nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A megértés kulcsa
Ez kötelező, vagy csak lehetséges?

Ez aztán az olvasói kérdés! Mi része, és mi nem része a magyar nyelvtan rendszerének? Házi szakértőnk keresi a kulcsot...

Kálmán László | 2015. november 20.
|  

Általában kerülöm, hogy az olvasóink kérdéseit minősítgessem, az nem dolgom nekem, de most mégsem állom meg, hogy Andrea nevű olvasónkat ne dicsérjem meg a kérdéséért. Egy remek észrevételt fogalmaz meg, ráadásul a lényegre tapintva.

Az „Ez sárkány, Ez szép, Ez a lába” típusú mondatokkal kapcsolatban írok önöknek.

Igyekszem értelmesen megfogalmazni a kételyem, kérdésem. A fenti mondatokban a mutató névmás használata kötelező vagy igen valószinű annak a lehetősége, hogy egy anyanyelvi beszélő azt kitegye? A kételyem azzal függ össze, hogy a magyar, ha nem tévedek, zéró alanyos nyelv. Mégis elképzelhető, hogy ebben a fajta hiányos mondatban az alany használata kötelező lenne?

Tudom, hogy a szituációs kontextustól függően helyesek lehetnek a „Sárkány, Szép, A lába” mondatok is. Mégis lehet esetleg, hogy egy semleges (fókusz nélküli) „S Øcopula Attr” szerkezetben, amiatt, hogy még az ige sem jelenik meg, az alany kitétele esetleg kötelező lehet?

Nagyjából igazat adok Andreának, amit kérdésként tett fel, azt akár állításként is elfogadhatónak tartom. Valóban, a mutató névmást az ilyen mondatokban a beszélők ki szokták tenni, annak ellenére, hogy a magyarban általában elhagyható az alany (személyes névmás formájában sem kell szerepelnie a mondatban). Talán csak egyetlen kifejezéssel vitatkoznék, de ennek nincs különösebb jelentősége, hogy Andrea ezeket a mondatokat „hiányosnak” nevezi, pedig nem azok. Mivel a magyarban a kopula a jelen idő egyes szám harmadik személyében mindig Ø alakú (ahogy Andrea írja: „Øcopula”, vagyis nincs jelen), ezért hiányról nem beszélhetünk. (A hiányos mondatok olyanok, amelyekben szerepelnie kellene annak, ami nincs bennük, és szerepelhetne is, vagyis létezik a teljesebb változatuk is.)

Az alapproblémát én így fogalmaznám meg: A kötelezőség azt jelenti, hogy ha a mondat egyik kifejezése nem lenne jelen, akkor olyan mondatot kapnánk, amit anyanyelvi beszélő legfeljebb tévedésből, nyelvbotlásból mondana. Az ilyen mondatot hívják a generatív nyelvészetben agrammatikusnak (nem jólformáltnak, nem grammatikusnak). A generatív nyelvészet szerint a nyelvtannak az a feladata, hogy egyértelmű, éles határt húzzon a jólformált és az agrammatikus mondatok közé, mivel ez az iskola a nyelvet a grammatikus mondatok halmazával azonosítja. Andrea alany nélküli mondatait a magyar nyelvtan nem zárhatja ki, hiszen nagyon ritkán előfordulhatnak, ráadásul a magyar nyelvtan általános generatív szabályrendszere alapján nyilván helyesnek, jólformáltnak minősülnek (hiszen, mint megállapítottuk, a magyar mondatban nem kötelező az alanyt kitenni). Ugyanakkor a beszélők ezekben az esetekben mégis szinte mindig kimondják az alanyt. Ez a ma uralkodónak mondható generativista megközelítés számára problematikus.

