nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Lettek lettek

Gondolt már arra, hogy terepmunkára megy? Számos jó tanulsággal szolgálhat Oskar Kallas története, aki egy észt népcsoporthoz, a ludzai észtekhez ment gyűjtőútra. Erre csak a ludzaiak nem voltak felkészülve...

Tulikas | 2014. október 17.
|  

Október harmadik szombatján ünnepeljük a rokon népek napját. Észtországban ezen a rendezvénysorozaton nemcsak a többi finnugor népről van szó, a határon túli észtekről is megemlékeznek az előadásokon, kiállításokon. Korábban már írtunk az egyik észt diaszpóra, az albertai észtek kérdéseiről. Most egy új dokumentumfilm premierje kapcsán a ludzai (észtül lutsi) észtek történetét mutatjuk be. Kiderülnek olyan érdekes részletek: milyen vallású volt ez az észt népcsoport, milyen nyelvjárásban beszéltek, honnan jöttek, és hogyan fogadták a gyanútlan néprajzkutatót.

A ludzai várrom (Ez a látvány fogadta Kallast Ludzában)
A ludzai várrom (Ez a látvány fogadta Kallast Ludzában)
(Forrás: Tulikas)

Honnan jönnek a ludzaiak?

Három észt nyelvsziget volt (részben) a mai Lettország területén. A leivu népcsoport a mai Lettország északkeleti részén, Gauja város közelében élt. A kraasna népcsoport a mai lett-orosz határ közelében, a nyelvüket legtovább megőrző ludzai észtek pedig a mai Lettország keleti felében éltek, Ludza városa mellett, innen származik az elnevezésük. Észtül lutsi maarahvas (’a föld népe’) néven említik őket a források.

A dél-észt nyelvszigetek
A dél-észt nyelvszigetek
(Forrás: Wikimedia Commons / Võrolang (Sulev Iva) / CC BY-SA 3.0)

A ludzai észtek történetében azonban számos homályos pont van. Már az sem világos, honnan származnak. Vannak olyan elméletek, amelyek szerint nem is észtekről van szó, hanem egy kis balti-finn néptöredékről. Egy másik elképzelés szerint a mai Dél-Észtország területéről telepítették ki őket az északi háború során. Egy harmadik nézet szerint szintén Dél-Észtországból kerültek át a mai Lettország területére, de önként települtek át, a reformáció elől menekülve. A harmadik verzió azért nem tartható, mert az észtek ekkor még félpogányok voltak, nem valószínű, hogy olyan fontos lett volna számukra a felekezet, hogy azért elhagyták volna az otthonukat. Az viszont valószínűsíthető, hogy a déli területekről költöztek el, mert a nyelvváltozatuk a dél-észtországi võrui nyelvjáráshoz állt közel. Felmerült még annak a lehetősége is, hogy több hullámban érkeztek erre a területre.

A ludzaiak által mesélt eredettörténetekben általában a régi földesúr volt a ludas a költözésben. Az egyik forrás szerint a földesúr kártyán vesztette el néhány falunyi jobbágyát, akiknek ezért kellett délre költözniük az új földesúrhoz. Egy másik történetben viszont két jó szimatú vadászkutyáért dobta oda a ludzaiak őseit a régi földesuruk a Ludza vidéket uraló földbirtokosnak.

A ludzai észtek lakóhelye
A ludzai észtek lakóhelye
(Forrás: Saarte Hääl)

A Ludza környéki észteket a 19. században fedezte fel az észt tudós társadalom. A híres néprajzos és diplomata, Oskar Kallas (1868–1946) kezdett utánajárni azoknak a híreszteléseknek, miszerint az akkori Vityebszki kormányzóságban található egy körülbelül háromezer fős észt népcsoport, akik a lettek keleti csoportjához, a latgalokhoz hasonlóan katolikus vallásúak. Az észt kisebbségről akkoriban sokan tudtak, de elsősorban a nyelvészek és a néprajzkutatók figyelmét csigázta fel az a lehetőség, hogy a diaszpórában élő észt közösség nyelvében és kultúrájában archaikus vonások lehetnek. Oskar Kallas alapvetően a folklóranyag iránt érdeklődött, úgy vélte, hogy az alacsony iskolázottságú, elszigetelt és elmaradott népcsoport számos régi történetet, mesét és népdalt őrizhet. Félő volt, hogy a meginduló modernizáció és városiasodás ennek a kultúrának a végét jelentheti. A kutatást motiváló másik tényező az akkoriban felerősödő nemzettudat volt, amely érthető reakció volt a cár oroszosítási politikájára.

