Kosztolányi nyelvről, nyelvművelésről szóló írásai között már ejtettünk szót arról, hogy miért nem szerették Petőfit a portások. Ebben az írásában fiának kisiskoláskori félrehallásáról, félreértelmezéséről szól: a kis Kosztolányi egy nap az iskolából hazatérvén azt kérdezte apjától, hogy miért nem szerették Petőfit a portások. Persze édesapja egy idő után rájött, hogy a kortársak szót nem értette a gyereke, és azt helyettesítette egy hasonló, és számára értelmes kifejezéssel. Ez a sztori kedves és életszerű is. Nem így a Pesti Hírlapban 1921. november 16-án megjelent Eddig azt hittem… című kis írás, amelyben Kosztolányi csak ürügynek használja gyermeke olvasástanulási tapasztalatait ahhoz, hogy a magyar nyelvet az idegen hatásoktól féltő aggodalmát újra kifejezésre juttassa.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az írásban arról van szó, hogy fia az utcán jártukban-keltükben olvasgatja a feliratokat, és kérdezgeti édesapját, hogy mi mit is jelent. A teljesen mindennapi helyzetből kiinduló történetet Kosztolányi meglehetősen sommás tanulsággal zárja:

Egyelőre mint tolmács szerepelek mellette ezeken a sétákon. Később nemigen lesz reám szükség. Mire megtanul olvasni a budapesti föliratokon, addig magyarul is elfelejt.

Már többször találkoztunk a Nyelv és lélek írásait olvasgatva ezzel az aggodalommal. Kosztolányi szinte ugyanezzel a tanulsággal zárta a Túlvilági séták című írását, vagy a „Te jó isten…, a Svájc… meg a fősőr” című írást is. A gyereke olvasástanulásáról szóló történetben azonban még tovább megy: azt állítja, hogy épp akkor, egyik generációról a másikra tűnik el az ő szeme láttára a magyar nyelv.

Az – közel száz év távlatából is – világos számunkra, hogy Kosztolányinak alaptalan volt a félelme: magyarul még mi sem felejtettünk el. Érdekesebb most számunkra, hogy a magyar nyelv eltűnését Kosztolányi ebben a cikkben éppen az írott nyelv átalakulásához és az olvasástanuláshoz köti. Már a cikk első alapfeltevése is kissé furcsa:

Eddig azt hittem, hogy az emberek olvasókönyvből tanulnak meg olvasni. Most látom, hogy nincs így. Kisfiam, ki az első elemibe jár, egy hét óta lázasan olvas. Utcáról fölszedett ringy-rongy papírost, heverő cigarettacsutkát, számot a villamoskalauzon, mindent. […] Egyszerre az egész utca egy óriási ábécéskönyv lett számára. […] A tudós egyiptológus nem mélyed olyan szenvedélyes odaadással a sírok ákombákomába, mint ő egy-egy cégtáblára.

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

Az, hogy a szituáció egyedinek és furcsának tűnik Kosztolányi számára, eleve megmosolyogtató. Az utca valóban olvasókönyvvé válik a betűket éppen megtanuló kisdiákok számára: ma is, ha figyelmesen járunk-kelünk villamoson, trolibuszon lépten-nyomon hallhatunk hasonló szülő-gyermek párbeszédet:

– Textil – betűzi. – Mi az, textil?

– Szövöttáru.

– Thermos – silabizálja egy kirakatból, és arca földerül, mert a thermosban fölismeri meghitt barátját, a kulacsot. – Nini – mondja –, egészen olyan, mint a kulacs. Nem kulacs ez?

– De az.

A szövöttáru szót az általunk használt szövegszerkesztő alkalmazás helyesírási szótára nem ismeri, így aláhúzza helytelen alakként. Nem, nem az – jegyezzük meg. A termosz mondható kulacsnak, de nem akármilyen kulacs, hanem olyan, amely megtartja a benne tárolt folyadék hőmérsékletét. (Persze az nem derül ki a cikkből, hogy Kosztolányiék pontosan milyen tárgyat láttak abban a bizonyos kirakatban. ) Minden esetre az megnyugtató lehetne számára is, hogy a kulacs és a termosz szó is létezik a mai magyar nyelvben – de nem azonos a jelentésük. Előző példájára visszatérve: számunkra már a textil helyett a szövöttáru is furcsán, ha tetszik, „idegenül” hangzik, hát még a következő példa:

– Príma luxus-sevrópaszta – olvassa egy omnibuszkocsi oldalán, és elmereszti a szemét. – Mi az, príma luxus-sevrópaszta?

– Az, fiam, jó zergebőr-fénymáz.

Nekünk már fogalmunk sincs, hogy miről van szó: a termék eltűnésével mindkét elnevezés eltűnt. Idáig tart a kis írásban zajló párbeszéd hihető része, a továbbiakban átcsapunk kissé vicces, kissé fanyar-ironikus tanmesébe:

– Hát miért nem írják így [ti. jó zergebőr-fénymázként]? A nagy emberek mindent úgy írnak, hogy nem lehet megérteni.

– Nagyon műveltek a nagyemberek, és vigyáznak, hogy egyetlenegy magyar szót se használjanak.

– Miért?

– Azért, mert Budapesten vagyunk, Magyarország fővárosában.

Nádasdy Ádám klasszikus példáját idézve: a Szent István bazilika felirata is rossz hatással van a magyar nyelvre?
(Forrás: Wikimedia Commons / Jorge Láscar / CC BY-SA 3.0)

A rövid magyarázat több súlyos előfeltevést is tartalmaz: a beszédet és az írásgyakorlatot valamiféle „nagyemberek” határozzák meg; ők valamilyen ismeretlen, de a magyar nyelvre kétségtelenül káros szándékkal teszik ezt. És így – a feliratokon keresztül – az olvasástanulás folyamatát befolyásolják, aminek következtében az új generáció elfelejti az anyanyelvét. Megmosolyogtató, hogy nem jut Kosztolányi eszébe, hogy attól, hogy megtanulunk bizonyos új, alternatív kifejezéseket, még nem feltétlenül felejtjük el a régebbieket. Furcsa, hogy nem tudatosítja, hogy az írás és az olvasás csak egy igen szűk rétegét adja a nyelvhasználatnak – így például ha a családban otthon nem használják ezeket a kifejezéseket, akkor a magyar nyelv ügye még sincs veszve. Végül pedig, talán maga sem gondolhatta komolyan a magyar nyelvhasználatra a feliratok nagyobb hatást gyakorolnának, mint például az őáltala is létrehozott írásművek.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 37. oldal