nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A pofátlanság határai
Javítás lépten-nyomon

Ahol nincs javítás, ott hiba sincs. De mi javítunk, mert amit akarunk, azt hibává tesszük – akár a saját beszédünkben, akár másokéban. Segítünk vagy kekeckedünk, ha pontosítjuk, amit a másik mond? Mikor sértő a közbekotyogás?

Szabó Tamás Péter | 2011. március 17.
|  

A javítások a mindennapi beszéd velejárói. Spontán beszédben – de még előkészítettben, például egy előadásban is – megfigyelhető, hogy az emberek újrakezdenek, átfogalmaznak mondatokat, vagy éppen szabadkoznak amiatt, hogy most rosszul mondtak valamit. A beszéd ilyen fajta zökkenői nagyon hasonlítanak a megakadásjelenségekhez, olykor nem is választhatók el teljesen azoktól. Érdemes azonban külön foglalkozni velük, elsősorban azért, mert sokat elárulnak arról, hogy milyennek értékeljük a saját beszédünket, vagy éppen másokét.

Gépekre bízzuk a javítást
Gépekre bízzuk a javítást
(Forrás: Damn you, auto correct)

A javítások alapvetően kétfélék: vagy saját magát javítja a beszélő, vagy valaki mást. Ezen belül persze sok verzió létezik, de mindegyik értékelésként hat, a javított szóról, szókapcsolatról azt jelzi: „ez most nem volt az igazi” (erről részletesebben, tanórákkal kapcsolatban szintén írtunk már).

Amikor nekünk nem elég jó, amit mondunk

Kutatások azt mutatják, hogy a beszélők sokkal gyakrabban javítják saját magukat, mint másokat. A leggyakoribb változatot nem is lehet igazán javításnak nevezni: inkább a megakadásjelenségek körébe utalható, mert még mielőtt a beszélő befejezne egy szót, már kezdi is újra (vagy a befejezetlen szó helyett egy másikat mond). Ezt újrakezdésnek, illetve téves szótalálásnak szokás hívni:

De egysz- az is, hogy most kinek milyen beszédhibája van, arról ő nem tehet szerintem.

– mondta egy diák egy vele készített interjúban. Nem tudjuk, mi lett volna az egysz- vége, mert közben egy másik szóba kezdett: csak azt tudjuk, hogy a szót mint nem megfelelő szót elvetette.

Általában a saját beszéd javítása vagy helytelennek minősítése viszonylag gyorsan követi a javított szót vagy szókapcsolatot:

...valamilyen idegen szó és így átültetetett át van ültetve így fonetikusan a magyarba...

Ez a példa azt az esetet mutatja, amikor a beszélő azonnal átfogalmazza azt a szót, amit – bármilyen okból – nem tartott elég megfelelőnek. Persze a javítás szerepelhet jóval később is, mint ennek a magyartanárnőnek a beszédében:

...a gé osztályban ö biztosan a jó tanuló és szófogadó gyerekcsapat érkezik, gé osztályba ez a csapat érkezik...

Egy másik interjú során arra figyelt fel a kutató, hogy egy alsó tagozatos kislány többször kijavítja a max hogyhát maximum hogyhára. Nem tudni, miért tett így – talán illendőbbnek érezte egy idegennel szemben a hosszabb alakot használni –, de a kutatót egyáltalán nem zavarta volna, ha a max hogyha max hogyha marad. Ezekben az esetekben az átfogalmazásból veszi észre a hallgató, hogy a beszélő szerint itt most valami hiba történt – ugyanis lehet, hogy másként nem is venné észre.

Hiba az, amiről azt mondjuk

„Égig az a fa ér, amelyikről elhisszük” (a Haggyállógva Vászka című filmből)

Az, hogy mi hiba és mi nem, a beszélőktől függ. A fenti példákon kívül ez abból is látszik, hogy gyakran nem fogalmazzák újra a mondandójukat vagy nem szabadkoznak, ha például nem egyeztették az alanyt az állítmánnyal, vagy ha éppen egy szó helyett egy másik, hasonló hangzású szót mondanak – pedig akár ezeket az eseteket is tekinthetnék normasértésnek. Megtehetik ezt, mert a spontán beszédre nem jellemző az a mértékű következetes szerkesztettség, mint amit írott szövegekben találunk. Ez a nagyobb lazaság általában nem zavarja az embereket, mert a szövegkörnyezetből, az előzményből úgyis lehet tudni, miről van szó. Ha a beszédpartner sem javítja a következetlenségeket, akkor azok az adott beszélgetésben egyszerűen nem számítanak hibának.

