nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
  • mondoga: @Fejes László (nyest.hu): Nem, nem keverek semmit. Csak rámutattam, hogy Riba rosszul, pon...
    2019. 08. 24, 23:27  Hun‒ugor géntangó
  • mondoga: @zegernyei: Az idézett cikk tartalmával egyetértek. "A fentiek ellen próbálkozott egy újsá...
    2019. 08. 24, 22:43  Hun‒ugor géntangó
  • mondoga: @zegernyei: "Ez egy kicsit zavarosra sikeredett, megmagyaráznád?" Rendben, megpróbálom más...
    2019. 08. 24, 22:11  Hun‒ugor géntangó
  • mondoga: @zegernyei: "...a hun-magyar rokonság máig nincs bebizonyítva, és azt sem írtad meg, hogy ...
    2019. 08. 24, 21:27  Hun‒ugor géntangó
  • zegernyei: @seta92: 1) "Németh, Klima és társaik nem hajlandók szóba állni Neparáczkiékkal" - ez nem ...
    2019. 08. 24, 12:00  Hun‒ugor géntangó
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Bevezetés a káoszgyakorlatba
Egy borulásra erősen hajlamos szerkezetről

Csak óvatosan szabad hozzányúlni, mert a fejünkre omolhat az egész! Igaz lehet ez jól felépített, szilárd építményekre is, de düledező épületekkel is megesik az ilyesmi. Ugyanakkor vannak félig összeomlott házak, melyek már nehezen omlanak tovább...

Fejes László | 2015. szeptember 18.
|  

Mártonfi Attila az új helyesírási szabályzatot, és általában a magyra helyesírás „rendszerét” védő írásában több szempontból helyre szeretné tenni a Szilágyi N. Sándor, illetve az általam a magyar helyesírás és annak „reformja” kapcsán kifejtett nézeteket. Mártonfi a vitát „a földre”, „a tényekhez” kívánja visszatéríteni. Mindeközben már azokhoz a könnyen ellenőrizhető tényekhez sem ragaszkodik, hogy vitapartnerei valójában mit állítottak, saját tényállításait pedig egyáltalán nem bizonyítja.

Sajnos Mártonfi csúsztatásai során olyan eszközökhöz is fordul, amelyek megtéveszthetik az olvasót. Így például megcsillagozva írja le a házinyúl alakot. A csillagozás a nyelvészet jelölési hagyományából származik, és olyan formákat jelöl, amelyekre nincs adat: a történelmi nyelvészetben főképpen olyan alakokat jelöl, amelyek valamikori meglétére következtetni tudunk, de nyelvemlékekből nem tudjuk igazolni; a leíró nyelvészetben olyan alakokra, melyeket a beszélők nem fogadnak el helyesnek. Csakhogy a házinyúl nemhogy adatolt – számtalanszor leírták már magyar anyanyelvűek –, de szerepel is az AkH. jelenleg is érvényes 11. kiadásának szótári részében. Mártonfi tehát egy, a mérvadó helyesírási szótár által tartalmazott alakról kívánja azt sugallni, hogy hibás, ill. nem létező.

Erre jó példa rögtön cikkének bevezetője, melyben azt állítja, hogy a helyesírás kizárólag hierarchikus, osztályozó kategóriarendszerre (taxonómiára) épülhet, de ezt az állítását meg sem kísérli bizonyítani. Másfelől azt állítja, hogy vitapartnerei a taxonomikus rendszert el akarják vetni, de egyáltalán nem mutat rá ilyen állításra. Nem is mutathat, hiszen ilyen állítást nem tett senki. Mindketten csupán amellett érveltünk, hogy a közcélú helyesírás alapja nem lehet a biológiai taxonómia.

