Nemrégiben le kellett írnunk a maszáj szót. Írásmódján hosszan tanakodtunk. A nyelvek elnevezésében általában a Fodor István által szerkesztett A világ nyelvei című művet szoktuk követni (nem minden esetben, mert például a szakmában általánosan használt nganaszan helyett a nganaszán alakot használja), de itt ebben az esetben a maszai alakot találtuk. Ugyanez az alak szerepel máshol is, például Bakos Ferenc művében, az Idegen szavak és kifejezések szótárában  (időközben mazai alakot is találtunk). Ugyanakkor ez ellentmondott nyelvi intuíciónknak, miszerint a szónak j-re kellene végződnie.

Úgy tűnik, helyesírás-ellenőrzőnk a maszáj alakot elfogadja, a maszait nem. Ám lehet, hogy csak arról van szó, hogy az előbbit tévesen ma+száj összetételnek véli.

Bár egy olyan népcsoportról van szó, melyet természetfilmekből, néprajzi filmekből, útleírásokból stb. jól ismerhetünk, meglepetésünkre a népnévnek nem találtuk nyomát egyetlen helyesírási szótárban sem, beleértve az Osiris Kiadó Helyesírás című kiadványát, mely a legterjedelmesebb. Intuíciónkat azonban megerősítette, hogy számos mérvadó kiadványban a maszáj alak bukkan fel, többek közt az Britannica hungaricában, és ennek a használata tűnik általánosnak a Wikipédiában és a Google Hejesírás szerint is.

Az alábbiakban amellett érvelünk, hogy a a szó helyesírásának kodifikálása esetén (illetve a gyakorlatban anélkül is) a maszáj alak melletti döntés az ésszerű. Érvelésünket a magyar szókincs meglevő tagjainak tulajdonságaira alapozzuk.

Maszáj tánc
(Forrás: Wikimedia Commons / Dmitri markine / CC BY 3.0)

Érvelésünkben alapvetőnek tekintjük, hogy a szót a magyar hangjelölési elveknek megfelelően kell írni, azaz i-t kell írni, ha [i]-t ejtünk, és j-t kell írni, ha [j]-t ejtünk. Ettől eltérhetünk, ha a szót idegen írásmóddal írjuk (például földrajzi nevek esetében, vagy ha úgy érezzük, a szó még „nem gyökeresedett meg” a magyarban). Az Osiris Helyesírás szerint ’tálas kertészet’ írásmódja bonszai, ejtése [bonszáj]. Ez rendkívül következetlen, hiszen a szó egyik felében a magyaros hangjelölést alkalmazza, a másikban nem. Ha alkalmi szóhasználatról lenne szó, akkor ez elfogadható lenne, de mint a magyarban meggyökeresedett kifejezés írásmódja már nem az. Az Akadémiai Kiadó Magyar helyesírási szótára szerint a helyes írásmód bonszaj – az a itt ugyan vitatható, de az írásmód nem következetlen. Amikor azonban a maszai és a maszáj írásmód írásmód között kell döntenünk, az sz-nek köszönhetően egyértelmű, hogy már a magyaros hangjelölés elveit követjük – ettől tehát kár lenne eltérnünk a szó végén. A valóságban tehát az a kérdés, hogy mit is ejtünk a szóban.

A magyar szókincsben nincsenek olyan tövek, melyek -ai végűek. Sőt, olyanok sincsenek, amelyek magánhangzó + i végűek: A magyar nyelv szóvégmutató szótára szerint egyedül a lei ’román pénz’ ilyen. A helyesírási szótárak szerint azonban ezt is lejnek kell írni – nem véletlenül. Alábbi, a maszájra vonatkozó érvelésük a lejjel kapcsolatban is megállja a helyét.

Maszáj táj
(Forrás: Wikimedia Commons / Nicor / CC BY-SA 3.0)

A magyarban előforduló -ai (magánhangzó + i) végű szavak mind olyanok, hogy az i előtt szóelemhatár van. Például a bajai szóban a Baja városnévhez kapcsolódik az -i képző. Számos ilyen nép- és nyelvnevünk van, pl. burmai, färöi, jávai, karjalai, korzikai stb. Semmi nem zárja ki, hogy bár a [maszai] nem egy [masza] főnév -i képzős alakja, a nyelv úgy kezelje, mintha az lenne. A vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy nem úgy kezeli. Ezt kétféle teszttel is igazolhatjuk.

A bajai lehet a baj szó többes számú, (egyes szám) harmadik személyű birtokossal ellátott alakja. Ehhez ugyan látszólag közvetlenül kapcsolódhat a -k többesjel (bajaik), de ez nem a baj többeségét jelöli, hanem a birtokosé. Ez a lehetőség is csak akkor áll fenn, ha a birtokos személyes névmás, egyébként az egyes számú birtokossal  használt alak áll a többes számú birtokossal  is: az emberek bajai.

