Beképzelten azt hittem, hogy nem lehet engem olvasói kérdésekkel meglepni. K. Sándornak most mégis sikerült:

Ma a Nemzeti Vágtát néztem a tv-ben. Ekkor ütötte meg ismét a fülemet, amit mostanában sokszor hallok. Bennem van a félsz. Ez szerintem nagyon helytelen használat, hiszen a félsz egy jelen idejű E/2 ige, helyesen úgy kellene használni, hogy Bennem van a félelem. Mit gondolnak Önök erről?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Először a meglepetésem okáról fogok beszélni, egy kis kitérő után. Sokszor elmondtam, hogy a nyelv fontosságát (és így a Nyest fontosságát is) jól mutatja, hogy milyen intim kapcsolatban állunk az anyanyelvünkkel, milyen érzékenyek vagyunk a magunk és mások nyelvhasználatára. (Na jó, inkább a másokéra.) Ez abban is megnyilvánul, hogy bíráljuk mások nyelvhasználatát. Mégpedig nagyjából kétféleképpen.

1. Az első típusú bírálat stilisztikai, retorikai, illemtani jellegű. Nem szeretjük, ha mások rosszkor alkalmaznak egy bizonyos kifejezést. Például nem illik a megszólalás körülményeihez, ha egy országgyűlési felszólalásban valaki bunkónak nevezi polgártársát, vagy ha olyan idegen kifejezéseket használ, amelyet a hallgatóság nagy része nem ért (és talán még ő sem). Vagy nem egészen arra szokás használni, mint amire a beszélő próbálja, például eredet helyett eredő-t mond (az eredő szokásos használata: ’több vektor, például erő összegződéséből adódó vektor’). Vagy ilyen a többértelmű, hiányos vagy éppen dagályos fogalmazás is.
2. A második típusú bírálat magát a nyelvszokást bírálja. Például ellenez bizonyos újításokat, amelyeket „ártalmasnak” gondol. Az ártalmasságot sokféle módon indokolják: van már ilyen értelmű kifejezés, idegen eredetű a kifejezés, vagy egyszerűen a kifejezés divatossá vált. Vagy bizonyos új szokásokat ellenez, például azt, hogy a kollokviális (társalgási) regiszterhez tartozó kifejezések elterjedté válnak olyan közegekben, amelyekből korábban „ki voltak tiltva” (pl. a médiában megjelenik a baromi(ra)). Ez a fajta bírálat az, amit az ún. „nyelvvédők” gyakorolnak.

Az első típusú bírálatot nyilván senki sem kifogásolhatja, hiszen természetes, hogy próbáljuk a szokások betartására buzdítani gyerekeinket, tanítványainkat. A második típusú bírálat viszont teljesen abszurd. A nyelv nem más, mint szokások összessége, és a szokások változása az idő előrehaladásának természetes velejárója. Soha senki nem bizonyította be, hogy a különböző „ártalmaknak”, amelyeket fent felsoroltam, bármelyike ténylegesen valamiféle „veszélyt” hordozna. Az ilyen indoklás minden esetben teljesen légből kapott. Az, hogy egyes kifejezések regiszterről regiszterre vándorolnak, hasonlóképpen az égvilágon semmiféle veszélyt nem jelentenek.

Nos, mivel lepett meg K. Sándor? Azzal, hogy 2. típusú bírálatot fogalmaz meg, tehát a létező nyelvszokást bírálja, de nem egy újonnan megjelent kifejezést vagy más szokást, hanem egy régesrégit. A félsz mint főnév első írásos adata ugyanis 1655-ből származik (beszédben nyilván már korábban is használták, sőt, akár elveszett írásokban is). Ilyen típusú bírálattal még sosem találkoztam.

Kutyában a félsz
(Forrás: Wikimedia Commons / Bas Lammers / CC BY 2.0)

Mint minden nyelvszokást bíráló „nyelvvédő”, K. Sándor is próbálkozik indoklással. Először is a szokásos „van már rá más kifejezés” érvvel próbálkozik, hiszen a félsz nem jelent mást, mint a félelem. Egy kicsit olyan ez, mintha valaki a kutya szót kifogásolná arra hivatkozva, hogy amikor elterjedt (1511-től írásban is), már régen (írásban 1138-tól) megvolt a jó öreg eb szó, ami ráadásul ősi uráli örökségünk része.

K. Sándor másik érve, hogy a félsz eredetileg egy igealak, vagyis kimondatlanul azt kifogásolja, hogy képzési módja ritka, különleges. Valóban, elég kevés ragozott igéből származó főnév van a magyarban, de nem teljesen kivételes: eszem-iszom, (lesz) kapsz. Az egyetemi magyar szakokon tanított nyelvtan még hangzatos nevet is adott az ilyen típusú szóalkotásnak: „elemszilárdulás”. A képzési mód furcsasága mint érv megint a kutya szót juttatja eszembe. Képzeletbeli nyelvvédőnk azon az alapon is kifogásolhatná, hogy eredetileg nem is jelentett semmit, csak a kutyák hívogatására szolgáló szóból alakult ki, a pipi-féle szavakhoz hasonlóan, és hasonlóan bugyuta, gyereknyelvi szóként indult.

Egyébként nem is olyan ritka a személyragos igék főnévként való használata, ha ide számítjuk a mehetnék-féléket is. A magyar szakokon használt nyelvtan állításával szemben ezek az „elemszilárdulások” nem is olyan megszilárdultak. Ez a bizonyos könyv a mehetnékje van és a mozoghatnékja van kifejezéseket hozza fel példának (feltételezhetjük, hogy ezekben a mehetnék, illetve a mozoghatnék főnevek). Pedig bármilyen igéből képezhetünk ilyen főnevet. Nekem például nincs publikálhatnékom, de van vitakozhatnékom.