Nagy viharokat kavarnak a házi nyulak. Úgy látszik, a korábban általam ismertetett adatok nem voltak elégségesek, hogy a fantázia szabad áramlását a tények mederébe tereljék. Fejes László és Szilágyi N. Sándor kreativitását újfent élvezhették a Nyest olvasói. Akármilyen hálátlan, újra megpróbálom visszarántani a disputát a földre, azaz a helyesírás szabályozásához, tényeihez.

Csak pozitívan!

A tágan értelmezett pozitivizmust, benne a történeti-összehasonlító nyelvtudományt, de akár a modern értelemben vett helyesírást is, tulajdonképpen a linnéi taxonómiát megújítva kiterjesztő darwini evolúcióelmélet alapozta meg. Tehát épp az taxonómia a modern (és részben a posztmodern) tudományosság alapja, amelyet vitapartnereim ki akarnának rekeszteni a helyesírásból. Sajnálattal kell tudatnom velük: ez nem lehetséges. Amíg van helyesírás, a taxonómiával (természetesen nem csupán a biológiai taxonómiával, azaz az állat- és növényrendszertannal) szoros szemléleti kapcsolatban tud csak létezni.

Valódi alternatíva egy van csupán: a helyesírás eltiprása. Ez nem ördögtől való, de még az annyiszor (ellen)példaként emlegetett angol esetében is nagyon szoros szabályozásokat tudunk felmutatni (igen, több párhuzamos rendszer él egymás mellett, ahogy a magyar helyesírás történetében is annyiszor; igen, nem a nebulókat bosszantja a helyesírás, hanem a profikat segíti).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A helyesírás dokumentumainak hierarchiája

A jogszabályok között nagy mérvű hierarchiát látunk: minden törvény alapja az alkotmány, ezt fejtik ki, specializálják bővebben a törvények, ezt tovább részletezik a kormányrendeletek, majd a miniszteri rendeletek. Ha például egy kormányrendelet szemben áll az alkotmánnyal, akkor az alkotmányban foglaltakat kell követni, ha azonban csupán kifejti a kormányrendelet az alkotmányt, a kormányrendelet szerint kell eljárni. A megfelelő döntés gyakran nem egyszerű, épp az ilyen nehézségek megoldására tartjuk fenn az Alkotmánybíróságot. És nehezebb esetekben rendszerint még az alkotmánybírók sem tudnak egybehangzó álláspontra jutni.

A helyesírás világa sem különbözik ettől lényegesen. A helyesírás „alkotmánya” A magyar helyesírás szabályai. Ezt egészítik ki a különféle szójegyzékek, szótárak, szaknyelvi helyesírások, átírási szabályzatok, tipográfiai tanácsadók. És itt most elkerülhetetlenül ki kell térnünk a szaknyelvi helyesírások létrejöttére. Ezek kezdeményezése és alapvető alakítása mindig az adott szakma művelőitől ered, a helyesírók szerepe másodlagos, leginkább a köznyelvi helyesírásba való illeszkedést kontrollálja.

Ebből az is következik, hogy a köznyelvi és a szaknyelvi szabályzatok szerves egységet alkotnak, azaz a szaknyelvi helyesírások integráns részei a magyar helyesírás egészének. De ez nem is lehet másképp. Hiszen ahogy nem választható élesen szét a szókészlet köznyelvi és szaknyelvi része a rendkívül sok átmeneti eset miatt, a helyesírásban sem lehet más a köznyelvi és a szaknyelvi írásmód. Ha valami igazán nagy nehézséget okozna, az épp annak az eldöntése lenne, hogy az adott mondatban épp köznyelvi vagy szaknyelvi házi nyúlról van-e szó.

Házi nyúl
(Forrás: Wikimedia Commons / David Sedlecký / CC BY-SA 4.0)

Fontos szembenéznünk azzal, hogy a helyesírás a maga egészében rendkívül komplex rendszer, és ha egy ponton megbontjuk javító szándékkal, akkor teljesen váratlanul más pontokon erősen megborulhat a szerkezet. Ezért van, hogy a legkisebb változtatási javaslat megítéléséhez a magyar helyesírás egész rendszerének tüzetes ismeretére van szükség. Egy néhány oldalas változásjegyzék átfutása nem nyújtja és nem is nyújthatja az ehhez szükséges ismeretek széles körét. (Az viszont nem a helyesírás, hanem a filológia, a forráskezelés alapismerete, hogy blogokra vagy a Wikipédiára mint szaktekintélyre nem hivatkozunk: folytonosan változó, szerzőségében többnyire azonosíthatatlan, nem – vagy csupán szűk részben – szakemberek által gondozott szövegként, ilyennek nem tekinthetjük.)

Hogyan változnak a jelentések?

