A tavalyi év végén jelent meg Sándor Klára Nyelvrokonság és hunhagyomány című kötete. A kötet a szerző által korábban az interneten publikált cikkek alapján készült, de a kötet szövege nem egyezik meg az interneten található szöveggel. Valószínűleg nem is érdemes mérlegelni, hogy mekkora az egyezés, hiszen a kötet több mint 400 oldal – akinek van kedve a monitoron ennyit olvasni (illetve a szövegeket letölteni, összeollózni, e-könyvvé alakítani), tegye. A tipográfiailag nem túl izgalmas, de teljesen korrekt kötet terjedelmes és súlyos, BKV-viszonylaton állva, kapaszkodás közben már nem könnyű olvasmány.

Miről szól?

A kötetet nehéz műfajilag besorolni. Szerzője ismeretterjesztő kötetnek nevezi, de bizonyos pamfletszerű vonások is megjelennek benne. Úgy tűnik, célja nem egyszerűen az ismeretek átadása, hanem egyben a meggyőzés is. A bevezető fejezetben megtudjuk, hogy a szerző véleménye szerint a finnugor nyelvrokonság, illetve a hun eredettudat nem áll ellentmondásban: az előbbi tudományos tény, az utóbbi viszont a nemzeti mitológia része. Célja, hogy mindkettő tényszerű alapjait, illetve ideológiáinak történetét feltárja.

A munka nem csak méretében eposzi, hömpölygésében is. 26 számozatlan fejezetből áll. Az egymást követő fejezetek mindig kapcsolódnak egymáshoz, de a kötetnek nincs határozott felépítése, ugyanazok a témák, korszakok többször visszatérnek. Sokszor segítené az olvasót, ha legalább a fejezet elején szerepelne, hogy az adott részben miről is olvashatunk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A nyitófejezet ezt a gondolatot folytatja, és a finnugorellenes vélemények, illetve a dilettáns nyelvészkedés társadalmi, politikai és kulturális hátterét vázolja fel. Hasonlóképpen elemzi azt is, hogy a nem jobboldali értelmiség miért fordul el a hunokhoz kapcsolódó hagyományoktól. Mindkét oldal szélsőségeit elítéli. A következő fejezetek a laikus nyelvészkedés témáját járják körbe: először a történeti nyelvtudomány kialakulását tárgyalja, pontosabban azt a folyamatot, ahogyan a laikus megfigyelésekből tudomány született, és a kettő végérvényesen elvált egymástól. Ezúttal igazi eposzi kellékkel szolgál: a dilettáns megközelítések enumerációjával, majd visszatér a tudománytörténethez, elsősorban a családfa kérdését vizsgálja. Innen a nyelvrokonság bizonyításának módszertanával folytatja, a hangsúly mégis a finnugor eredetű szavakon, illetve az ezekből levonható, az alapnyelv beszélőinek életmódjával kapcsolatos következtetéseken van. Az iráni–magyar kapcsolatok pedzegetése már egy újabb nagyobb témakört készít elő.

A recenzens személyes benyomása szerint ezek a fejezetek igen nehezen követhetők, mivel a rengeteg népnevet sok olvasó nem tudja semmihez sem kötni – ráadásul nem egy példa van arra, hogy ugyanazt a népet több néven is emlegetik, vagy ugyanazt a nevet több népre is alkalmazzák. Úgy látszik, ezt a szerző is érzi, mert egy helyen némi öniróniával megjegyzi: „ha eddig nem lett volna bajunk a nomád népnevek agyzsibbasztó kavargásával, akkor most biztosan lesz”. Persze nem kizárt, hogy a finnugor témában kevésbé járatos olvasó számára a finnugor népek megkülönböztetése hasonló gondokat okoz.

