-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: (Hátha ennyi idő után még elolvasod..) -29-ben ezt írtad: ".... mi a pontos kü...2024. 11. 23, 12:47 A nyitás tárgya
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kétségtelen, hogy majd ha tudunk valamit a jelenleg ismertnél korábbi ...2024. 11. 22, 14:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 14 "..az állítólagos "ősnyelvről" azért könnyű bármit (és annak az ellenkezőjét...2024. 11. 22, 14:17 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Az eszperantót sokan kritizálják mesterséges mivolta miatt. A nyelvi jelek természetes nyelvekre is jellemző kettős tulajdonsága, az állandóság és a változás azonban Saussure szerint az olyan mesterséges eredetű nyelvet sem kerüli el, mint az eszperantó.
„Gondolj csak a »szimbólum« szóra, ez a szümballo származéka, ami azt jelenti, hogy ’egyesíteni’, ’találkozni’. Tudod, mi volt a szümbolon? […]
– Mi az, papa? – kérdezte Anton.
– Egy kő, amelyet kétfelé törtek. Tegyük fel, valaki vendégül lát engem egy másik városban, és én arra kérem, fogadjon szívesen téged is: miből tudja meg, hogy te vagy a fiam? Fogunk egy szümbolon-t, az egyik felét ő tartja meg, a másik felét pedig neked adom odahaza. És amikor felkeresed, a két fél kő épp egymásba illik.”
(Harry Mulisch: A merénylet)
Az eszperantót számos alkalommal érte és éri kritika szókészletének túlságosan is önkényes megválasztása miatt: miért ilyen, miért nem olyan, túl sok benne a francia, a német eredetű vagy éppen a mesterséges szó. Joggal merül fel tehát a kérdés: min is alapul – különösen az eszperantó, egy mesterséges nyelv esetében – a hangalak és a jelentés kapcsolata? Miért pont azok – a kezdetben csak és kizárólag Zamenhof, majd utódai és követői, illetve napjainkban az eszperantó nyelvű közösség és az Esperanta Akademio által kiválasztott jelölők – bírnak egy bizonyos (és nem más) jelentéssel?
Az oldal az ajánló után folytatódik...
A természetes nyelvek alapján helyesnek tűnik az a megállapítás, hogy a jelölő és a jelentés kapcsolatát nem saját természetük határozza meg. Egy szó hangalakjából (nagy általánosságban) nem lehet következtetni annak jelentésére. Ily módon azonban be kell látnunk, hogy a ’ló’ jelentésű francia cheval szó, az angol horse, a latin equus vagy éppen a bolgár кон semmivel sem önkényesebb, mint adott esetben az eszperantó változat, a ĉevalo.
Az eszperantót ért kritikák eredete inkább abban a talán ki sem mondott, igen gyakorlati felismerésben van, hogy a természetes nyelvek esetében ténylegesen természetesnek vesszük, hogy az egyén nem vezethet be saját kénye-kedve szerint, úgymond önkényesen, új jeleket a már érvényesek helyett, és önhatalmúlag nem is változtathatja meg a már meglevő jeleket. A hangalak és a jelentés kapcsolata természetes nyelvek esetében tehát a közösség évszázados, évezredes beszédtevékenységének történetileg kialakult eredménye: konvención alapul, a közösség tagjainak hallgatólagos megegyezésén.
A jelhasználatot praktikus szempontok vezérlik, hiszen a kommunikáció elengedhetetlen feltétele egy minden résztvevő számára könnyedén és többé-kevésbé egyértelműen kódolható és dekódolható rendszert használjon minden beszélő. Ehhez képest az eszperantóval szemben – sőt, általában a mesterséges nyelvekkel szemben – a kritika legfőbb érve éppen az, hogy nyelv megszületésekor hiányzik a közösségi konvenció „legitimáló” ereje.
Hogy jött létre az eszperantó szókincs?
Zamenhof – az eszperantó legendáriuma szerint – az első nyelvkönyv (Unua libro) 900 szavával már Shakespeare-t fordított. Ám az a bizonyos 900 szó egyáltalán nem felel meg annak a kritériumnak, hogy a 900 hangalak – egy akkor még nem is létező – eszperantó nyelvű közösség konvenciójának megfelelően lett volna társítva a megfelelő jelentésekhez, hanem csak egy lengyel szemorvos agyában lezajlott folyamatról beszélhetünk.