A gyűjtőutat érdekes módon nem az észtek, hanem a Finn Irodalmi Társaság finanszírozta, 1893-ban Oskar Kallasnak 250 márka utazási támogatást nyújtottak a Vityebszki kormányzóságban élő észtek népdalainak fölgyűjtésére. Ez a terepmunka sokáig meghatározta azt, hogyan gondolkodott az észt közvélemény a ludzaiakról. Kallas 53 falut járt be, és a kezdeti nehézségek és félreértések ellenére végül hatalmas anyagot sikerült összegyűjtenie mind a ludzaiak akkori életéről, mind a folklórkincsükből (többek között népmeséket és népdalokat).

A 19. század végén és a 20. század elején számos kutató indult gyűjtőútra a ludzai észtekhez, az első köztársaság idején, a két világháború között a tisztán tudományos érdeklődés kiegészült egyfajta észtesítési misszióval, mivel ekkor már érzékelni lehetett azokat a tendenciákat, amelyek végül a ludzai észtek beolvadásához vezettek. Az utolsó ludzai észt anyanyelvű beszélő, Nikolājs Nikonovs 2006-ban halt meg.

A földi isten fia látogatóban a föld népénél

Indrek Jääts és Maido Selgmäe 2014-ben készült dokumentumfilmjében, a Kadunud hõim: lugu lutsi maarahvast (Elveszett törzs: a ludzai észtek története) a ludzai észteknek állít emléket, A filmen kívül egy tanulmány is készült a témáról, amely az Észt Nemzeti Múzeum évkönyvében jelent meg. Míg a film ismeretterjesztő jellegű és általánosabb képet rajzol fel, addig a tanulmány a ludzai észtek történetének csak egyes aspektusait emeli ki, a film és a cikk jól kiegészítik egymást.

A ludzaiak az 1930-as években
A ludzaiak az 1930-as években
(Forrás: Rahvusarhiiv)

A tanulmányt különösen azoknak lehet ajánlani, akik érdeklődnek a terepmunka módszertani kérdései iránt, mivel a cikk elsősorban azt mutatja be, hogyan reagáltak a ludzaiak a kutatók rohamára, elsősorban Oskar Kallas és Paulopriit Voolaine gyűjtőútjára, milyen mértékben voltak hajlandók együttműködni az észt kutatókkal.

A terepmunkára indulóknak mindenképpen hasznos arra felkészülni, hogy a helyiek nem értik majd, mi célja van az egész gyűjtésnek. Oskar Kallast is naplopónak tekintették, hiszen számukra érthetetlen munkát végzett. Emellett gyanúsnak is találták, attól féltek, rontást vagy betegséget hoz a közösségre. Az sem könnyítette meg Kallas helyzetét, hogy nem ismerte kellőképpen a helyi nyelvjárást, valamint hogy nem volt senki ismerőse a kutatni kívánt falvakban. Paulopriit Voolaine, Kallas hibáiból okulva, már felkészülhetett ezekre a nehézségekre, így például nem akarták meglincselni, attól félvén, hogy járványt szabadít a falura.

A film rendezője, Jääts hangsúlyozza, hogy míg Kallas nagyon sokat készült az első útjára, addig a ludzaiakat senki sem készítette fel a látogatásra. A földművelésből és állattenyésztésből élő közösségnek teljességgel érthetetlen volt, mivel foglalkozik ez a fiatalember, és miért tesz fel nekik ilyen furcsa kérdéseket. Nem is csoda, hogy kezdetben attól tartottak, hogy rosszindulatú alak, akik ráadásul a kolerát is terjeszti. Később úgy magyarázták a „dologtalan” fiatalember életvitelét, hogy egyenesen a cár trónörökösének (maajumala poeg ’a földi isten fia’) tekintették. Kallas utóda, Paulopriit Voolaine volt, aki 1933-ban színdarabot írt Maajumala poig (’a földi isten fia’) címmel a ludzai észteknél kutató Kallasról.

