nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Ki a mókuskerékből?
Gyógyító mondatok

Nem véletlenül érezzük úgy, hogy jó lenne beszélni a problémáinkról. A helyzet feltárása, a probléma és a lehetőségek körülhatárolása az egyik legfontosabb lépés a megoldás felé vezető úton. Bizonyos megszokott és jól begyakorolt kommunikációs technikáink azonban éppen ezekben akadályoznak bennünket.

Szabó Tamás Péter | 2012. március 23.
|  

Gyerekkorunk óta tanulunk kommunikációs technikákat a környezetünktől. Megszokjuk, hogyan szokás örömöt, bánatot, bosszankodást kifejezni, hogyan kérünk segítséget vagy utasítunk vissza valakit. Kialakul egy repertoárunk különféle hanglejtésekből, tekintetekből, testtartásokból – és nem utolsósorban: szavakból, mondatszerkezetekből. Problémákról lévén szó, ahogy megtanulunk panaszkodni, megtanuljuk azt is, hogyan adjunk tanácsot. Gyakran azonban ezek a technikák többet ártanak, mint használnak, bizonyos alkalmakkor pedig egyenesen tilosak. De vajon miért?

Éjszakába nyúló beszélgetés – vajon közelebb visz a megoldáshoz?
Éjszakába nyúló beszélgetés – vajon közelebb visz a megoldáshoz?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Amikor baj van

Ha problémánk van, ha pszichés vagy fizikai betegséggel küszködünk, gyakran megfogalmazódik bennünk: milyen jó lenne ezt valakivel megbeszélni! A megbeszélés sokat segíthet, de nem mindegy, hogyan zajlik.

A társadalmilag megbélyegzett szenvedélybetegségeken kívül (alkoholizmus, kábítószer-használat stb.) sok olyan szenvedélybetegség is van, amit társadalmilag elfogadnak vagy akár támogatnak is (munkafüggőség, kényszeres vásárlás, orvosok által felírt tudatmódosító gyógyszerek beszedése stb.).

A problémák szóbeli megfogalmazásával és kezelésével kapcsolatban sokat tanulhatunk szenvedélybetegektől, illetve olyan csoportoknak a munkájából, ahol szenvedélybetegek vagy szenvedélybetegek hozzátartozói gyűlnek össze időről időre, hogy megbeszéljék a tapasztalataikat. Ha valaki ilyen csoportba látogat, el kell fogadnia bizonyos beszélgetési szabályokat. Ezeket a szabályokat éppen olyan kommunikációs stratégiák ellenében fogalmazták meg, amelyeket ugyan megszoktunk és a mindennapokban gyakran használunk, de inkább a helyben forgást, mint a problémakezelést szolgálják.

A szenvedélybetegek és hozzátartozóik számára nyitott csoportokból kiválasztottunk egyet. Más csoportok lehet, hogy részben más szabályok szerint működnek.

Szenvedélybetegek és hozzátartozóik számára számos úgynevezett önsegítő csoport működik. Ezekben nem beteg–páciens viszony van a csoportvezető és a tagok között, és nem is diagnosztizálási vagy kezelési céllal jönnek ide az emberek, hanem hogy önkéntesen, saját élettapasztalatuk megfogalmazásával segítséget adjanak és kapjanak.

Egy bizonyos önsegítő csoportban egy kis papírral fogadják a beszélgetésre érkezőt. „Közös vállalásaink” a dokumentum címe. A szöveg így kezdődik:

Beszélgetéseink alatt nem tanácsoljuk egymást, nem reagálunk megjegyzéssel egymás történeteire.

Mivel a beszélgetések zártkörűek, és a résztvevők nem mesélhetik el mások történeteit, kitalált, de az eredetiek szerkezetét követő példákat közlünk.

Meglepődhetünk ezen a szabályon, hiszen megszokhattuk – és gyakran el is várjuk –, hogy bajunkra tanácsot kapunk. Az efféle önsegítő csoportok logikája szerint azonban nagyon fontos, hogy aki rászánta magát arra, hogy eljöjjön egy beszélgetésre, az saját maga fogalmazza meg, mi a problémája és mik a megoldási lehetőségek. Az ő problémájáról van szó, az ő számára fontos, hogy pontosan határozza meg a saját helyzetét – és a többiek is akkor nyerhetnek igazán a helyzetből, ha hiteles, manipulálástól mentes beszámolót hallanak. A tanácsolás és a minősítés ebben akadályt jelenthet:

János: Nem bírok elindulni otthonról anélkül, hogy leellenőriznék minden csapot, minden kapcsolót. Harmadszorra is megnézem, elzártam-e a gázt. Rettegek attól, hogy valami baj történik, mire hazaérek. (szünetet tart)

Kati: Határozd el erősen, hogy kihagyod ezeket a köröket. Ezek megalapozatlan félelmek.