Mindemellett Mártonfi azt állítja, hogy azért kárhoztatjuk a helyesírást, mert „nem kizárólag a nyelvészet alapján áll”. Ez megint nem igaz. Mártonfi ismerheti Szilágyi N. Sándor korábbi írását, melyben pontosan azt fejti ki, hogy a nyelvészek (legalábbis a szabályzat mögött álló, és nem is mai nyelvészek) megbuktak annak meghatározásában, hogy mi összetett szó, és mi szókapcsolat (illetve, ha úgy tetszik, mit kellene egybeírni, és mit külön). Erre javasolja, hogy oldjuk fel egy időre ennek szabályozását, és lássuk, milyen gyakorlat alakul ki – a szabályokat meg hozzuk meg ennek alapján. Azt az ötletet lehet kritizálni, de aligha lehet rá azt mondani, hogy nagyon ragaszkodik valamiféle nyelvészeti elképzelésekhez.

Szalmabáb
Szalmabáb
(Forrás: a.te.ervelesi.hibad.hu)

Ami az én cikkemet illeti, a Mártonfi által hivatkozott cikkemben alig esik szó nyelvészeti szempontokról. Egy másik cikkemben ugyan részletesen tárgyaltam, hogyan kísérli meg a nyelvészet elválasztani a szóösszetételt a szókapcsolattól, de éppenséggel arra a következtetésre jutottam, hogy „nyelvészetileg nem mindig dönthető el egyértelműen, hogy mi összetett szó, mi szókapcsolat”. Persze ezzel lényegében a taxonomikus osztályozás lehetőségét tagadom, tehát Mártonfi szerint a modern és posztmodern tudományosság alapját tagadom meg. Mindebben csak az a vigasztaló, hogy megállapításomat Mártonfi állításával szemben nem akarom átvinni a helyesírásra, sőt magam is leszögezem: „A helyesírásban viszont nem lehet átmenet: vagy egybe (ill. bizonyos esetekben kötőjellel), vagy külön írjuk a két elemet”. Ráadásul végtelenül megengedően még azt sem akarom pontosan megszabni, mi legyen a szabály, csak azt tartom szem előtt, hogy követhető legyen:

Mivel a házi, erdei, mezei, hegyi, tavi, folyami, mocsári, földi, nádi stb. melléknevet tartalmazó szerkezetek (állat- és növénynevek) esetében nem igazán lehet szembeállítani szókapcsolatot és szóösszetételt, a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha ezeket mindig ugyanúgy kellene írni: vagy mindig egybe, vagy mindig külön. Lehet, hogy ez időnként ellentmondana nyelvi intuíciónknak, de legalább követhető szabály lenne.

Hol van itt a „kizárólag a nyelvészet alapján” álló szabályozás?

Miután remélhetőleg sikeresen mutattam rá arra, hogy Mártonfi valójában nem érdemben reagál a helyesírás szabályozását érintő kritikákra, igyekszem érdemben reagálni az ő érvelésére. Az alábbiakban a csupán egyetlen pontban kívánom cáfolni Mártonfit. Mártonfi azt állítja, hogy a helyesírás szigorú rendszer, „ha egy ponton megbontjuk javító szándékkal, akkor teljesen váratlanul más pontokon erősen megborulhat a szerkezet”. Rámutatok arra, hogy ez mennyire nem így van, és az ilyen mítoszok nem csupán a helyesírás szabályzóinak önfényező mítosza.

Javító szándék
Javító szándék
(Forrás: Wikimedia Commons / David Collins / CC BY 2.0)

    Erősen megborult szerkezet

    Az ingatag, könnyen boruló helyesírási rendszer mítosza nem Mártonfinál bukkan fel először. Néhány évvel ezelőtt Balázs Géza az akkor még csak készülő 12. kiadás kapcsán nyilatkozott, és Zsadon Béla ezért a kijelentéséért külön körbe is röhögte:

    De mivel a nyelvnek, a helyesírásnak szigorú logikája van, azt tapasztalom, hogy ahol hozzálátunk az egyszerűsítéshez, és mondjuk egy kötőjelet kiveszünk valahonnan, borul az egész rendszer.

