nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A fordítókról élő kép a médiában

Mindenki ismeri azt az (egyébként szlovák) mondást, hogy „ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy”. Talán emiatt lengi körbe valami varázs a fordítókat és tolmácsokat: többek, mint a köznapi ember; a „közvetítők” archetípusának mai modern, hivatásos megfelelői, akik átjárást biztosítanak más világokba. A fordítók maga a média. Egy amerikai szabadúszó most azt vette szemügyre, hogy róluk magukról milyen kép él és alakul jelenleg a médiában.

Kirk Anderson/Multilingual | 2009. szeptember 7.
|  

1999 novemberében az ATA (American Translators Association, Amerikai Fordítók Szövetsége) St. Louisban (Missouri) rendezett 40. konferenciáján volt egy igen szórakoztató szekció, „A fordítók és a média: nyilvános fórum a fordításról és a fordítókról a populáris médiában élő képről” címmel. Az eseményen részt vett a Fehér Ház korábbi sajtótitkára, Dee Dee Myers és a fordítási iparág olyan csillagai, mint Kevin Hendzel, Chris Durban, Janet Fraser, Manouche Ragsdale és Neil Inglis. A rendezvény célja az volt, hogy megállapítsák, hogyan jeleníti meg a média a fordítókat és a tolmácsokat; ez milyen összefüggésben áll a rólunk a társadalomban általában élő képpel; és hogy mi, fordítók, tolmácsok és a nyelvi iparág szakemberei, mit tehetünk ezzel kapcsolatosan. A szekción elhangzottak a Translation Journalben érhetők el.

A tolmács (The Interpreter)
A tolmács (The Interpreter)
(Forrás: Universal Pictures)

Az esemény történelmi fordulópont volt az ATA – és kétségkívül az egész fordítóipar – közönségkapcsolatokkal kapcsolatos hozzáállásában. Ebben a cikkben bizonyos mutatókat kívánunk ismertetni azt illetően, hogy meddig jutottunk el az elmúlt nyolc évben, illetve hogy mit tehetünk a továbbiakban azért, hogy iparágunk növekvő láthatóságát fokozva éljünk sikereinkkel.

A szekció fordítókról, tolmácsokról szóló filmrészletekkel indult, melyek között ott volt a Bombabiztos (Fail-Safe) (1964), a Gyilkos mezők (The Killing Fields) (1984), a Csillagkapu (Stargate) (1994) és az Ed's Next Move (1996), ezzel illusztrálva, hogy milyen változások következtek be a nyelvi szakembereknek a huszadik század utolsó harmadában történő ábrázolásában.

A listát kiegészíthetjük még néhány saját filmkedvencemmel is: A keselyű három napja (Three Days of the Condor) (1975), Utánam a vízözön (The Last Wave) (1977), A veszélyes élet éve (The Year of Living Dangerously) (1982), Viharszív (ThunderHeart) (1992), illetve A keresztapa (The Godfather) 3. része (1990), továbbá néhány televíziós részlettel, pl. az I Love Lucy A Matter of Translation című epizódjával. Említsünk még meg regényeket is, pl. Barbara Wilson Galiba a Gaudi-házban (Gaudi Afternoon) című művét (Seal Press, 1990, melynek 2001-ben készült el a filmváltozata – illetve ugyancsak tőle a teljes Cassandra Reilly rejtélyek sorozatot), továbbá Ward Just The Translator című művét (Houghton Mifflin, 1991).

1999 novembere óta a médiában számos új mű bukkant fel, mozifilmektől a televízión át a szépirodalomig. Ez a gyűjtemény még csak meg sem kísérli a teljesség vagy a mindenre kiterjedés látszatát kelteni, de véleményem szerint egy tendenciára fel tudja hívni a figyelmet.

Meddig jutottunk?

A fordítók és a tolmácsok médián belüli jelenléte szempontjából természetesen komoly fordulópontot jelentett A tolmács (The Interpreter) 2005-ös megjelenése, Nicole Kidman és Sean Penn főszereplésével. Iparágunk médiumai sokat cikkeztek e film hatásáról. Lásd például Tetu Hirai „At the Movies: Reviewing ‘The Interpreter'” [Moziban: „A tolmács” kritikája] című írását) és Carolina Arrigoni-Shea „Action! Behind the scenes at ‘The Interpreter'” [Csapó! „A tolmács” színfalai mögött] című munkáját. Láthatólag az a következtetés kínálkozik, hogy bár a film nem jut elképesztő mélységekbe a nyelvi szakemberek belső világában, mégis komoly ugrást jelentett abban, hogy a közönség tájékozottabbá váljon azt illetően, hogy kik vagyunk, és hogy – igen alapszinten – mit csinálunk. Hozzátenném, hogy számomra mint nyelvész számára Silvia Broome Kidman-féle ábrázolásának számos apróbb részlete hiteles, és a film weboldala különféle érdekességeket tartogat még, például interjúkat igazi ENSZ-tolmácsokkal, továbbá egy játékot „Ezt tolmácsold le!” címmel.

