nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
  • mondoga: @Cypriánus: Nehezen viselem, ha valaki ennyire mellébeszél, csakis kötözködés céljából. Ne...
    2019. 08. 25, 23:22  Hun‒ugor géntangó
  • Cypriánus: @mondoga: Nem vagyok sem a moderátor, sem az Anyukátok, de kezditek túltolni. Speciel a ut...
    2019. 08. 25, 22:47  Hun‒ugor géntangó
  • Cypriánus: @VamArm: Azt feltételeztem esetleg leírást adsz a gondolataidat összetartó paradigmáról. Í...
    2019. 08. 25, 22:38  Hun‒ugor géntangó
  • Cypriánus: @VamArm: Azt feltételeztem esetleg leírást adsz a gondolataidat összetartó paradigmáról. Í...
    2019. 08. 25, 22:38  Hun‒ugor géntangó
  • Cypriánus: @VamArm: Azt feltételeztem esetleg leírást adsz a gondolataidat összetartó paradigmáról. Í...
    2019. 08. 25, 22:38  Hun‒ugor géntangó
A nyelvész majd megmondja
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Rálőtt a halott gyerekre!
A földalatti és a szivattyú

Az egyre növekvő sötétségben a túlvilági lények veszik át a hatalmat. Jól nézzünk a lábunk elé, mert bármikor elénk ugorhat egy halott gyerek szelleme vagy egy félelmetes gufihtar. És ha már így esett, kerekíthetünk belőle egy hátborzongató történetet.

Leijailla | 2013. november 29.
|  

A számi (lapp) hétköznapok szerves része a személyes történetek (szakszóval memorate-ek) mesélése. Ezekben gyakran valami túlvilági lénnyel való találkozást örökítenek meg a mesélők. A történet valóságtartalmát manipulálhatja az elbeszélő, sőt sokakat azért tartanak nagyra a közösségben, mert jól be tudják bolondítani a hallgatóságukat. A becsben tartott hantásoknak azonban illik a sztori elején közölniük, mennyire lesz hihető, amit mesélni fognak. Persze ezt nem mindig tartják be. Így aztán nem tudni, hogy tényleg számíthatunk-e arra, hogy egy halott gyerek szelleme összezavarja a GPS-ünket, vagy hogy jönnek a föld alatti (rezsi)démonok lopni tőlünk a vizet.

Csak a sarki fény világít
Csak a sarki fény világít
(Forrás: Wikimedia Commons / Bo-Göran Lillandt / CC SA 3.0)

Rémes ki kicsoda

Az észak-finnországi Dálvadas falu számi közösségét 1965 óta kutatják a turkui egyetem folklorisztika tanszékén, egy számi folklórprojekt keretében. A finn-norvég határon fekvő település évszázadokig számi lakosságú volt, csak a legutóbbi időkben kezdtek nem számi származásúak beköltözni a Teno-folyó völgyében található falucskába. Az őslakosok háromnyelvűek, az anyanyelvük északi számi, de emellett jól tudnak norvégul és finnül is. Nem csináltak tehát problémát abból, hogy különböző nyelvi hátterű kutatók érkeztek hozzájuk, mindhárom nyelven el tudták mesélni a sztorikat. Érdekes azonban megjegyezni, hogy népmeséket viszont csak számiul lehetett tőlük gyűjteni. A személyes történeteknek nincs olyan kötött nyelvezetük és formájuk, mint a népmeséknek, ezért könnyen átültethetők bármilyen nyelvre.

A Teno-folyó völgye
A Teno-folyó völgye
(Forrás: Wikimedia Commons / Matti Paavola / CC SA 3.0)

A személyes történetek közös vonása, hogy szereplői mindig valamiféle túlvilági lények, akikkel cseppet sem vidám dolog találkozni. A nyugat-európai angyaltörténetekkel ellentétben ezekben a sztorikban nem megtisztító, felemelő spirituális élményben van része a mesélőnek, sokkal inkább valami félelmetes, de legalábbis kellemetlen dolgot tapasztal meg. Visszatérő alakok ezekben az elbeszélésekben a gobmik (szellemszerű lények), az emberevésre berendezkedett ostoba, de óriás termetű stálluk [sztállu] a meggyilkolt kisbabák szellemei, az eahpárašok [eahpáras], a földalatti emberszerű lények, a gufihtarok és az emberek hasonmásai, az ovdasašok [ovdasasz].

Általában lehet tudni azt is, melyik lénnyel hol lehet találkozni: a gobmik mindenhol ott lehetnek, ahol meghalt valaki. Az ovdasašok leginkább a faluban fordulhatnak elő. Például megesett, hogy valaki a saját szomszédját délután csónakot ácsolni látta, pedig az – mint később kiderült – akkor már napok óta a városi kórházban feküdt. (Mindez kapcsolatban áll a számik lélekképzetével, vagyis hogy több lelke van az embereknek, és az egyik el tudja hagyni a testet.)