    Zsadon Béla – ha jól értjük – csak arra utal érintőlegesen, hogy ha a közterületeken látható feliratokat megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy az akadémia helyesírástól való erős elhajlások sem okoznak komoly kommunikációs problémákat. De nem csak erről van szó. A helyesírásban igen radikális változtatásokat hajthatunk végre anélkül, hogy bármi másra hatással lenne.

    Jószándékkal kikövezve?
    Jószándékkal kikövezve?
    (Forrás: Wikimedia Commons)

    Képzeljük el, hogy megszüntetjük az ly-t, sőt az í-t, ú-t és ű-t is. Ez elég durva változásnak tűnik, de ha megnézzük például az előző bekezdést, akkor láthatjuk, hogy csak két szó írásképe változna meg: komoj, hejesirás. Ráadásul ez nem érintené sem az egybeírás-különírás, sem a nagybetűk használatának kérdését, az olyanokról, mint a központozás, nem is beszélve.

    Mártonfi állítása azt sugallja, hogy a helyesírás szigorúan egymásra épülő szabályokból áll. Ez azonban nem igaz. A helyesírás alapjában véve négy alapelvre épül: kiejtés, szóelemzés (víztől – nem vísztől; húszból – nem húzból), hagyomány (tipikus példája az össze ly-nal írt szó, de pl. a pénzügyminisztérium és a valószínűségszámítás írásmódja is), illetve az egyszerűsítés (asszony – nem aszszony, orra – nem orrra vagy orr-ra). Az orra kapcsán megjegyezhetjük, hogy erre mondhatjuk azt is, hogy kiejtés szerint írtuk.

    Az érdekes csupán az, hogy ezt a négy alapelvet teljesen önkényesen alkalmazza a szabályzat. Arra vonatkozóan semmiféle alapelvi nincs meghatározva, hogy mikor melyik írásmódhoz kell nyúlnunk. Ennek alapján azt is mondhatjuk, hogy a magyar helyesírás szabályainak egyetlen egy alapelvük van: a hagyomány. A hagyomány határozza meg, hogy mit írunk kiejtés szerint, mit szóelemzés szerint, mit egyszerűsítünk, és mit írunk azért úgy, ahogy, mert csak: ez a hagyomány. A hagyomány elvét a magyar helyesírás csak akkor adja fel, amikor egy-egy reform keretében felrúgják.

    Ilyennek kell megőrizni – míg szeszélyünk másképp nem kívánja
    Ilyennek kell megőrizni – míg szeszélyünk másképp nem kívánja
    (Forrás: Wikimedia Commons / World66.com / CC BY-SA 1.0)

    Ráadásul ezek az elvek nem elkülönülve jelentkeznek, hogy mondjuk kiejtés szerint írjuk általában a töveket, szóelemzés szerint toldalékolunk, hagyomány vezérli az egybeírás és különírás kérdését, hanem ezek keresztül-kasul bukkannak fel a szabályzatban. Az AkH. 12. 134–137. pontja például egy sor olyan alakot sorol fel, melyet „a kialakult szokást megtartva” nem úgy kell írni, ahogyan a szabályok szerint kellene (és még hány ilyen van!). Itt jegyezhetjük meg, hogy a házinyúl vagy a barnamedve már csak a kialakult szokásra való tekintettel is megmaradhatott volna. Ez is jól illeszkedne „helyesírásunk rendszerébe”, hiszen az megengedi, hogy a kialakult szokásra való hivatkozással bármit megengedjünk, ami nem felel meg a felállított szabályoknak. Mondhatni: ez a kialakult szokás, ez a hagyomány.

    Ahhoz, hogy mennyire rendszerszerű és logikus a magyar helyesírás, tekintsük át gyorsan azokat az eseteket, amikor egy egyébként egybeírandó alakot valamiért mégis külön vagy kötőjellel kell írni:

    És ezt meg így hogy?
    És ezt meg így hogy?
    (Forrás: Wikimedia Commons / FEMA News Photo)

    Lehet, hogy kimaradt valami, de  a fenti példák is jól mutatják, hogy ebben semmilyen rendszer nincs. Nincs olyan alapelv, mely megmondaná, mikor következik be a tagolás: már az sem világos, miért éppen ezekben az egymástól különböző esetekben. A tagolás oka hol a szerkezeti összetettség, van ahol ez a szótagszámmal is kombinálódik, máskor a jelentés a döntő (pl. árnyalat; számérték, ill. hogy az évet jelent-e), más esetekben az, hogy milyen elemet – kötőjelet – tartalmaz a szerkezetbe kerülő szó. Nem világos, miért kell egyes esetekben kötőjellel tagolni, máskor egyenesen külön írni. Miért lehetséges egyes esetekben a szabad választás, és miért nincs döntési lehetőség máskor? És mindig ott vannak a kivételek.

    A fenti felsorolásban nem foglalkoztunk olyan esetekkel, hogy miért kell például egybeírnunk a lakatosmestert, ha egyszer a „foglalkozást, kort, minőséget, csoportot jelölő, úgynevezett főnévi minőségjelzőt különírjuk a jelzett szavától”. Nem foglalkoztunk azokkal az esetekkel sem, amikor egy egyébként külön írandó szókapcsolatot kell egyszer csak egybeírni (pl. szívhez szóló – szívhez szólóbb – legszívhezszólóbb). Egyáltalán nem érintettem a tulajdonnevekre vonatkozó szabályokat. Ezekből még terjedelmesebb listát lehetne összeállítani.

    Természetesen nem kívánom azt állítani, hogy a fenti szabályok mindegyike alapvetően rossz. Ugyanakkor bármelyike megváltoztatható úgy, hogy csöppet sem befolyásolja a másikat. A magyar helyesírás semmiféle logikus rendszerre nem épül. A legjobb esetben azt mondhatjuk, hogy lazán szövik át bizonyos megoldási módok, de az teljesen véletlenszerű, hogy a szabályozók az egyes esetekben melyikhez nyúlnak. Márpedig a tanulhatóságot azt segítené, ha az egyes szerkezetek írásában minél általánosabb szabályokat alkalmazhatnánk.

    Természetesen vannak olyan esetek, amikor a szabályzat egy-egy ponton való megbolygatása más pontokra is hathat. Ennek oka azonban sokkal inkább a szabályzat kaotikus, mint rendszerszerű jellege. A megbolygatást ezt a káoszt átrendezheti, de sokkal kaotikusabbá már nem igazán teheti. Nyilvánvaló, hogy azok, akik járatosak a szabályzatban, az egyszerű nyelvhasználó ötleteit, újítási javaslatait könnyen elháríthatják azzal, hogy rámutatnak, hogy az általuk javasolt változtatások milyen nem várt következményekkel járhatnak.

    Belső munka?
    Belső munka?
    (Forrás: Wikimedia Commons / US Navy)

    A fentiek éppen elég megemésztenivalót (a szabályzat szerint: megemészteni valót) szolgáltatnak az olvasóknak. Sajnos a Mártonfi által írottak további cáfolandó állításokat is tartalmaznak. A folytatásban a következőkre szeretnék még rámutatni:

    1. Mártonfi szerint a szaknyelvi helyesírások kizárólag a közcélú helyesírás részét képezhetik, attól nem térhetnek el. Szerinte csak egyetlen, egységes helyesírás létezhet. Éppen egy általa hozott példán kívánom demonstrálni, hogy ez már most sem így van.
    2. Mártonfi szerint a biológiai taxonómiára épülő szaknyelvi helyesírás megfelel a helyesírás általános elveinek. Ezt az állítást cáfolom, miközben rámutatok, hogy Mártonfi állításaival szemben a jelenlegi írásmódok nem megkülönböztetik, hanem összemossák a különböző értelmeket (és formákat).
    3. Végezetül arra kívánok rámutatni, hogy a nézeteltérések ellenére összességében álláspontunk nem áll a végletekig távol egymástól, és valójában nincs másról szó, mint hogy Mártonfi rossz végénél fogja meg a gereblyét.
    Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
    Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
    Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
    Információ
    X