Innen viszonylag nagy ugrással a sztyeppeövezet történetére tér. Először általános áttekintést kaphatunk, majd az ázsiai hunokkal foglalkozik, utána a nomád kultúráról, mint valójában a népek vándorlásáról tudhatunk meg rengeteg dolgot. Ezt az európai hunok története követi (különös tekintettel a hadjáratokra). Ezután ismét Kína határaihoz tér vissza, és a türkök és az ujgurok aranykorát tárgyalja, hogy aztán ismét a sztyeppe túlsó végébe ugorjon: a bolgárok történetét ismerteti, illetve a kazár birodalomról szól.

Ezután nem annyira térben, inkább időben szökken ide-oda: hirtelen a 13. századról, elsősorban Julianus útjáról, és már a magyarokról szól – többek közt a magyar népnév eredetéről. A kitérő persze nem teljesen indokolatlan: azt kívánja tisztázni, hogy hol élhettek a magyarok a honfoglalás előtt. A kötet laza szerkesztettségére jellemző, hogy időnként egymásnak ellentmondó magyarázatokkal is találkozhatunk. A 223. oldalon azt olvashatjuk, hogy a magyar laptop szó népetimológiával keletkezett (mert lapos), a 272. oldalon viszont azzal az állítással találkozunk, hogy a leírt angol szóalaknak köszönhető a magyar ejtésforma. Egyébként a két magyarázat valószínűleg együtt helytálló. Így kanyarodik vissza időben oda, ahol a történet tartott: a magyarság korábbi szállásterületeivel kapcsolatos elképzeléseket tárgyalja, de annyiban is kapcsolódik az előzőekhez, hogy a magyarokra használt egyéb elnevezésekre is kitér. Egy-egy fejezetben azt taglalja, hogy mit is lehet tudni a honfoglalás előtti magyarságról az írott forrásokból, illetve a nyelvészet segítségével, a szókincs felől közelítve (bár itt is vannak utalások az írott forrásokra). Ezt a nyelvészeti szálat folytatja az oszmán korszak jövevényszavaival, hogy aztán turkológiai alapismeretek átadása után eljusson a magyar nyelv korai török jövevényszavaihoz, illetve az érintkezés nyelvtani nyomaihoz, hogy leszögezze: bizonyára volt valamilyen szintű török-magyar kétnyelvűség. Itt már a honfoglalás körülményeit mutatja, be, és az azt övező mítoszok igazságtartalmát vizsgálja.

Itt ismét ugrás következik: visszakanyarodik Attilához, illetve az őt övező nyugat-európai mítoszokhoz, majd a magyar források mítoszaival (a középpontban Kézaival) folytatja. Bemutatja, hogyan vált a hun rokonság mítosza a magyar nemzeti öntudat részéve –külön fejezetet szentelve a tematika szépirodalmi vetületének. Ezután a hangsúly áttolódik a mítoszokról a mítoszok nyomában elinduló kutatókra, a kötetet záró fejezete pedig lényegében a kötet esszenciája: a fő kérdés megint az, hogy miként egyeztethető össze a finnugor nyelvrokonság a magyar kultúrát átitató hun rokonságtudattal.

Kinek szól?

Már a fenti vázlatos tartalmi áttekintésből is kitűnhet, hogy a magyar őstörténetet Sándor Klára egyedülállóan széles perspektívából közelíti meg. Ha csak a történettudományt vesszük, ezen belül is hol a hadtörténet, hol az eszmetörténet szempontjai érvényesülnek, hol a régészeti leletek, hol az írott források értelmezését olvashatjuk – és mindezt kiegészítik a nyelvészeti és irodalomtörténeti információk, nem is szólva az időnként még messzebbre, a képzőművészet, a zene vagy a film területére is elkalandozó kitekintésekről. A kötet kissé zavaros felépítését az okozza, hogy a szerző ezeket a megközelítéseket nem külön-külön tárgyalja, hanem igyekszik egységbe foglalni: sőt, mondhatjuk, hogy érdeklődésének középpontjában éppen a különböző megközelítések ütközése áll. Az olvasót mégis segítette volna, ha a szerző valamiféle kalauzt ad a kötet tematikai kacskaringóihoz, vagy ha a sejtelmes (de egyébként igen szellemes) fejezetcímek helyett a pontosabb témamegjelölésre törekszik.