Az eszperantó történetének folyamán természetesen a hangalakok és a jelentések összekapcsolásának folyamata talán már nem egyszemélyi, hanem esetleg egy tágabb bizottsági, akadémiai testületi csoport, adott esetben magának a már létrejött eszperantó nyelvi közösségnek a tevékenységévé vált. Egyes mesterséges nyelvek esetében akár már eleve úgy kötődtek a hangalakok és a jelentések közötti kapcsolatok, hogy nyelvészek egy csoportja összedugta a fejét, s létrehozott egy konvenciót. Ám a kritikusok számára – bizonyos szempontból teljesen érthető okokból – ez még mindig édeskevés, hiszen ez még mindig nem felel meg annak a kritériumnak, hogy hangalak és jelentés kapcsolata a nyelvet használó közösség beszédtevékenységének történetileg kialakult eredményeként jön létre.
Ha egy társadalmi változás alulról indul, azt forradalomnak nevezzük, ha felülről, azt reformnak; márpedig a forradalom természetes folyamat, a reform pedig mesterséges – így összegezhetnénk a kritika legfőbb érvét. Nyilvánvaló azonban, hogy a természetes nyelvekben is vannak olyan jelek, amelyek mesterségesen jöttek létre, egy konkrét szerzőhöz köthetők. Például a francia vandalisme hangalak általunk ismert jelentéséhez (’vandalizmus’), való kötését egy bizonyos Henri Grégoire, blois-i püspök követte el 1794-ben, a francia konventnek írt levelében. A magyarban ilyen például a maszek szó, amely szintén beazonosítható szerzővel rendelkezik.
Mára azonban az eszperantó jelek kialakítása, és használata megváltozott. A világhálón fellelhető és a nyomtatott változatban létező eszperantó irodalom, írások, sajtó mennyisége alapján és a beszélők aktivitását tekintve az eszperantó közösség eljutott oda, hogy függetlenül minden akadémiától, bizottságtól, hangalakot és jelentést a közösség beszédtevékenységén alapuló konvenció szerint kapcsol össze. Különösen érvényes ez az eszperantó szleng burjánzására a világhálón.
Miért éppen így?
A latinos előképzettséggel rendelkezők sokkal hamarabb elfogadják a zamenhofi önkény olyan jellegű megnyilvánulásait, mint például a trovi hangalak összekapcsolását a ’találni’, vagy a porti összekapcsolását a ’vinni, hozni’ jelentéssel. A germános műveltséggel megáldott nyelvtanulók viszont – megérezvén a kritikusok által is felvetett közösségi konvenció legitimációját – gyakorta kérdik méltatlankodva, hogy a vonatkozó jelek miért nem például *findi vagy *bringi. Hiszen akár éppen ezek a jelek is megszülethettek volna, ha Zamenhof csupán száz évvel később él, a francia Európában elfoglalt szerepe már erősen háttérbe szorult az angollal szemben.
Ezen túlmenően, az eszperantóban a nyelvi jelek motiváltsága és motiválatlansága ugyanúgy tetten érhető, mint a természetes nyelvekben. Gondoljunk csak a du ’kettő’, dek ’tíz’ és a dekdu ’tizenkettő’ vagy a dudek ’húsz’ jelentésű eszperantó jelekre. Kezdő nyelvtanulók szájából gyakran elhangzik az a felvetés, hogy ennyi erővel a ’száz’ jelentésű eszperantó szó akár éppen a ma meglevő egyszemélyi zamenhofi döntéssel „konvencionálissá” tett cent helyett lehetne éppen (a nyelvtanfolyam közösségének „konvencióján” alapuló és számos alkalommal javasolt!) *dekdek is…
Ami a komplex jeleket illeti, az eszperantóban igen gazdag tárházát találjuk a képzett és az összetett szavaknak. Ezek a nyelvben többségükben motivált jelek, hiszen ezeknek a jelentése az alkotórészek jelentéséből – jó esetben – egyértelműsíthető. A kritikusok és kezdő nyelvtanulók azonban ennél a pontnál is megérzik a hiányosságokat: az eszperantó oly gyakran hallott „logikus” és „kivételektől mentes” szóképzése ennél a pontnál szintén vékony jégen áll. Amíg a ’tengerész’ könnyen azonosítható az eszperantóban is a maro ’tenger’ és a belőle -ist- (a foglalkozásokat jelentő) képzővel képzett maristo alakkal, a tajloro ’szabó’ vagy azt aktoro ’színész’ szavak a diákság számára érthetetlen módon a motiválatlan jelek közé tartoznak. Talán nem meglepő, hogy a motiválatlan jelként érzékelt aktoro helyett a leleményes diákság (ismételten megérezve a zamenhofi logika buktatóit) előszeretettel javasolja órákon a nyelvtanulók közössége által teljes mértékben motivált jelként a könnyen felismerhető *teatristo szót a teatro ’színház’ alapszóból.
