerintük az összes ’kutyának’ minősülő egyénre utal(hat), míg a Hamlet egyetlen individuumra (egy konkrét Shakespeare-színdarabra, vagy annak főszereplőjére).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A nyelv viszont tojik minderre: a hagyományos nyelvtanra, a helyesírásra és a logikai jelentéstanra egyaránt. A helyesírásról a nyelv nem is tud. Csak nagyon ritka esetekben fordul elő, hogy egy furcsa írásmód valamilyen divat révén tükröződik egyesek kiejtésében (pl. vannak, akik a tudjon vagy álljon igealakokat szándékosan -d-j- és -l-j- hangkapcsolatokkal ejtik, nem pedig -ggy- és -jj- hosszú mássalhangzókkal). De a nagy kezdőbetűvel a kiejtés amúgy sem tud mit kezdeni. Azzal, hogy a hagyományos nyelvtan éles különbséget tesz „köznevek” és „tulajdonnevek” között, a nyelv hangyányit sem törődik, mert sem az alaktani, sem a mondattani, sem a jelentéstani megkülönböztetésükben nem következetes, ahogy ezt a nyelvészeti szakirodalomban már sokan megírták (pl. lásd a cikk végén a hivatkozást). Végül a logikai jelentéstan szempontjaira is fütyül a nyelv, hiszen például a kutya is számtalanszor utal egyetlen individuális kutyára, és Hamlet szó is számtalanszor utal mindenféle Hamlet-előadásokra, Hamlet-figurákra, sőt mindenféle másra is, nemcsak individuumokra.

(A) Hamlet előképe, (az) Amblett
(Forrás: Wikimedia Commons)

Mindezt azért bocsátottam előre, mert Péter nevű olvasónk kérdése a Hamlethez hasonló műcímek problémájához kapcsolódik. Hogy ezek „tulajdonnévnek” nevezhetők-e, abban a fenti okokból nem nyilvánítok véleményt, mindenesetre a helyesírás nagy kezdőbetűs írásmódot ír elő. Ugyanakkor legtöbbször kötelező előttük a névelő használata, mintha „köznevek” lennének: Ma a Hamletet játsszák (nem pedig *Ma Hamletet játsszák). Ráadásul jelzőkkel és más módosítókkal is használhatjuk őket, mint a „közneveket”: fantasztikus Hamlet, ez a Hamlet, a Hamlet, amit megrendezett, és így tovább.

Ugyanakkor sok cím már eleve névelővel vagy más determinánssal kezdődik: A dzsungel könyve, Egy faun délutánja, Minden eladó, Az a szép fényes nap. Ezekkel állandóan meggyűlik a bajuk a beszélőknek, általában úgy járnak el, hogy ha a címben levőtől eltérő névelő kívánkozik eléjük, akkor kiteszik, de ha ugyanolyan, akkor nem ismétlik meg: Láttam A dzsungel könyvét, Hallottam az Egy faun délutánját, és így tovább. De mit teszünk, ha jelzőt akarunk használni egy ilyen cím előtt?

A Vígben játsszák A dzsungel könyvét, aminek a hivatalos címe: A dzsungel könyve. Ez az előadás azért érdekes, mert jeltolmáccsal adják elő, és ezért meg szerettem volna osztani a facebookon úgy, hogy a cím elé jelzőt rakok. Automatikusan így írtam volna: Jeltolmácsos Dzsungel könyve a Vígben, de ebben az esetben a hivatalos cím sérül, eltűnik a névelő. Viszont ha benne hagyom, teljesen hülyén hat, és más értelem adódik hozzá: Jeltolmácsos A dzsungel könyve a Vígben. Így olyan, mintha azt akarnám kiemelni, hogy ez az előadás olyan, de a többi nem. Ilyen esetben elhagyható a névelő? És ha igen, a rá következő szó megkapja a „nagy kezdőbetű jogát”?

Nekem az a véleményem, hogy ilyenkor nem olyan fontos a filológiai pontosság, vagyis, ahogy Péter fogalmaz, a cím „hivatalos” formája. Vagyis nem úgy írnám, ahogy Péter („A Vígben játsszák A dzsungel könyvét”), hanem így: A Vígben játsszák a Dzsungel könyvét, hiszen itt a névelő nem a cím része, hanem az a névelő, ami általában a címek előtt szokott szerepelni. Ennek megfelelően a nagy kezdőbetű is dukál a címnek, ebben a „csonka” formában is (tehát itt a dzsungel szónak). És hasonlóképpen elhanyagolnám a filológiai pontosságot, a cím „hivatalos” változatát, amikor jelzőt használok: Jeltolmácsos Dzsungel könyve a Vígben. 

Illusztráció A dzsungel könyvéhez
(Forrás: Wikimedia Commons / W. H. Drake)

Érdekes az újságcímek esete is, mert ezeket állandóan emlegetjük. (És az is érdekes, hogy milyen értelemben individuális egy újság, aminek minden nap, héten vagy hónapban új száma jelenik meg...) Különösen az idegen nyelvű lapoknál gyakori (Magyarországon nekem hirtelen csak Az Est jut eszembe, a múlt század első feléből): Le Monde, El País, Der Spiegel, The Washington Post, Al-Ahram, Háárec stb. Változó, hogy ezeknek címéből az eredeti nyelvekben elhagyható-e a névelő. Például a Washington Post és a Spiegel elől elhagyják, ha úgy adódik; a Le Monde és az El País elől nem nagyon lehet (még az internetes oldaluk címében is benne van). Magyar szövegben semmi okunk elhagyni ezeket a névelőket, bár ha névelő nélkül is érthető a nevük, akkor nyugodtan megtehetjük: azt írta a Washington Post meg a Spiegel. De csak akkor próbálkozzunk, ha biztosak vagyunk a dolgunkban. Például a legrégebbi izraeli napilap, a Háárec nevének elején a há- határozott névelő ugyan, de ne próbáljuk anélkül mondani. Ugyanis a folytatása, az -árec csak egy hangtani váltakozás miatt hangzik így, mert az ’ország’ jelentésű szó névelő nélkül így hangzik: erec.

Ajánlott olvasmány

Barabás András – Kálmán C. György – Nádasdy Ádám, 1977. Van-e a magyarban tulajdonnév? Nyelvtudományi Közlemények 79, 135–55.