A szerző kimondott szándéka szerint a kötet a nagyközönséget célozza meg – nyelvezete egyszerű, mondatai jól követhetőek, gördülékenyek, ugyanakkor stílusa elég színes ahhoz, hogy ne váljon ennyi oldalon keresztül sem unalmassá. A recenzensnek mégis kétségei vannak afelől, hogy milyen nagy lehet a könyv potenciális olvasóközönsége. Az egészen biztos, hogy azok, akik átaludták a középiskolai történelem- és földrajzórákat, aligha ebből a kötetből fogják pótolni ismereteiket: a szövegek megértéséhez ugyanis gyakran széles körű ismereteket kell mozgósítani, az ismeretek pedig olyan tömegben áramlanak az olvasó felé, hogy feldolgozásuk, megértésük csak akkor lehetséges, ha az elmondottak egy jelentős részét az olvasó már ismerte. Nem csupán az adatok feldolgozása okoz nehézséget. A 82. oldalon azt olvashatjuk, hogy a hangváltozásoknak megvannak a maguk szabályai, így például egy f-ből nem lesz r vagy k. Ezt valószínűleg az is megérti és elfogadja, aki sosem tanult hangtörténetet és fonetikát. Csakhogy két oldallal később azt olvashatjuk, hogy a hová, r(e)á, mögé, alá szavakban megjelenő -á/-é eredetileg -k volt! Természetesen ez is igaz, de részletesebb magyarázat híján mennyire tűnhet meggyőzőnek azok számára, akik elfogadták az előbbi állítást, de a ki nem mondott ismeretekkel nincsenek tisztában? Sokatmondó, hogy a szerző szerint Ipolyi Arnoldot a nagyközönség a Magyar mythológia című munkájáról ismeri – a recenzens inkább arra hajlana, hogy egyáltalán nem ismeri. Az sem egészen bizonyos, hogy minden olvasó számára világos az utalás Szent Ágoston „híres kerti élmény”-ére. Végképp érthetetlenek az olyan utalások, mint az „emlékezzünk csak a szerencsétlenül járt Szamojlovicsra és a halála után pánturkizmussal vádolt német Radloffra”. (Alekszandr Nyikolajevics Szamojlovics szovjet turkológust 1937-ben Japánnak való kémkedéssel vádolták meg, és a következő évben ki is végezték – a szűk szakmai körökön kívül azonban aligha ismert, jellemző módon a magyar nyelvű interneten fel sem bukkan a teljes neve.) Persze ezek a megjegyzések aligha akaszthatják meg a lényeg megértésének folyamatát, de meglehetősen árulkodóak. A kevésbé olvasott olvasót viszont zavarba hozhatják az olyan szavak, mint a recens ’mai, kortárs’ vagy a placenta ’méhlepény’ – szerencsére ilyen kevéssé ismert idegen szavak viszonylag ritkán fordulnak elő, de a közérthetőség kedvéért ezeket is célszerű lett volna elkerülni.

A kötetben leírt események jelentős része olyan területeken játszódik, melyek általában még a földrajzi kérdésekben tájékozottabb olvasók előtt is kevésbé ismertnek mondhatók. Sajnos a vázlatos térképek nem mindig hibátlanok: a 95. oldalon található térkép szerint például a Káma a sarkkörön túl ered! A kötetet összesen tíz térkép (közöttük egy csillagászati) illusztrálja, de a recenzens benyomása szerint még néhány elkelt volna. A térképeken kívül sajnos más illusztrációval nem találkozunk a kötettel, holott például a régészeti leletekről szóló leírásoknak ezek igen fontos kiegészítői lettek volna. A 105. oldalon azt olvashatjuk, hogy a szarmaták „sajátos, korongos kerámiát is készítetek” – sajnos azonban azt nem tudjuk meg, mik is voltak a sajátosságai.