A hiba ugyanis viszonyfogalom: csak valamihez – például egy ideálhoz – képest van értelme. A beszélő felek eltekinthetnek attól, hogy a beszédet valamilyen ideálhoz hasonlítsák, illetve hogy szóvá tegyék, hogy valami eltér az eszményitől.

Ha azonban mégis hibát jeleznek, a beszélők az újrafogalmazáson kívül a saját beszédük értékeléséhez is fordulhatnak. Ez a fiú tart egy kis szünetet, mielőtt ítéletet mondana a saját beszédéről:

Tehát és ez szerintem egy ilyen több több ez így egy kicsit egy ilyen (2 mp szünet) hú de sok ilyent mondtam

Az interjút készítő nyelvész hátán nem kezdett felállni a szőr a sok ilyen hallatán, ez a fiú mégis ügyet csinált abból, hogy hogy beszél. A következő magyartanárnő az újrafogalmazás után egész hosszasan szabadkozik egy általa hibának minősített megoldás miatt:

Várady Szabolcs-vers, igen, meg a Petri György, meg Petri, a – bocsánat, ugye van, nekem van egy nyelvhelyességi hibám, az, hogy minden név elé határozott névelőt teszünk, személynevek elé, akkor is, amikor nem indokolt –, szóval elutasítják.

Itt eredetileg arról lett volna szó, hogy a diákok elutasítják Petri és Várady műveit – azonban ennél nagyobb súlyt kapott az, hogy Petri neve elé névelő került. (A kutató egyébként élőbeszédben szinte soha nem hagyja el a személynevek elől a névelőt, a jelenség tehát itt sem őt, hanem legfeljebb a tanárnőt zavarhatta.)

Önmagát mindenki úgy értékeli, ahogy akarja. De mi a helyzet, ha mást javít valaki?

Segítség vagy kekeckedés?

A saját beszéd javítása és a másik javítása között van egy átmenet: amikor valaki jelzi, hogy valamit lehet, hogy rosszul mondott, és a beszédpartner végzi el a voltaképpeni javítást, átfogalmazást:

Lány: Hát mondjuk ö kaptunk egy osztálytársat idén, osztálytárst (bizonytalanul) osztálytársat, nem tudom, mindegy.

Fiú: (suttogva) Igen, azt, osztálytársat.

Itt a lány jelezte, hogy akár az osztálytárst és az osztálytársat alak is jó lehetne, de nem tud választani köztük, mire a fiú megadta a jó alakot: osztálytársat. A fiú ezzel – akarva-akaratlanul – azt jelezte, hogy ő a lánynál jobban tudja, melyik alak a jobb. A példa azt mutatja, hogy a kompetensebb beszélő szerepébe helyezkedés sokszor egyáltalán nem támadó szándékú, sőt segítségnek is lehet értelmezni. A következő példát már bajosabb lenne így felfogni:

Kutató: Vannak-e még valamilyen fajta szabályok[, amik fontosak]?

Lány: Hát a személyi jogok megsértése meg satöbbi.

1. fiú: Igen.

2. fiú: Az személyiségi jog inkább, igen, tehát kisebbségüldözés.

Az 1. fiú nem hozta szóba, hogy a személyi jogok helyett más szót kellett volna használni, a 2. viszont igen. Nem tudjuk persze, hogy az 1. fiú megfelelőnek tartotta-e ezt a szót, csak annyit látunk, hogy „Igen”-nel jelezte, hogy megértette, mit mond a lány, illetve csatlakozott a szabályokról, jogokról folytatott beszélgetéshez. Nem csinált ügyet valamiből, amiből – elvben – lehetett volna. Nem így a 2. fiú, aki – mielőtt ő is csatlakozott volna a maga „igen”-ével az előzőkhöz – gyorsan megjegyezte, hogy a megfelelő kifejezés a személyiségi jogok. Ő tehát kinyilvánította, hogy jobban tudja, hogyan kell beszélni. Itt nem reagáltak a javítására, de egy másik esetben ugyanez a fiú úgy javított, hogy azt már kekeckedésnek lehetett érezni:

Kutató: És mondjuk hogyha nem a helyesírásra gondolunk, akkor vannak-e mondjuk még olyan szabályok, amik így hirtelen eszetekbe jutnak?