Oskar Kallas
Oskar Kallas
(Forrás: Wikimedia Commons / Regina-Mareta Soonsein / CC BY-SA 3.0)

Voolainénak sokkal könnyebb dolga volt, mivel Kallas nyomdokában járt, és a gyors modernizáció miatt már nem volt olyan nagy a szakadék a helyiek és a kutató életszínvonala közt. Az is segítette Voolaine beilleszkedését, hogy egy dél-észt dialektus volt az anyanyelvjárása, így sokkal könnyebben megértette magát, mint annak idején Kallas. Voolaine több sikert ért el az asszimiláció lassításában is, bár ezt a lett hatóságok erős lettesítő politikája meglehetősen gátolta, például nem engedték meg a ludzaiaknak, hogy észt nyelvű iskolát hozzanak létre. Voolaine meg tudott győzni néhány szülőt, hogy fiaikat Észtországban taníttassák. Sikereihez az is hozzájárult, hogy támaszkodhatott Kallas hírnevére és elért eredményeire.

Voolaine (balról az első) és ludzai szülők a fiaikkal, akik Észtországba mentek tanulni
Voolaine (balról az első) és ludzai szülők a fiaikkal, akik Észtországba mentek tanulni
(Forrás: EKM)

A forgatócsoportnak is könnyű dolga volt a helyiek szórabírásával, mivel csatlakozott hozzájuk Hannes Korjus, észt újságíró és fordító, aki már évek óta kutatja a lettországi észt népcsoportokat, és így kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezik a ludzai közösségben is. Ismeri azokat az embereket, akik még egy-két szóra emlékeznek a ludzai nyelvjárásból. Ha kíváncsiak vagyunk, hogy hangzott ez a nyelv, ezen a kiváló ismereretterjesztő honlapon meghallgathatjuk (engedélyezni kell a felugró ablakokat), és átiratban el is olvashatjuk az elhangzottakat. Az 1971-es felvételen a Ludzától délre levő faluban, Lielie Tjapšiban élő Jāzeps Germovs beszél Aino Valmettel és Paulopriit Voolainéval. Ezen a településen beszélték a legtovább a ludzai nyelvjárást. 

Bár az asszimiláció teljes mértékű volt, így már nincs anyanyelvi beszélője a ludzai nyelvjárásnak, Indrek Jääts állítása szerint a cikk és a film megjelenésével nem zárultak le a ludzai kutatások, a jövőben még több megválaszolatlan kérdésnek kell utánajárni. Ahogy fent láthattuk, többek között a népcsoport származásának történetét is homály fedi egyelőre. Szükség lenne további régészeti kutatásokra és a lettországi levéltárak alapos áttekintésére, azonban erre nem igazán találni embert, mert a lett kutatókat nem feltétlenül érdekli a téma, de még az észtek is viszonylag marginális kérdésnek tekintik, mi lett a ludzaiakkal. A 20. századi lelkesedést a remélt gazdag folklórkincsen kívül a missziós célok is motiválták. Miután a ludzaiak beleolvadtak a helyi lakosságba, ez az ösztönző tényező is megszűnt, és a lelkesedés lelohadt.

A film szerzői felvetik ugyanakkor azt is, hogy beszélhetünk-e egyáltalán elveszett népről vagy népcsoportról, ha a ludzai észtek leszármazottjaival mind a mai napig találkozni lehet Kelet-Lettországban és a két világháború során elmenekültek miatt szerte a világban. Az Amerikába emigrált ellettesedett ludzaiak leszármazottai közül sokan gyökereiket keresve találtak rá ludzai őseikre, közülük került ki napjaink egyik legnagyobb ludzai nyelvjáráskutatója, az arizonai Uldis Balodis. (Érdekes, hogy Balodis azért kezdett el kisebbségekkel foglalkozni, mert az amerikai lett emigráns közösség tagjaként napi szinten megtapasztalta a kisebbségi lét problémáit.) Így ha a ludzaiak nyelve már nem is él tovább, legalább hagyományaikat és nyelvjárásuk sajátosságait rögzítették-rögzítik a kutatók.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
2 Diczkó 2014. október 20. 20:54

@Szalakóta:

"Vótok vótak, lettek lettek."

Jütök, vendek jöttek, mentek.

1 Szalakóta 2014. október 20. 14:04

Vótok vótak, lettek lettek.

Információ
X