A nagyközönség felé fordulás leghatározottabb jele, hogy a szerző gyakran utal a popkultúra jelenségeire is a Disney-póniktól a Harry Potteren és a Sesame Streeten át a black metalig. Ráadásul ez nem erőltetett jópofizásként valósul meg, hanem természetes módon része annak a nyitott, a kultúra minden jelenségének befogadására kész szemléletmódnak, amely a kötet egészének jellemzője. A popkulturális utalások nem mindig nyilvánvalóak, egy helyen például a következőképpen kacsint ki a szövegből a szerző: „a ’fa’ jelentésű szó például nem lehet jelentésbeli összefüggésben a ’lúd’-dal, hiába úszik mindkettő a vízen”.

A kötet kétségtelen értéke, hogy nem pusztán a szakirodalomban unalomig ismételt tényeket foglalja össze – sőt, azzal sem mondunk sokat, ha azt állítjuk, hogy sok eredeti meglátást is tartalmaz. Ha ugyanis azt szeretnénk értékelni, hogy megírása mekkora szellemi teljesítménynek tekinthető, akkor kétségtelenül el kell ismernünk, hogy felér egy önálló tudományos munka megírásával. Mivel azonban a szerző nem tudományos munkának szánta, csak igen ritkán jelöl meg pontos forrásokat, pedig az olvasó szívesen utánajárna néhány állításának. A 63. oldalon az áll, hogy a sumer-magyar rokonítás alapjait Somogyi Ede újságíró vetette meg – sajnos az ő neve nem is szerepel az irodalomjegyzékben. A 70. oldal szerint egy észt legendában a Hegyi Öreg zavarja össze az emberek nyelvét: ez azért is különös, mert Észtországban nincsenek is igazi hegyek – sajnos nem tudhatjuk, hol járhatunk utána a dolognak. A 424. oldalon például azt olvashatjuk, hogy 1883-ban Hunfalvy maga is leírta: már 1856-ban azt híresztelték róla, hogy az osztrák kormány vesztegette meg azért, hogy népszerűsítse a finnugor rokonságot – milyen jó lenne tudni, pontosan hol olvashatjuk ezt! (Ebben az esetben legalább a bibliográfiában találunk 1883-ban megjelent Hunfalvy-cikket.) A 426. oldalon ezt olvashatjuk: „vannak (...), akik a dogmatizmusig viszik az uráli nyelvrokonság elméletét, és tagadják minden más nyelvi hatás lehetőségét, még akkor is, ha a kulturális hatásokat jól ismerik”. A recenzens szívesen szállna vitába ezzel az állítással, mert tapasztalata szerint ez a fajta hozzáállás egyáltalán nem jellemző – személy szerint legfeljebb a dilettáns szakirodalomban találkozott hasonló vádakkal –, csakhogy mi ellen érveljen, ha nem tudja, hogy a szerző mire is alapozza állítását?

Finnugristaszemmel

A kötet a finnugrista szemével olvasva is igen kitűnő, a szerző nagyon pontosan teszi a helyére a fogalmakat, elkülöníti a nyelv és a nép fogalmát, korrektül és közérthetően ismerteti a finnugrisztikai kutatásoknak a témához kapcsolódó eredményeit. Vannak persze olyan gondolatébresztő felvetések, amelyekkel szívesen vitába szállnánk, sőt, a későbbiekben valószínűleg meg is fogjuk tenni, ezek tárgyalása azonban szétfeszítené egy recenzió kereteit.

Azonban egy finnugrisztikai blogon megjelenő könyvismertetésben nem kerülhetjük el, hogy néhány tévedésre felhívjuk a figyelmet. Reméljük, hogy egy következő kiadásban már nem így fognak szerepelni. Rögtön a kötet elején, a 15. oldalon ezt olvashatjuk:

...miért lázong a 21. században egy ország egy tudományos megállapítás ellen, mely arról szól, hogy az ő nyelvének őseit beszélő embercsoport több ezer évvel ezelőtt mely más, ma élő nyelvek ősét beszélő népek közelében élt.