János: Persze, igen, már próbáltam, meg nem szokott nyitva maradni semmi, mégis nagyon erős bennem ez az érzés... (folytatja, majd:)

Kati: Na jó, csak gondoltam, akarattal, elhatározással sokmindenről le lehet szokni. Én például... (saját történetbe kezd)

János elkezdi elbeszélni, hogy milyen nehézségekkel küszködik. Kati szinte azonnal tanácsot ad, illetve minősíti – voltaképpen bagatellizálja – János problémáját.

A tanácsadás ez esetben nemcsak azért problémás, mert Kati alig néhány szónyi, tehát mindenképpen elégtelen mennyiségű információ alapján mondja meg a másiknak, mit kéne tennie. Közbeszólásával Kati tanácsot adott, ezzel pedig Jánossal szemben magasabb státuszt adott magának, hiszen aki a tanácsot adja, az a kompetensebb fél a probléma megoldásában (olyannyira, hogy még minősíteni is tudja az esetet). A következőkben ezért Kati és János már nem az eredeti problémáról beszélnek, hanem a kettejük között most létrejött konfliktusról – arról, hogy Kati mintegy János fölé rendelte magát. Mintha János azt mondaná: ’persze, nem vagyok tök hülye, azért ez nekem is eszembe jutott’, Kati pedig ezt: ’én se néztelek hülyének, csak segíteni akartam, itt egy személyes példa, ami bizonyítja, hogy jól tettem’.

A bagatellizálással sem annyi csupán a baj, hogy pillanatnyilag sértő lehet. Lehet, hogy János nem kockáztatja meg újra, hogy kiotassák, és nem nagyon fog megszólalni. Egy másik forgatókönyv szerint megpróbálhat megfelelni Kati minősítésének, és a következőkben csekély problémának fogja tartani azt, amit elmesélt. Ez azonban nem az ő nézőpontja: az életben sokat szenved a kényszerességétől, és a jelenlegi helyzetében ezt igenis életbe vágó nehézségként értékeli.

A másik mondandójának minősítése egyébként dicséret formájában sem ajánlható. Ha valakit megdicsérnek, akkor további dicséretek érdekében törekedhet arra, hogy még sok olyasmit mondjon, amiért megdicsérték. Ez esetben szintén nem önállóan írja le a problémáját, hanem közösségi elvárásoknak megfelelően.

Én, én, én...

Közösségi elvárásból és hagyományból pedig van bőven. Ezek legszívósabbika talán a panaszkodás szokása. Ismerősek lehetnek a következő mondatok: „Mit tehetnék? Nekem sosincs szerencsém!”, vagy: „A főnököm mindig engem szekíroz!”. Ha ezek iskolai példamondatok lennének és a szokott módon elemezni kéne őket, sorra tehetnénk fel a kérdéseket: „Mit állítok? Nincs. Mi az, ami nincs? Szerencsém.” Vagy: „Mit állítok? Szekíroz. Ki szekíroz? A főnököm. Kit szekíroz? Engem.” stb. Ami közös ezekben a mondatokban, hogy az „én” nem szokott cselekvő szerepben lenni bennük. Az én legfeljebb elszenvedője a történéseknek. Ha „nekem sosincs szerencsém”, akkor én mintegy elszenvedem azt a kiszolgáltatott állapotot, hogy (rajtam kívül álló okok miatt) nem rendelkezem szerencsével. Majd ha valaki ad, szerencsém lesz. Ha az a baj, hogy a főnök szekíroz, akkor a főnök cselekszik, ő áll a kofliktus középpontjában, én pedig az ő cselekvésének vagyok kiszolgáltatva. Egy a lényeg: én csak szemlélem, hogyan zajlik az életem. A dolgokat mindig valaki vagy valami más rendezi, és a felelősség is másé: nem az enyém.