Ilyen lett a csónak
Ilyen lett a csónak
(Forrás: Wikimedia Commons / Preus museum / CC BY 2.0)

Az eahpárašok is bárhol előfordulhatnak, ahol a megesett lányok megszülték és megölték a kisbabájukat. Nagyon veszélyesek, mert összezavarják a vándor érzékeit, és ha valaki Lappföldön eltéved, nagy valószínűséggel nem éli túl a kalandot. A stálluk és a gufihtarok általában a kopár lappföldi hegyeken tanyáznak (amikor az emberek meghódították a folyóvölgyet, a gufihtaroknak fel kellett költözniük a hegyre), de néha lejönnek a faluba például a vízkészletek pótlására. (Mivel az emberekéhez hasonló életmódot élnek, szükségük van vízre és élelemre.)

Az egyik történetben egy számi férfi arról számolt be, hogy épülőfélben levő házában aludt, amikor egyszer csak arra ébredt, hogy a szivattyú fel-alá járt. De nem állt mellette senki! Amikor abbamaradt a szivattyúzás, a férfi odalopózott a pumpához, hogy megnézze, ki van ott, de senkit nem látott. Ezek után meg volt győződve, hogy egy gufihtar járt ott feltölteni a vízkészletét. És mivel egy csepp víz sem folyt ki a csap mellett, megállapította, hogy a lény a saját vödrét használta.

A személyes történetek nem számítanak tabunak, így a falu lakosai szívesen megosztották ezeket a kutatókkal. A későbbi terepmunkák során aztán az volt a baj, hogy az adatközlők folyton csak ilyen sztorikat akartak előadni, mert már megszokták, hogy a délről jöttek ezt várják tőlük. Hiába kérdezték őket olyan prózai dolgokról, mint a hétköznapi munkák, vagy a halászat fortélyai, a számik mindenáron gufihtarokkal hozakodtak elő.

A lódítás kontinuuma

A turkui egyetem kutatói megállapították, hogy a memorate hasonlít az általuk legendaként megnevezett műfajra, amelyben a túlvilági lények sokkal aktívabb szerepet játszanak, támadó szándékkal lépnek fel, és a halandó számára sokszor tragikusan végződik a találkozás. A személyes történetekben azonban általában nincs fizikai érintkezést, az elbeszélők sokszor csak arról számolnak be, hogy valamit látni, hallani véltek, vagy úgy tűnt, mintha megérintette volna őket valami. A másik különbség a két műfaj között, hogy memorate-ekben a történés és az elbeszélés helyszíne sokszor egybeesik, vagyis a szivattyús esetet az adatközlő abban a szobában meséli, ahol az megtörtént.

Vannak visszatérő elemek a különböző emberek által mesélt sztorikban, de az elbeszélő persze sajátos ízekkel és részletekkel gazdagíthatja a történetét. Az egyik adatközlő például új elemet szőtt bele az eahpáraš-kalandjába: nem elég, hogy szóba elegyedett a halott kisgyermek szellemével, hanem miután az nem tágított, puskájával többször belelőtt. (A kutatók leírták, hogy milyen élvezettel figyelte a mesélő, hogy a hallgatóság ennél a pontnál lefagyott a rémülettől.)

Akiből nem lett eahpáras
Akiből nem lett eahpáras
(Forrás: Wikimedia Commons)

A sztorik egy részét igazából csak kitalálják a nagy mesemondók, illetve olyan is előfordul, hogy valaki álmában találkozik valami félelmetes lénnyel, aztán másnap úgy adja elő, mintha a találkozás valójában megtörtént volna.

Nemcsak a kutatók határoznak meg különböző memorate-műfajokat, hanem maguk a számik is kidolgozták a saját tipológiájukat. A muitalusz például olyan valóságos történetet jelent, ami visszaemlékezésen alapul, és ebben nagyon kevés narratív elem van, például nem nagyon színezik ki a történetet a hatás kedvéért. A máinnas [máinnasz] ezzel szemben már tele lehet túlzásokkal is, senki nem veti a mesélő szemére, hogy hazudik, ha a sztorijával le tudja bilincselni a hallgatóságot. Tehát a máinnasban a legfontosabb elem, hogy szórakoztató legyen. A harmadik történettípus a cuvccas [cuvccasz], amelyben annyit hazudik a mesélő, amennyit nem szégyell. Ezek a sztorik hihetetlen eseményekről szólnak vagy rosszindulatú pletykák, így az elbeszélőnek illik eltávolodnia az elhangzottaktól. Ha valaki jó mesélő, a „mesebika” vagy a „mesekirály” címekkel illetik, és nagy megbecsülésnek örvend.

A Teno-völgyi számik a 15. században felvették a kereszténységet, és ráadásul később a szigorú laestadianizmus követői lettek. Hitvilágukban ennek az evangélikus irányzatnak a fogalmai keverednek a természetvallás elemeivel. Az áldozóköveik például még az 1960-as és 1970-es években is „használatban” voltak. „Nevelő célzattal” a gyerekeknek ma is megtanítják, kik és hol laknak a falun kívül, persze ezzel az a szándékuk a szülőknek, hogy a kölykök ne kószáljanak messzire. A történetek olyan ijesztőek, hogy azokat csak felnőtteknek mesélik. Megvannak a férfi és női mesélők is, de gyakoribb, hogy az egész falunak inkább a férfiak mesélnek, míg az asszonyok történetei csak szűkebb női társaságokban hangzanak el.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X