Ez a megfogalmazás azonban nem utalhat a finnugor rokonságra, hiszen az azt mondja ki, hogy az ő nyelvének őse azonos egy másik nép nyelvének ősével. (Ahogyan az, hogy unokatestvérek vagyunk, arra utal, hogy azonos a nagymamánk, nem arra, hogy a nagymamáink szomszédok voltak.) A mai nyelveket, illetve az azokat beszélőket nem úgy kell elképzelni, mint amelyek már az alapnyelv korszakában jól elhatárolhatóak voltak. Ez a megfogalmazás legfeljebb arra utalhatna, hogy a magyarok érintkeztek iráni vagy török nyelveket beszélő népekkel – ez azonban nem szokott széles körű tiltakozást kiváltani.

A 84–85. oldalon több állítást olvashatunk az uráli nyelvekről, amelyek ugyan talán az uráli nyelvek többségére igazak, de nem mindegyikre. Így például a finnségi nyelvekben a jelzőt általában egyeztetjük a jelzett szóval, és a mai észt, nyenyec vagy nganaszan aligha nevezhető toldalékolónak. (Sőt, a magyar és a finn esetében is erős fenntartásaink vannak, de erről talán majd máskor.) Azt pedig nehezen tekinthetjük a nyelvek tulajdonságának, hogy „régebben” az alárendelő szerkezeteket igenévvel fejezték ki. A szerző állításával szemben a szerkesztőségben nem érzünk különbséget az egyszemű és a félszemű között.

Ugyanitt azt is olvashatjuk, hogy „a magyar a legtöbb hasonlóságot az obi-ugornak nevezett nyelvekkel mutatja” – ez sem igaz. Az eleve kérdéses, hogy miképpen lehet a nyelvek hasonlóságát mérni. Az igazi probléma azonban az, hogy az obi-ugor nyelveket nem azért tekintjük a magyar legközelebbi rokonának, mert akármilyen mértékben hasonlítanak rá, hanem azért, mert valaha azonosak voltak (időben legközelebb pedig a magyar ezekkel volt azonos) – azóta mindegyikük sokat változott, így ma már csak minimális mértékű hasonlóságról beszélhetünk. Ez azonban semmilyen kihatással nincs e nyelvek rokonságára. A távolabbi rokonok sem azért távolabbiak, mert kevésbé hasonlítanak, hanem azért, mert korábban léptek a változás önálló útjára – ettől függetlenül még megmaradhattak vagy kialakulhattak olyan tulajdonságaik, amelyeknek köszönhetően jobban hasonlítanak a magyarra, mint az obi-ugor nyelvek – ez a helyzet például a permi nyelvekkel.

A 210. oldalon a permi-magyar érintkezésről olvashatunk. A permi nyelvekben valóban lezajlott néhány változás, amely a magyarban is, de arra nincs bizonyíték, hogy ezek a változások hasonló módon és egy időben mentek volna végbe. Ha lett volna szoros permi-magyar érintkezés, akkor annak elsősorban a szókincsben kellene tükröződnie: permi eredetű szavunk azonban nagyon kevés van (és magyar jövevényszavakat a permi nyelvekben egyáltalán nem tartanak számon). Ennek fényében sokkal valószínűbb, hogy a hasonlóságok csak véletlenül alakultak ki.

A 279. oldalon olvashatjuk azt a Ligetitől származó idézetet, hogy „az obi-ugor nyelvek a korábbi finnugor örökségnek hűséges folytatói, a magyar nem”. (Sajnos pontos forrásmegjelölés híján ismét nem tudunk annak utánajárni, hogy pontosan milyen kontextusban szerepelt ez a kijelentés.) Ez „lefordítható” úgy is, hogy az obi-ugor nyelvek archaikusak, míg a magyar újító – csakhogy sosem beszélhetünk archaikus vagy újító nyelvekről vagy nyelvjárásokról, mert minden nyelvváltozat részben megőrző, részben újító. A magyar például elég jól őrzi a magánhangzó-harmóniát, míg ez a legtöbb obi-ugor nyelvjárásból kiveszett. Az obi-ugor nyelvekben létrejött egy (az angol to have-hez hasonló) birtoklást kifejező ige, míg a magyar továbbra is körülírással, sajátos szerkezettel fejezi ki a birtoklást (valakinek van valamije). A finnugor szókincsből sem őriztek meg többet az obi-ugor nyelvek, mint a magyar, és a szókincsüket azok is jelentősen bővítették jövevényszavakkal – ráadásul azokban is a török és a szláv hatás dominál (bár más nyelvekből és más korszakban kerültek be a török és szláv szavak).