A gyermekeknek készült televízióműsorok közül – melyek érdekes piacot jelentenek szakmánk jövőbeli ismertségének alakítása szempontjából – a Playhouse Disney Higglytown Heroes című sorozatában az első évadban egy fordító volt a főhős (2004), Nathalia Hencker szinkronhangjával, aki egyébként a hasonló című Disney-filmben Pocahontas spanyol hangjaként vált ismertté.

Az USA-ban a főidőben sugárzott televízióműsorok közül a fordítók és különösen a tolmácsok immár rendszeres epizódszereplők számos jogi témájú filmdrámában, ideértve többek között a Boston Legalt és a különféle Law & Order műsorokat. Állítólag még Az Osbourne-család (The Osbournes) és az America's Next Top Model egyes epizódjaiban is szerepelnek tolmácsok. Habár nem tudtam kinyomozni a dolgot, de emlékszem, hogy egy jogi témájú filmdrámában műfordító sorozatgyilkos szerepelt. Nem épp ez a kép lenne a cél, de ez mégsem elvetendő információ...

Ahogy azt A tolmács is bizonyította, a mozi komoly tényező a közvélemény és a szakma nézeteinek alakításában. Ha a fordítókat és tolmácsokat szerepeltető, nemrég készült filmeket nézzük, ott találjuk még Liv Schreiber Minden vilángol (Everything is Illuminated) című filmjét (2005), mely egy sajátos bájú, habár teljesen szakszerűtlenül viselkedő ukrán tolmácsról fest lenyűgöző portrét. A The Year of the Yao című (2004), elvileg Yao Mingről, a Houston Rockets kínai kosárlabdacsillagáról szóló dokumentumfilm legalább ennyire középpontba helyezi tolmácsának, Colin Pine-nak a megpróbáltatásait, és izgalmas betekintést kínál a hivatásos atlétáknak történő tolmácsolás sajátos szempontjaiba, illetve a hírességek mellett dolgozókra nehezedő elvárásokról. Sofia Coppola Elveszett jelentés (Lost in Translation) című filmje (2003) a fordítás szót beemelte az Oscar-díj szókincsébe, és legalábbis haloványan érzékeltette a munkánk körüli rejtélyek mibenlétét a közönséggel. Itt most arra a jelenetre utalok, amikor Bill Murray karaktere érthetően megzavarodik egy hihetetlenül tömör fordítástól, mely japánul úgy hangzik, mintha tevékenységének aprólékos kritikája lenne egy whiskyreklámban. Aztán ott van még A fordító (The Translator) című rövidfilm (2000), a Spanglish (2004) és a Kill the Messenger (2006).

Számomra mégis két regény volt a legérdekesebb – talán mert reménytelenül könyvmoly vagyok –, és mindkettőt tavaly fedeztem fel. Az első a Travesuras de la niña mala (Alfaguara, 2006) a perui Mario Vargas Llosától, melyet angolul Edith Grossman csodálatos fordításában élvezhetünk Bad Girl címen (Farrar, Straus and Giroux, 2007; magyarul: A rossz kislány csínytevései, fordította Szőnyi Ferenc, Európa, 2007). Egy perui kollégám hívta fel a figyelmemet erre a könyvre, aki spanyol–angol–lengyel tolmács. Egy lengyelországi munka során elmondta nekem, hogy egyszer tolmácsolhatott Vargas Llosának, és pihenés közben megkérdezte, hogy miért nem írt még regényt fordítókról. Nos, hát itt van. A regényben Ricardo Somocurcio, a főhős, az UNESCO fordítója, tolmácsa, aki tulajdonképpen műfordító is, kiéli egész életét végigkísérő szenvedélyét egy rossz lány iránt, aki szüntelenül ki-be sétál az életében, Limától Párizson és Londonon át Tokióig, és minderre rányomja bélyegét korunk történelmi háttere. Ahogy azt már Just és Wilson regényei kapcsán is láttuk, a fordító vagy tolmács főhős miatt az adott könyv érdekfeszítő a nyelvi szakemberek számára. Egyfelől örömteli, hogy egyikünk főszereplővé lett, másfelől viszont rendszeresen bukkanunk hibás részletekre, tévedésekre, ami inkább a jellemfejlődéssel, mintsem a szerzőnek a szakma ábrázolására tett kísérleteivel – vagy ezek hiányával – függ össze. A rossz kislány csínytevései című könyvben Ricardo egyetlen vágya, hogy Párizsban élhessen, és fordítói munkájának köszönhetően álma megvalósuljon. Habár nyilvánvalóan igen jó szakember, az olvasó nemigen tekinthet be ténykedésébe, illetve abba, hogy szakmája hogyan formálta őt.