Különösen érdekes problémákat vet föl ebből a szempontból, hogy az eszperantóban a képzők akár új szavak töveként is szolgálhatnak; a „képzők képzőkkel való továbbképzése” azonban állandó kihívás elé állítja a hallgatóságot. Ugyan ki lenne képes első ránézésre átlátni, hogy az aliĝilo jel, mely formailag az -al- ’-hoz/-hez/-höz; -nak/-nek’, az -iĝ- ’valamilyenné válik (spontán módon)’ és az -il- eszköz- és szerszámképző egymás mellett, melyeket a főnevek tipikus -o végződése követ, a ’jelentkezési lap’ jelentésével kapcsolható össze? Megerőszakolva a magyar nyelvet, ilyenkor plasztikus tanári magyarázat következik: aliĝilo tulajdonképpen a ’(hozzá)csatlakozás eszköze’. A hallgatók ilyenkor méltatlankodva kérik számon az oktatón (és Zamenhofon), hogy ez a jelsorozat vajon miért nem a ’csatlakozódugó’ jelentést takarja. Erre azonban ott van a ŝtopilo kifejezés, a ŝtopi ’betöm, bedug’ igéből, az -il- képzővel és a már ismert főnévi -o végződéssel.
Több jelentés, azonos alak...
Miután a természetes nyelvek esetében sem áll meg az a tétel, hogy egy hangalakhoz csupán egyetlen jelentés tartozik, ez az eszperantóra is igaz, noha Zamenhof eredeti szándéka szerint egy jelölő csupán egyetlen (de lehetőleg minél kevesebb) jelentéssel kellett volna, hogy bírjon. A helyzet azonban az, hogy miként a domo ’ház’ jelentése az eszperantóban is elsősorban ’lakóépület’, másodlagos jelentése azonban minden további nélkül lehet ’háznép; valamely lakóépület lakóinak összessége’:
Kaj la milito longedaŭra inter la domo de Saul kaj la domo de David.
’Sok ideig tartó hadakozás lőn a Saul háznépe között és a Dávid háznépe között.’ (2 Sámuel 3,1)
Ami az azonos alakú szavakat illeti (ilyen a magyar ár vagy fog), az eszperantóban is találunk erre példákat: gondoljunk csak a persone szóra, ami egyrészt lehet ’személyesen’, másrészt ’hang révén, hang által’. Más szavak csak bizonyos sajátos alakokban – kiejtésben igen, de írásban nem – válnak azonos alakúvá (pontosabban hangzásúvá): ilyen homofón a ĉaro ’szekér’ szó azon alakja, mely elvben a költői nyelvben gyakori megoldással előfordulhat ĉar’ alakban is, kiejtésben teljesen megegyezik a ĉar ’mert’ szóval.
Zamenhof a maga idején tudatosan törekedett bizonyos homonima-párok elkerülésére: így lett például a magyar bolygó szó planedo és nem planeto; ez utóbbi ugyanis lehetne a plano ’terv’ és a kicsinyítő képző -et- homonimája: ’tervecske, kis terv’. Hasonló okokból lett eszperantóul a ’méter’ metro, míg a ’metró’ egy plusz o-val megtoldva született meg metroo formában. Az eszperantóban a fentihez hasonló hangkettőzés több helyen is előfordul, tipikusan morfémahatárnál (scii ’tudni’, mencii ’említeni’). Az egyik legszebb ellenpélda azonban pontosan egy potenciális homonima-pár elkerülésére „keletkezett”: fino ’vég, valaminek a vége’, míg finno ’finn’. Utóbbi esetében nincs szó morfémahatárról.
Jurassic Park
Saussure Bevezetés az általános nyelvészetbe című, 1916-os könyvében így ír a nyelvi jelek változásáról az eszperantó kapcsán:
A [nyelvi jelek] változás[a] olyannyira elkerülhetetlen, hogy az még a mesterséges nyelvekre is igaz. Bárki, aki új nyelvet alkot, csak addig képes azt ellenőrizni, amíg az nincs használatban; attól a pillanattól kezdve, hogy küldetését betöltve mindenki tulajdonává lesz, oda a nyelv feletti ellenőrzés. Vegyük például az eszperantót: ha sikerre jut, elkerülheti-e az elkerülhetetlen törvényt? Útjára bocsátva egészen valószínű, hogy az eszperantó is elkezdi majd saját szemiológiai életét; oly szabályok szerint kerül majd további közlésre, melyeknek semmi köze nincs már logikus megalkotásának szabályaihoz, s nincs is visszaút. Az az ember, aki egy olyan változatlan nyelvet javasol, melyet az utókornak úgy kell elfogadnia, ahogy van, ahhoz a tyúkhoz hasonlít, mely kacsatojáson kotlik; az általa teremtett nyelvet akarva-akaratlanul azon áramlatok ragadják majd magukkal, mint bármely más nyelvet. [saját fordítás az eredetiből – H. K.]
A pokolba vezető út is jó szándékkal van kirakva: minden elővigyázatosság ellenére azonban az eszperantó is bekerül a nyelvi tervezés Jurassic Parkjába. Bizonyára sokan emlékeznek a filmben dr. Ian Malcolm káoszszakértő találó mondására (annak kapcsán, hogy az elvben csak nőneműre tervezett dinoszauruszok előbb-utóbb mégis csak megtalálták a szaporodás útját): „...life, uh... finds a way”. Minden igyekezet a félreértések elkerülésére – egy mégoly tervezett nyelvben is akár, mint az eszperantó – a valóságban egészen meglepő és váratlan eredményeket hoz. A tra- ’át, keresztül’ jelentésű előképzőt minden további nélkül hozzátehetjük igékhez, például travidi ’átlát’ (vidi ’lát’), trairi ’átmegy’ (iri ’megy’). Létezik egy másik, ge- előképző is, amely a több tagból álló vegyesnemű csoportok megjelölésére szolgál, s tipikusan többes számú főnevekkel áll, például patro ’apa’, gepatroj ’szülők’. A probléma ott kezdődik, amikor a furfangos nyelvtanuló a tra- és a ge- képzőt véli felfedezni a tragedioj ’tragediák’ szóban (ahol a dio ’isten’ alapszóhoz próbálja hozzáerőszakolni a tra- és ge- előképzők általa ismert jelentését – sikertelenül.
Sokkal nagyobb sikert aratnak azonban azok, akik az ártalmatlan trafiko ’közlekedés, forgalom’ kifejezést próbálják meg szétválasztani tra- előképzőre és egy fiko alapszóra, mely utóbbi a fiki igének (vulgáris megjelölése a nemi közösülés igéjének, mely talán más kultúrnyelvekből is ismerős számos hallgató számára) főnévi végződéssel ellátott változata... Az ilyen jellegű „népiesch” etimologizáló megfejtéseket kénytelenek vagyunk a homonimia ördögének műveként interpretálni.
Ebből a szempontból a tanfolyamok egyik állandó slágere, ami általában a diákság osztatlan lelkesedését váltja ki a homonimákat illetően, az eszperantó forfikulo szó. Ez a szótárban egészen egyszerűen a ’fülbemászó’ néven ismert állatkát jelöli. A játék kedvéért szét lehetne bontani a szót egy for- előképzőre (jelentése: ’el, tova’), a már megismert fiki alapszóra, egy -ul- utóképzőre (személyképző), valamint az -o főnévi végződésre. A forfiki amúgy még egy online eszperantó szótárban is szerepel, meglehetősen sajátos fordítással. A hallgatóság politika iránt nem érdektelen része valamiért azonban a forfiki és forfikulo szó kapcsán szinte automatikusan szokott asszociálni egy hajdani, balatoni kormányüdülőben elhangzott, a maga idején nagy vihart kavart beszédre...
Első ránézésre úgy tűnik, hogy az eszperantóban a hangalak és a jelentés (szimbolikus) kapcsolata párhuzamosan mozog a természetes nyelvekben megfigyelhető jelenségekkel. Létezik azonban egy, a már a bevezető sorokban is jelzett jelentős különbség, amit az eszperantóul tanulók és az eszperantó kritikusai is ösztönösen megéreznek: hogy míg a természetes nyelvekben a feltételezés az, hogy a hangalak és a jelentés kapcsolata jobbára a beszélők közösségének hosszú időn át kialakult konvencióján alapul, az eszperantó esetében ez a bizonyos jelalakítás (a nyelv alapjainak lerakásakor mindenképp) nagyrészt egy ember műve. Saussure-nek viszont igaza van abban, hogy amióta Zamenhof lemondott saját vezető szerepéről a nyelv „vezetése és irányítása” kapcsán és ezzel útjára bocsátotta azt, az eszperantó nyelv önálló életre kelt, s fejlődésében immáron engedelmeskedik a természetes nyelvek fejlődésére jellemző szabályoknak.
Felhasznált irodalom
Harry Mulisch: A merénylet. Európa Könyvkiadó, Budapest 1986.
de Saussure, Ferdinand: Cours de linguistique générale. Paris : Payot, 1916.
Telegdi Zsigmond: Bevezetés az általános nyelvészetbe. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1995.