Lány: Hát máshogy írjuk és máshogy ejtjük. Ez is.

Fiú: Másképp ejtjük, másképp írjuk.

Lány: Ugyanazt mondtam el.

Fiú: Csak másképpen.

[…]

Fiú: Nem kötekszek. De tényleg.

Lány: Nem, el tudom viselni.

A fiú javítása – az, hogy más szórenddel és más szavakkal ismételte meg a lány mondandóját – konfliktusveszélyes volt. A konfliktust végül viccesen próbálta kezelni: „Nem kötekszek. De tényleg”, de ez nem változtatott a helyzeten, hogy végülis feleslegesen kotoyogott közbe. Az interjú folyamán nem javított többet másokat, pedig még kb. fél óráig tartott a beszélgetés. Ahogy az is a beszélők együttműködésének eredménye, hogy mi számít hibának, úgy azt is az adott beszélgetésben részt vevők jelölik ki, hogy kitől fogadják el a javítást, illetve hogy mi lépi már túl a pofátlanság határát.

Javítani vagy javítva lenni?

A fenti interjúrészletek olyan interjúgyűjtményből származnak, amelyben meg lehet számolni, hányszor történt valamiféle megakadásjelenség, illetve saját beszéd javítása, vagy mások beszédének javítása. A diagram azt mutatja, hogy fejenként mennyi megakadás, illetve javítás fordul elő (a megakadások között csak a téves szótalálások és az újrakezdések szerepelnek). Érdemes a példákban idézett diákokat a magyartanáraikkal összevetni:

A tanárok jóval több megakadást produkálnak, és magukat is gyakrabban javítják, mint a diákok, és csak egy tanár javította egyszer a kutatót (ő mindig részt vett a beszélgetésben). Úgy tűnik, hogy az újrakezdések sokszor időnyerést is szolgálnak, a saját beszéd javítása, átfogalmazása, a norma ismeretének deklarálása pedig egyfajta felnőttes kommunikációs szokás része. Persze figyelembe kell venni, hogy kutatásban részt vevő emberekről van szó: lehet, hogy egymás között, amikor nem a kutatóval ülnek szemben, kevésbé javítják magukat, vagy éppen többet javítanak mást; a tanárok pedig – mint arról volt szó – ha nem beszélgetnek, hanem vizsgáztatnak vagy éppen uralják az osztálytermet, bizony igen gyakran javítanak másokat. Az arányok mindenesetre arra utalnak, hogy a saját beszéd javítása jóval elterjedtebb, mint a másoké, különösen olyan beszélgetésekben, amelyek sokban hasonlítanak a mindennapi társalgásra.

A másik javítása éppen a ritkasága miatt kerülhet a figyelem középpontjába, ezért is számíthat akár sértésnek is: nem az a normális, hogy a másik javít ki engem, hanem az, hogy én javítom magam. Az előbbi esetben ugyanis mintha kéretlenül saját beszédébe nyúlnának az embernek, hasonlóan, mikor valaki előbb elveszi a szót, mint azt átadtuk volna.

Ha a másik javítása sértő is lehet, akkor hogy lehet, hogy a megkérdezett diákok nagy része azt mondja, hogy gyakran javít másokat? Erről egy következő cikkben lesz szó.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 tarto 2011. március 17. 13:15

A kulturált javítás, segítség hasznos, helyénvaló, de a tudálékos, kekeckedő, bántó javítgatás öntelt, beképzelt, többnyire félművelt exhibicionistákra jellemző. Egyik legkellemetlenebb élményem az volt, amikor egy nagyhangú, műveletlen fiatalember hangosan röhögve oktatott ki egy felvidéki idős útikalauzt Ótátrafüreden, amikor a szálláson az aznapi menüt ismertetve "rizskását" mondott a flaszterfi szerint egyedül helyes "tejberizs" helyett, azt is palóc dialektusban. De ezernyi példát lehetne hozni a jelenségre, hasztalan. Mint minden emberi hiba, a nyelvi agresszió is újra és újra ismétlődik végtelen körforgásban.

Információ
X