A másik könyv John Le Carré huszadik regénye, a The Mission Song (Little, Brown and Company, 2006), Bruno „Salvo” Salvador története, aki egy ír katolikus misszionárius és egy kongói nő fia, és aki a brit értelmiség első számú afrikai nyelveken dolgozó tolmácsává lesz. Brunót a könyvben szupertitkos megbízatásra küldik, melynek során kénytelen saját múltjában és identitásában elmélyülni. A regény ügyesen szövi bele Le Carré megcsalás iránti elszánt érdeklődését a fordító dilemmájába. Habár a könyv fogadtatása igen vegyes volt, ideértve a fordítók és a tolmácsok véleményét is, a könyv számtalan ponton kárpótol, nem utolsósorban azzal, hogy betekintést enged a nyelvi szakemberek mindennapi munkájához szükséges valódi detektívmunkába. Izgalmasan ábrázolja azt is, hogy hogyan bújnak bele a tolmácsok ügyfelük bőrébe, és kemény etikai dilemmákat vázol fel, melyek a nyelvészeket akár egy életen át üldözhetik.

Az elmúlt évben járt néhány egyéb, fordítókról szóló könyv is az íróasztalomon, például Adam Nicolson God's Secretaries: The Making of the King James Bible című könyve (HarperCollins, 2003), melynek története tulajdonképp a világ leghosszabb ideig tartó és a projektmenedzserek számára a legtöbb fejfájást okozó fordítási projektje is lehetett volna. Hihetetlenül lenyűgöző!

Most a Corazón tan blanco-t olvasom Javier Maríastól (Anagrama, 1992), melyet angolra Margaret Jull Costa fordított le A Heart So White címen (The Harvill Press, 1995, New Directions, 2000; magyarul A szívem fehér, fordította Mester Yvonne, Európa, 1998), és mely 1997-ben elnyerte a IMPAC Dublin irodalmi díjat. A regény eséllyel pályázik a legjobb olyan könyv címre, melynek főhőse fordító.

Nem említettem Ann Patchett melegen ajánlható Bel Canto című könyvét (HarperCollins, 2001), illetve két másik olyan regényt, melynek címe The Translator, a frissebb szerzője Leila Aboulela (Grove, 2006), a régebbié pedig John Crowley (Harper Perennial, 2003 reprint, William Morrow, 2002), Just 1991-ben ugyanilyen címen megjelent regénye mellett.

Hová vezet az utunk?

Immár nyilvánvaló, hogy a 21. század jól indított a fordítókról és a tolmácsokról a médiában kialakult képet tekintve. A világot egyre jobban érdekli, hogy mit csinálunk, és egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy ez a kíváncsiság csak fokozódik.

Szakemberekként hogyan kezeljük ezt a fokozódó figyelmet, melyben részesülünk? Hogyan járulhatunk hozzá mesterségünk hírnevének öregbítéséhez? Először is úgy, hogy elolvassuk ezeket a könyveket és fordításaikat, illetve szükség esetén le is fordítjuk ezeket; ha megnézzük a filmeket, a műsorokat, és aztán közöljük a kiadókkal, az adókkal, a producerekkel, a stúdiókkal, hogy nem pontos bennük az ábrázolásmód – vagy éppen hogy pontos –, és azzal is, hogy érdeklődést mutatunk. Az soha nem lehet gond. A végén még bekerülhetünk a folyamatba mint szakértők.

Az ilyen művekről különféle (szakmai, tudományos és általános) folyóiratokban jelenhetnek meg kritikák, leveleket írhatnak róluk a szerkesztőnek, vagy egyszerűen történeteket, filmeket, saját blogbejegyzéseket inspirálhatnak. Emellett arra ösztönözzük minden barátunkat és kollégánkat a film- és televíziós iparban és a könyvkiadásban, hogy munkájuk során foglalkozzanak szakmánkkal. Véleményem szerint szakmánk alapos ábrázolásmódja komoly hatással lehet láthatóságunkra. Nemrég meséltem el néhány fordítási anekdotát egy végzős filmfőiskolás hallgatóval, és kedves meglepetés volt számomra megtudni, hogy diplomamunkájában fordítási problémákkal foglalkozik.

Már az is valami, ha láthatóvá válunk. Hadd tudja meg a főiskolai hallgatói magazin, hogy kiemelkedő fordítók, tolmácsok vagytok. Beszéljetek a témáról a helyi közösségi központban, gyermeketek iskolájában vagy a helyi egyetemen. Vegyetek részt multikulturális közösségek testületi megbeszélésein városotokban. Ki más lenne hivatottabb e kérdésekről beszélni, mint az, aki pontosan a kultúrák találkozási pontján dolgozik megélhetéséért? Ha ezeket a munkákat baráti beszélgetés során szóba hozzuk, akkor ezzel is felhívhatjuk a figyelmet tevékenységünkre. Minél jobban megfoghatóbbá tesszük, hogy mit csinálunk – kézzelfoghatóbbá, értékkel bíróvá, elbeszélhetővé téve azt –, az emberek annál jobban értékelik azt, és az annál értékesebbé válik.

 

Kirk Anderson szabadúszó fordító, író és szerkesztő Miamiban.

Információ
X