Mi lehet az oka ennek a furcsa jelenségnek? Feltételezésem szerint az, amire Andrea úgy utal, hogy ezekben a mondatokban „még az ige sem jelenik meg”. Persze önmagában az, hogy nincsen ragozott igealak a mondatban, nem lenne probléma, de az Andrea által idézett mondatokban csak egyetlen rövid kifejezésből áll az állítmány, és a mondatok így „túl rövidek”. Ahogy Andrea sémájából is látszik, a mondatszerkezet jelentéstanilag három részből áll: egy alanyból (Andreánál „S”), egy létigéből és az állítmány tartalmas részeként szolgáló névszói szerkezetből (Andreánál „Attr”). Valahogy úgy érzik a magyar beszélők, hogy egy háromelemű szerkezetből nem elég csak egyet kimondani, az egészen rövid változat nem adna elég kulcsot a megértéshez, a szerkezet felismeréséhez.

Ez elég kulcs?
Ez elég kulcs?
(Forrás: Wikimedia Commons / Sasha Taylor / CC BY-SA 2.0)

Más hasonló esetekben is megfigyeltem már ezt a jelenséget. Például ha egy olyan kifejezés az alany, ami a hallgatóság számára nem ismert (és különösen igaz ez az idegen nyelvű kifejezésekre), akkor mindig teszek egy mutató névmást az alany és az állítmány közé, hogy megkönnyítsem a szerkezet felismerhetőségét: A „handsome” az ’jóképűt’ jelent; A Bataclan az a 11. kerületben van. Még inkább így van akkor, ha – mint Andrea mondataiban – nincs ragozott igealak a mondatban (mert egyes szám harmadik személyű, ún. „névszói állítmány” van a mondatban): A paella az ilyen piláf-féleség.

Ha Andrea egy generativista nyelvészt kérdezne a jelenség nyelvtani megítéléséről, akkor az feltehetően azt válaszolná, hogy maga a nyelvtan (a beszélők kompetenciája, ahogy ők mondják) nem teszi szükségessé az alanyi mutató névmás használatát, a magyarban az mindig elhagyható. De a beszédben (és egy kicsit másképp, de az írásban is) nem a maga tisztaságában jelenik meg a beszélők kompetenciája, hanem mindig a performanciájukon átszűrve. (A generativista elméletben a performancia az a képességünk, hogy a kompetenciánkat alkalmazni tudjuk a megértésben és a beszédben vagy írásban.) Eszerint a performanciánk diktálja nekünk az olyan döntéseket, mint például hogy kimondjunk egy amúgy szükségtelen mutató névmást, hogy a mondatunk érthetőségét javítsuk.

Ez lenne a kulcs?
Ez lenne a kulcs?
(Forrás: Wikimedia Comnmons / Vassil)

Más nyelvészek azonban kételkednek a generativista felfogás megalapozottságában, vagyis abban, hogy érdemes elkülöníteni a nyelvtant (a kompetenciát) – mint statikus tudást az anyanyelvünk jólformált mondatainak felépítéséről –, és a performanciát – mint azt a képességünket, hogy a nyelvtant használjuk. Én is ezek közé a nyelvészek közé tartozom, nem tartom indokoltnak és kellően alátámasztottnak ezt a különbségtételt, sem elméletileg, sem a gyakorlatban. (Hogy miért nem, azt nagyon hosszú lenne elmagyarázni, de egy érvet megemlítek: még senki sem látott olyan beszélőt, akinek olyan nyelvi deficitje lett volna, amit egyértelműen vagy csak a kompetencia, vagy csak a performancia károsodásának lehetett tulajdonítani.)

Nos, a magamfajta nyelvészek ezért olyanféle választ adnának, hogy igen, a magyarban az alanyt általában nem kötelező kitenni, még személyes névmás formájában sem, de egy másik szempont, a mondat szerkezetének könnyebb felismerhetősége néha ez ellen hat, és olyankor az alany leggyakrabban jelen van, különösen élőbeszédben. És ez éppen úgy a magyar nyelv rendszerének része, mint az alany általános elhagyhatósága.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X