Sándor Klára helyesen mutat rá arra, hogy a finnugristák és a turkológusok, illetve a finnugor és a török rokonítás hívei között sosem volt akkora ellentét, mint ahogy az ma a közvélekedésben megjelenik. A 420. oldalon ezt alátámasztandó azt olvassuk, hogy Jankó János Zichy Jenő expedíciójához csatlakozva gyűjtött értékes anyagot – ami igaz is. Csakhogy ebben az esetben aligha lenne elhallgatható, hogy Jankó és Zichy viszonya koránt sem volt harmonikus, Jankó naplójában igencsak kikel Zichy dilettantizmusa ellen.

Kinek ajánljuk?

A kötetet mindenképpen ajánljuk azoknak, akik a tárgyalt kérdéseket legalább egy aspektusból már behatóbban ismerik: finnugristáknak, történészeknek, irodalomtörténészeknek, de legalábbis olyanoknak, akik a humán tudományokban általában jártasak. Természetesen jó szívvel ajánlanánk azoknak is, akik a magyar őstörténetről eddig tücsköt-bogarat összeolvastak, hiszen ebből a kötetből végre megérthetnek rengeteg dolgot, amelyről eddig téves elképzeléseik voltak. Kétségeink vannak viszont abból a szempontból, hogy az ő „háttértudásuk” elegendő-e a leírtak megemésztéséhez – ráadásul ennél biztosabban borítékolhatjuk, hogy csalódni fognak.

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

Sándor Klára látszólag egyszerre próbálja meggyőzni a finnugorellenes tábort a finnugor nyelvrokonság helyességéről és elfogadhatóságáról (elfogadandóságáról), illetve az általa liberálisnak vagy „nem jobboldali”-nak nevezett „értelmiség”-et arról, hogy a „hun származás”-t ne utasítsák el teljes egészében – legalábbis mint kultúrtörténeti örökséget ne. A kötet hangvitele, érvelésrendszere azonban egyértelműen inkább az utóbbi tábornak szól. A történeti nyelvészet módszereinek bemutatása ahhoz túlságosan vázlatos, hogy az ellenérzéseket legyőzze, és nem fordít elég gondot a szokásos ellenérvek cáfolatára. A hun mítoszokkal kapcsolatos ellenérzések legyőzése feltehetően sikeresebb, de ez részben annak köszönhető, hogy eleve nagyobb nyitottságra számíthat. A recenzensnek az a benyomása, hogy ezen az ellenállás közel sem akkora, mint a szerző véli: nehéz elképzelni, hogy valaki azért utasítaná el a Buda halálát, mert az hun témát dolgoz fel.

Mégis nehéz lesz szeretni a „hun örökség”-et. Hasonlatos az ugyanis az emlegetett mindentudó bácsikhoz és nénikhez. Mint annyiszor, most is az derült ki, hogy a mindentudó magabiztosság mögött leginkább a tudatlanság állt – s amikor a tudás megkérdőjeleződött, önhittséggel és arroganciával igyekeztek pótolni. A hun legenda ma már nem egyszerűen egy mítosz, hanem egy nagyrészt alaptalan történet, amelyet sokan igazságként próbálnak beállítani, ráadásul azzal a céllal, hogy saját különlegességüket vagy éppen felsőbbrendűségüket igazolják. Sándor Klárának kétségtelenül igaza van abban, hogy ezeket a mítoszokat ismernünk kell, kialakulásuk történetét hasznos ismerni, éppen azért, hogy a helyükön tudjuk kezelni őket. De hogy rajongjunk értük – ez túl nagy kérés.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése