nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Eltűnő népek
Az Isten háta mögött

Keleti arcok, északi szavak, nyugati kutatók – és egy apró népcsoport Szibériában, akikhez sokszor megkérdőjelezett szálak fűznek bennünket. A nganaszanok nyelvét egyelőre még van kitől „felgyűjteni”.

Tóth-Bogár Katalin | 2009. június 22.
|  

„Mi leszel, ha nagy leszel?” – erre a kérdésre valószínűleg kevés gyerek válaszolja azt, hogy „finnugrász”. Ám talán mégsem ez az oka, hogy olyan kevesen foglalkoznak finnugrisztikával ma Magyarországon, sőt egész Európában.

Szibéria
Szibéria
(Forrás: Richard Rogers)

Természetesen még kevesebben vannak, akik szamojéd nyelvekkel, vagy éppen a nyelvcsalád egyik tagja, a nganaszan nyelv tanulmányozásával töltik a munka- és szabadidejüket. Pedig ami azt illeti, igencsak egzotikus lehet egy olyan népet kutatni, amely a nyáron éjjel is világos szibériai Tajmir-félszigeten él, és szavai szinte napról napra halnak ki az őket használó öregekkel együtt.

Professzorok és tanítványok

Ahogy Szeverényi Sándor és Várnai Zsuzsa, az MTA Nyelvtudományi Intézetének kutatói mondják, az ő elkötelezettségük véletlen találkozásokkal magyarázható. Zsuzsa Pestről, Sándor Szegedről indult – a szálak pedig Wagner-Nagy Beátánál futnak össze, aki jelenleg a Bécsi Egyetemen dolgozik.

Ha nganaszan-kutatásról van szó, az orosz származású Eugen Helimski neve (és munkássága) megkerülhetetlen. Nem véletlen tehát, hogy a finnugrisztikai kutatások szegedi nagyja, Mikola Tibor is jó barátságban állt vele; Beátát ő nevelte ki tanítványként, majd Beáta növendékei közé tartozott Sándor is, Zsuzsának pedig Helimskitől volt alkalma tanulni Budapesten.

A professzorok lajstroma az ilyen „kis létszámú” tudományok esetében igencsak fontos lehet: tulajdonképpen magának a tudományterületnek a fennmaradása is egy-egy emberen múlhat – magyarázza a két fiatal szakértő. „Talán Helimski volt az egyik utolsó, klasszikus értelemben vett professzor, aki pótolhatatlan tudással rendelkezett” – mondja Sándor. Igazi oktató módjára gyűjtőútjaira magával vitte egy-egy tanítványát, így például Beátát is. Talán a professzorok példájára, talán a véletlenek eredményeképp, de a három fiatal magyar finnugrász összefogott, kutatócsoportot alakított, és együtt kezdett dolgozni. Ahogy ők fogalmaznak: együtt, egymást tanítva és a nganaszan nyelvet felfedezve.

Mentés másként

Mindig számtalan akadályba ütközhet, ha valaki heteken át kihalófélben lévő nyelvek szókincsét, nyelvtanát, hangtanát szeretné dokumentálni. Dokumentálni, és nem „megmenteni” – hangsúlyozza Zsuzsa. „Mi nem nyelvmentéssel foglalkozunk – hacsak nem az egyelőre még létező nganaszan nyelv lementését értjük ez alatt. Megmenteni ugyanis aligha tudjuk, inkább leírni, lejegyezni szeretnénk, ami leírható az eddig tudottakhoz képest.” Egyfajta „mentés másként” kísérletet tett tehát Wagner-Nagy Beáta, Szeverényi Sándor és Várnai Zsuzsa, amikor 2008-ban hosszas tervezés és évekig tartó szervezés után kijutottak a Tajmir-félszigetre, hogy a rendelkezésükre álló néhány hét alatt annyi gyűjtőmunkát végezzenek, amennyi lehetséges.

Egy nganaszan népi együttes énekese
Egy nganaszan népi együttes énekese
(Forrás: Wagner-Nagy Beáta)

Maroknyi nyelvrokonunkat Dugyinkán, a félsziget „fővárosán” kívül Uszty-Avam, Volocsánka és Novaja falvakban kereshették. A nyelvet még beszélő nganaszanok nagy része ezen a három apró mesterséges településen él. Ezek sem tisztán nganaszan etnikumú falvak azonban – az orosz betelepítők előbb ugyanis dolgánokat költöztettek az ázsiai szárazföldnek ebbe az északi csücskébe.