A házi nyúl és társai esetében tehát az a kérdés, van-e ellentmondás a köznyelvi helyesírásnak a melléknévi minőségjelzős alakulatokra vonatkozó általánosabb megfogalmazása és a növény-, illetve állatnevek szabályaiban olvasható konkrét eljárásmód között.

Álláspontom szerint ez nem is kérdés, mint már korábban is megírtam:

A melléknévi jelzőket különírjuk, ha faji jelzős nemi névről van szó, ámde egybe, ha a jelzős alakulat maga egy egész nemet határoz meg. Ez a megközelítés jól illeszkedik abba a logikába, hogy a melléknévi minőségjelzőt jelentésváltozás esetén írjuk egybe: a biológiai, szaknyelvi alapjelentés a faji jelzős nemi név, ettől jelentősen eltér az összeforrt nemi név, tehát az alkotó tagokat egybeírjuk.

Minthogy e felett a kritikus pont felett mind Fejes, mind Szilágyi N. átsiklik (nem cáfolják a megállapításomat, miközben úgy tesznek, mint ha a szaknyelvi helyesírás szabályaiban foglaltak ellentmondanának a köznyelvi szabályozásnak), szükségét látom alaposabban megvilágítani a kérdést.

Bár a köznyelvi helyesírási szabályzat egyszerűen fogalmaz, amikor azt mondja, hogy „ha két szó kapcsolatának jelentése több vagy más, mint a tagok jelentésének együttese, akkor ezt az alkotóelemek egybeírásával érzékeltetjük”, a helyzet ennél sokkal összetettebb.

Merthogy a jelentésváltozás mint olyan (nevezzük az idézetben foglalt feltételt egyszerűen így) nem kétállapotú. Nem úgy van, hogy egy kifejezés vagy egyáltalán nem jelentésváltozásos, vagy teljesen az, hanem nagyon finom fokozatai vannak a jelentésváltozás mértékének. Ha a legkisebb mértékű jelentésváltozást is egybeírással jeleznénk, akkor el is feledhetnénk a szóközt, hiszen egy konkrét szövegben minden egyes kifejezés minden egyes eleme mindig egy picit mást, többet jelent, mint a szótári jelentés. Minthogy az alapeset a szavak különírása, csak nyomós okkal, azaz például tekintélyesebb mértékű jelentésváltozás esetén írjuk egybe az alakulat tagjait.

Másfelől viszont ott vannak az állandósult szókapcsolatok különféle fajtái: például a szólások (ha valaki a lovak közé csap, nem valószínű, hogy vannak lovak a környéken) vagy a nyelvnek a szótárakban értelmezett szókapcsolatként megjelenő elemei (a csabai kolbászt nem szükségszerűen Békéscsabán készítik, ámde a Békéscsabán készített tetszőleges kolbászt nem nevezhetjük – a szókapcsolat kötött értelmében – csabai kolbásznak). Ezek vitán felül jelentésváltozásosak, mégis különírjuk a tagjaikat.

Csabai kolbász
(Forrás: Wikimedia Commons / Pavlant / GNU-FDL 1.2)

Óvatosan kell tehát bánnunk a jelentésváltozással mint az egybeírás forrásával, különösképpen az -i képzős melléknévi minősítőjelzők esetében. A házi feladat sem pusztán ’házban v. otthon végzett feladat’-ot jelent, mégsem jutna eszünkbe egybeírni.

Nyelvészet?

Vissza-visszatérően lehet olvasni a helyesírás „kritikájaként”, hogy a helyesírás nem nyelvészet. Ez igaz is, bár kétségtelen, hogy van köze a helyesírásnak a nyelvészethez. Azt is nemegyszer a helyesírási szabályzatokra olvassák, hogy túl sok bennük a nyelvtani szemlélet és szakkifejezés. Ebben is akad megfontolandó. A mostani vitában azonban azért kárhoztatják (különösen Szilágyi N.) a helyesírást, hogy nem kizárólag a nyelvészet alapján áll. Az pedig a különírás-egybeírás tekintetében egyenest értelmezhetetlen, hogy a biológusok „másképpen írnak, mint ahogy az magyarul van”. Tekintve, hogy az írás (benne a helyesírás) nem része a nyelvnek, és a beszédben nincsenek szóközök.

Minthogy a magyar helyesírás értelemtükröző, ahhoz, hogy le tudjunk valamit írni, tudnunk kell, mit is akarunk leírni: a világról való enciklopédikus tudás bizonyos mértékig bevonódik a helyesírásba. Ez nagyon hasznos, nagyban segíti a megértést. (Nem véletlenül az értelemtükröző megnevezés használatos a magyar helyesírás vonatkozásában, nem pedig a jelentéstükröző. Tehát az enciklopédikus tudásunkra kell támaszkodnunk, és nem árnyalt jelentéselemzésekre. Ez a nem nyelvészek számára mindenképp könnyebb és célszerűbb.)

A beszélt nyelv használati közegében ugyanis megvan a közös előismereteknek az aránylag nagy, de mindenképp jól körülhatárolható halmaza, a visszakérdezés lehetősége, valamint a hangzó beszéd gazdag intonációs és egyéb metakommunikációs arzenálja. Az írásbeliségben a kommunikáció aktív szereplője ezzel szemben alig-alig tud valamit az olvasójáról: lehet, hogy kétszáz év múlva olvassa a szövegét egy teljesen más nyelvjárásban beszélő ember, aki nem tud visszakérdezni, és az író szándékára sincs lehetősége következtetni mimika, intonáció stb. alapján. Hogy a kommunikációs aktus mégis sikeres legyen, számos biztosítékra van tehát szükség. Ezért alakult ki a nyelvnek a beszélt nyelvitől merőben eltérő formája az írásbeliség számára. Gondoljunk csak arra, hogy például a chat, azaz a beszélt nyelvet tükröző írásbeliség mennyi félreértésre, sértődésre ad alkalmat, pusztán a gazdag metakommunikáció hiánya miatt.

Beszélt nyelvet tükröző írásbeliség, a félreértések és sértődések forrása
(Forrás: Wikimedia Commons / Valve / CC BY-SA 3.0)

Visszatérés az alaptémához

Foglaljuk még egyszer össze, a lehető legvilágosabban, a növény- és állatnevek írásának legfontosabb szabályait.

Minthogy a természetes nyelvi elnevezések legtipikusabban (de messze nem kizárólag) a rendszertan nem (az állatnevek esetében), illetve nemzetség (a növénynevek esetében) kategóriájának felelnek meg, ezek jelentik az elnevezések kiindulópontját. Tehát – ahogy a településnevek esetében is – a nemi neveket, illetve a nemzetségneveket mindig egybeírjuk.

A fajnevekkel már bonyolultabb a helyzet, ugyanis két lehetőség van: vagy melléknévi minőségjelzős szerkezet a fajnév, amelynek az alaptagja annak a nemnek/nemzetségnek (esetleg és korlátozottan magasabb rendszertani kategóriának) a neve, amelybe az adott faj tartozik, akkor pontosan két szóba írjuk a fajnevet (akár annak az árán is, hogy az egyéb helyzetben különírandó elemekből álló összetett jelző egybeírjuk), minden egyéb esetben egy szóba. Tehát a házi nyúl, a fekete rigó és a fehér akác különírandó, a házilégy, a sárgarigó és a lilaakác egybe. Látszólag azonos nyelvi formák, a nyelven kívüli valósághoz való viszonyuk azonban eltérő – ezt tükrözi a helyesírás. Ha mindegyiket különírnánk (mondván, a melléknévi minőségjelzőket általában különírjuk), vagy mindegyiket egybeírnánk (mondván, az, hogy taxonnevekről beszélünk, eleve jelentésváltozás), látszólag egységesebb írásgyakorlatot idézhetnénk elő, de információt veszítenénk. És akkor a *házinyúl mintájára valóban a *hosszúkarmúfakúsz (helyesen: hosszúkarmú fakúsz) vezetne az üdvözüléshez? Akkor is, ha az amúgy egybeírandó lilaakácot (ami nem akác) rendszerint különírják, akik nem néztek utána? Tehát ha „érzésre” *házinyúlt és *lila akácot írnánk, a teljes káoszt eredményeznénk. Ismételten utalok a helyesírási elemzéshez elengedhetetlenül szükséges rendszerszemléletre.

Hosszúkarmú (vagy hegyi) fakúsz
(Forrás: Wikimedia Commons / Jacob Spinks / CC BY 2.0)

Ceterum censeo

Az alapprobléma persze az, hogy sokak számára a helyesírás a frusztrációt jelenti. Ez nem a helyesírás bűne, hanem azé a szemléleté, amely a helyesírás egészét rátolja az iskolákra, ráadásul – részben ennek következtében – az iskolákban is gyakran bunkósbotként jelenik meg a helyesírás. Ezen valóban szükséges változtatni. A diákok számára nyilvánvalóan szükséges akkora rész a helyesírásból, amennyi összhangban van a jelenlegi és várható írásbeliségükkel. De csupán ennyi. Magyarán annak a túlnyomó többségnek, aki nem lesz hivatásos író, szakíró, fordító, szerkesztő, korrektor, címfestő stb., bőven elegendő a helyesírás alapjainak tudása, speciálisabb ügyekben szükség esetén megnézhetik a szótárban, hogy miként is kell írni az adott alakulatot – vagy nyugodtan dönthetnek úgy, hogy ez most nem fontos, írják, ahogy jólesik nekik.

A helyesírás szép rendszer, jó játék – éljünk vele. De ne rontsuk el a játék örömét.