Panasz
Panasz
(Forrás: Wikimedia Commons / Darnyi Zsóka)

A panaszkodás nagyszerű táptalaja az én-közlések kerülésének. Az én-közlésekről egy korábbi cikkünkben írtuk, internetes kommentek kapcsán. Azt találtuk, hogy a magyarok nagyon hajlamosak úgynevezett te-közlésekben nyilatkozni, tehát egy problémával kapcsolatban a beszédpartnert minősítik: „te ilyen és ilyen vagy”, „te ebben és ebben tévedsz” stb. Cikkünkben arra is utaltunk, hogy más kultúrákban sokkal nagyobb hagyománya van az én-közléseknek: „én ezt gondolom”, „számomra ez a probléma azt jelenti, hogy...”, „én így értékelem a történteket”.

És éppen az én-közlésekben beszélés a szenvedélybetegek egyik legfőbb segítsége. Ha például valaki alkoholista, sokat segít, ha meghatározza a saját szerepét az alkohollal való viszonyában és ezekre a kérdésekre válaszol: milyen saját döntéseim vezettek ehhez a helyzethez? Milyen döntéseket hozok meg most is nap mint nap? Mi az én felelősségem? Mi függ tőlem? Miben vagyok ténylegesen tehetetlen? A rossz szerencse vagy a bűnbaknak kikiáltott személyek emlegetésével ebben nem lehet előbbre jutni. Nem véletlen, hogy az említett önsegítő csoportos beszélgetési szabályok közül az egyik legfontosabb a következő:

Mindig magunkról beszélünk, egyes szám első személyben fogalmazva (Én...). Nem mások tetteiről és nem általában az „emberek”-ről.

Nemcsak mások alaptalan hibáztatásának – vagy az absztrakt „sors” bűnbakként kezelésének – elkerülésében segítenek az én-közlések. Nézzük a következő mondatokat:

A sértésre muszáj visszavágni.

Az emberben könnyen felmegy a pumpa, ha ilyesmit lát!

A személytelen, szentenciaszerű megfogalmazás („muszáj”), az általános alany használata („az ember”) egyaránt arra szolgálnak, hogy a beszélő nézeteinek nagyobb tekintélyt, megalapozottságot adjanak. Ami elé „muszáj”-t tesznek, az általános törvényszerűségként jelenik meg, amelynek a beszélő kénytelen alávetni magát. Ami pedig „az ember”-re igaz, az minden emberről, így a beszélőről is elmondható: nem meglepő tehát, hogy ha mindenkiben felmegy a pumpa, akkor benne is. Ezek a jól begyakorolt retorikai megoldások azért tilosak egy efféle önsegítő csoportban, mert ha valakinek éppen a saját dühkitöréseinek a kezelése a problémája, akkor elsősorban nem arra van szüksége, hogy a saját – gyakran akár konfliktust is kiváltó – gyakorlatát mentegesse azzal, hogy általános érvénnyel tesz kijelentéseket a helyzetéről. Jó, ha kipróbálja, hogy magáról beszéljen, a saját szerepét, felelősségét hangsúlyozza:

A sértésre mindig visszavágok.

Könnyen felmegy bennem a pumpa, ha ilyesmit látok!

Persze a „felmegy bennem a pumpa” esetében még mindig van egyfajta kivetítés: mintha valamilyen külső körülmény (a pumpa mozgása) határozná meg a beszélő állapotát. A második mondat így lenne teljesen én-közlés:

Könnyen ideges leszek/felizgatom magam, ha ilyesmit látok!

Hogyan segít?

Az említetthez hasonló közösségekben be lehet gyakorolni, meg lehet szokni egy panaszkodástól, felelősség-áthárítástól és maszatolástól mentes beszédkultúrát. Ez mind a szenvedélybetegeknek, mind a hozzátartozóiknak fontos. Segíthet például egy fia alkoholizmusa miatt kétségbeesett anyának, hogy túljusson a begyakorolt „megvert engem a sors ezzel a fiúval!” jellegű panaszkodáson, és felismerje, mi az ő szerepe a jelenlegi szituációban, mit tehet és – ami legalább ilyen fontos: mit nem tehet – a fia érdekében.

A beszélgetési szabályok betartása persze önmagában nem minden, de az efféle csoportok elterjedtsége, látogatottsága jelzi, hogy sokaknak segít, ha régi kommunikációs szokásaik helyébe újakat tanulnak.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X