A gyűjtés célja végső soron pedig a fehér foltok felderítése, az aprólékos foltozgatás volt. Módszertannal ellátott nyelvkönyvet írni, netán egy-egy adott területhez kapcsolódó terminológiát összeállítani ugyanis a nganaszan nyelv esetében gyakorlatilag képtelenség – magyarázza Zsuzsa és Sándor. A nyelvhasználók száma szinte napról napra kevesebb, és ez aligha könnyíti meg a kutatók dolgát. „Pedig nyelvtani ismereteink még lukacsosak” – mondja Sándor. Zsuzsa szkeptikus: „és valószínűleg azok is maradnak – mert már kihalófélben lévő nyelvről van szó, amely ráadásul elég bonyolult, nagyon sok toldalékkal, és ezek számtalan változatával megtűzdelve.” Emiatt a falvakban a kétnyelvűség is egyoldalú: ha ugyanis a nganaszant nem anyanyelvként tanulja valaki, kicsi az esélye, hogy a megfelelő szinten sajátítja el. Maguk az adatközlők sem ismertek olyat, aki az anyanyelvüket idegen nyelvként jól megtanulta volna.

Sok tűz közt

A magyar szakértők úgy vélik, mégsem ez az oka, hogy a nganaszan el fog tűnni a világ élő nyelvei közül. „A nyelv nem a nyelvtana vagy a bonyolultsága, hanem az elmúlt ötven év történelme miatt halódik. Azért halhat ki, mert a kétnyelvű társadalomban a nganaszanok igen kevés sikerrel tudják csak használni a nyelvüket” – mondja Zsuzsa. „Ehhez pedig hozzájárul, hogy a többségi nyelv az orosz, ami a mindennapi életben minden társadalmi szintéren használatos” – teszi hozzá Sándor

Emellett Dugyinkában és körzetében a rádió mindössze heti negyedórát sugároz nganaszanul. A gyerekek hat-hét évig heti egy-két órában tanulnak nganaszant az iskolában, és ez sem képzett oktató segítségével zajlik. Az iskolának egy szótára és egy könyve van – nem csoda, ha a fiatalok már alig beszélik tulajdonképpeni anyanyelvüket. Ha egyáltalán egyértelmű, hogy mi is az anyanyelvük. Jól ábrázolja a helyzetüket egy idős nő válasza a kérdésre, hogy milyen nemzetiségűnek tartja magát: „az apám enyec, az anyám nganaszan, a férjem dolgán, a gyerekeim – oroszok. Akkor mi mik vagyunk...?”.

„Üres identitás”

Maguk a nganaszanok sem tudják meghatározni, mit jelent a népük neve a számukra. „Azért tartják magukat annak, mert ezt mondták nekik, ez szerepel az útlevelükben... A körükben sokkal nagyobb szerepe van például a nemzetségi megoszlásnak” – magyarázza Sándor. Valamikor persze volt célja annak, hogy ez a maroknyi népcsoport a semmi közepén, Szibériának ebben az északi csücskében élt – hiszen állatot tartottak. Mára ez is megszűnt: háziasított rénjeik egy járvány miatt egytől egyig kihaltak, a Szovjetunióban „kreált” munkahelyeik jelentős része megszűnt. A régi életforma megváltozásával pedig szinte értelmüket és céljukat vesztették a falvak lakosságának mindennapjai.

A hagyományos sátorállításra már csak néhányan emlékeznek. Sátorváz Volocsánkában
A hagyományos sátorállításra már csak néhányan emlékeznek. Sátorváz Volocsánkában
(Forrás: Wagner-Nagy Beáta)

Más, a városban élő kisebbségek aktívabbak a nganaszanoknál, s az önazonosság fenntartásának különféle módjait találják meg, a kézműves foglalkozásoktól a versíráson keresztül a gyerekeknek tartott színjátszó körig. Zsuzsa és Sándor szerint az ok egyszerű: hiányzik az értelmiségi réteg. „Nem csak a lélekszámbeli különbség számít ugyanis – sokkal inkább az, hogy ennek a kisebbségnek nincs meg az a rétege, amelynek szélesebb látóköre és nagyobb igénye lenne az identitás fenntartására.”

A Tajmir-félsziget egyre kevesebb nganaszanját pedig most kell szóra bírni – amíg még van rá lehetőség, mondják a magyar kutatók. „Egy csoda, hogy eljutottunk ide, és nem sok esély van rá, hogy újra sikerüljön” – mondja Zsuzsa. Erre ugyanis nem vagy legalábbis sokkal kevesebb pályázati pénz jut, mint Oroszországban. Mert bár alapkutatásra szükség van, az eredmény aligha „piacosítható”. A nyelvtudomány pedig, amint az köztudott, egyébként sem az a befektetés, ami feltétlenül megtermeli a ráfordított pénzt. Különösen nem akkor, ha a finnugrisztika szakértője, amikor kiderül, mivel is foglalkozik, alkalmasint kedves mosolyt és jó szándékú magyarázatot kap válaszul: „de hát a finnugor nyelvrokonság kérdése már meghaladott! Te nem is hallottad?!”.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X