Az egyik teszt azon alapul, hogy az -i végű főnevekhez a többes szám -k jele vagy közvetlenül járul (bulik, budik), vagy egy -a/-e toldódik be elé: bajaiak, keceliek, karjalaiak, korzikaiak. A -j végű főnevekhez viszont vagy -o/-ö/-e, vagy -a/-e járul: bajok, gójok, esetleg vajak, tájak. Ha tehát egy szóhoz szó -a-val vagy -e-vel járul a -k, akkor nem tudjuk eldönteni, hogy -i vagy -j van-e ott (elvben mindkettő lehet), a közvetlen kapcsolódás viszont egyértelműen az -i, az -o és az -ö a j mellett szól. Érzésünk szerint a maszáj többes száma kizárólag maszájok lehet, és ezt a netes statisztika is visszaigazolja.

Maszájok
(Forrás: Wikimedai Commons / Viault / GNU-FDL 1.2)

A másik teszt a -val/-vel toldalékkal végezhető el. Az iskolában azt tanultuk, hogy ha a (relatív) tő mássalhangzóra végződik, a v hasonul. (A jelenségnek más elemzése is elképzelhető, de ez számunkra most lényegtelen.) A j mássalhangzó, tehát ha a vizsgált népnév j-re végződik, akkor maszájjal a várt alak, ha i, akkor maszaival. Nyelvi intuíciónk itt az előbb mellett szól, és a Google Hejesírás is ezt erősíti meg, bár igen kevés adattal. A tesztet meg lehet próbálni a -vá/-vé toldalékkal is, itt ugyan az ellenkező eredményre jutunk, de csak egyetlen adattal. (Ez egy olyan szövegből származik, ahol a többes számú alakok is -i-re utalnak. Kérdés, hogy a fordító ismerte-e egyáltalán a magyar szót vagy csak az angol szövegben találkozott vele.)

A két teszt eredménye alapján mindenképpen a maszáj írásmód mellett foglalnánk állást. Az á helyett ugyan írhatnánk a-t is, sőt, nyelvészetileg talán indokoltabb is lenne, ám a hivatkozott adatok alapján úgy tűnik, az á-s írásmódnak már olyan hagyománya van, melyet kár lenne felülbírálni. (Az ejtésben és írásban talán a maláj analógiája is közrejátszott.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hasonló probléma figyelhető meg a thai esetében, azonban jelentős különbség is van. A thai írásmód egyértelműen nem kiejtés szerinti, hanem az angol-német-francia stb. írásmód átvétele: a magyarban nem ejtjük a h-t (bár a Forvo példakiejtése arra utal, hogy van, aki igen). Ennek megfelelően nem meglepő, ha a szóvégén az i [j]-t jelöl: a szó ejtése [táj], esetleg [taj]. Érdekes módon a Google Hejesírás szerint a thaival mégis enyhe kisebbségben van a thaijallal szemben – az előbbi írásmódot egyébként az írás öntörvényűsége is erősítheti: a magánhangzó után а toldalék v-s alakját írjuk, s az író ilyenkor talán nem is figyel a valós kiejtésre. (A mindegyiket felülíró thajjal alak azonban az ellenőrzés során téves adatnak bizonyul, de azért úgy tűnik, előfordul ilyen valódi forma is.)  Előfordul kötőjeles írásmód is (ezeket a Google Helyesírás nem tudja kezelni): a thai-val cikkünk írásakor 369-szer, a thai-jal 1020-szor fordul elő – ám úgy tűnik, ezen esetek többségében nem a népnév szerepel a szövegben (ez egyébként a kötőjel nélküli alakokra is igaz).

A többes számmal végzett teszt azonban azt mutatja, hogy sokan [i]-vel ejtik a szót, hiszen az esetek 90%-ában a thaik alak fordul elő (bár ez nem mindig a népnév, sok olyan példa van amikor igen). A közvetlen Google-keresés azonban más eredményt ad: eszerint  a thaik száma valamivel 1300, a thaiaké 1100, a thaioké viszont 31 ezer felett jár! (A kötőjeles alakoknál is a thai-ok van többségben.) Az a-s alakok itt nem csak azzal magyarázhatóak, hogy a hasonló ejtésű táj ’vidék’ szó többes száma szintén tájak.

Thai táj
(Forrás: Wikimedia Commons / kallerna / CC BY-SA 3.0)

A példák azt mutatják, hogy a beszélők túlnyomó többségénél a [j]-s ejtés dominálhat. Mivel a szó ma már gyakorinak tekinthető, ideje lenne áttérni kiejtés szerinti írására – ezt azonban több tényező is akadályozza. Először is, a táj írásmód egybeesne a fent emlegetett ’vidék’ szó írásmódjával – ha ez nem is okozna súlyos problémákat, szerencsésnek sem mondható. Felmerülhet a taj írásmód is (bár megfigyelésünk szerint ez az ejtés ritkább), és a kettő közötti döntéskényszer is lassíthatja a folyamatot. Ráadásul ma már hozzászokhattunk a thai alakhoz, ezért a változásra nincs is erős igény.