Varró Dánielnek köszönhetően leleményes rímekkel csendült fel nemrégiben Szegeden Gilbert és Sullivan kosztümös zenés kalandja, amely A királynő kalózai címen nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is vendégszerepel. A sikeres huszonéves költőt szokványosnak egyáltalán nem mondható pályája állomásairól az MTI riportere kérdezte.

MTI: Igaz a szóbeszéd, miszerint testvéri rivalizálásnak köszönhetően lett költő? Aki ismeri az életrajzát, gondolhatja, hogy lehet a dologban valami, hiszen gimnazista éveiben még közgazdásznak tanult.

Varró Dániel: Igen, a nővérem írt verseket kiskorától kezdve, és én tulajdonképpen öccsi féltékenységből kezdtem költeni, hogy engem is dicsérjenek meg, lám, milyen ügyes vagyok. Aztán a nővérem kinőtte ezt a versírósdit, én meg úgy maradtam. Édesanyám persze azt szerette volna, hogy bankár legyek vagy más jól kereső polgári foglalkozást találjak... de engem az irodalom, főleg a versek meg a versfordítás érdekelt.

Varró Dani
(Forrás: ujszo.com)

MTI: Rendben: versek, könyvek, bennük rímek, játékosság... de miért bujkál ott a sorok mögött a mulandóság, az elsiető idő miatti gond egy huszonéves fiatalember írásaiban?

V. D.: Örülök neki, hogy észrevette, ott bujkál. A verseimből általában a kacifántos rímeket, meg a könnyed, vicces hangvételt szokták kiemelni, a humort pedig sokan hajlamosak a komolytalansággal azonosítani. Azt kevesen veszik észre, hogy engem tényleg nagyon foglalkoztat például a mulandóság, meg más komoly és szomorú dolgok is, csak azt a túlzott ünnepélyességet, mosolytalanságot nem szeretem, amit bizonyos emberek elvárnak a költészettől. Amúgy szerintem a legnagyobb költőinknek mind remek humoruk volt, elég Petőfitől A helység kalapácsára, Arany János Bolond Istókjára vagy Weöres Sándor gyerekverseire gondolni. Különben nyilván mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor elmereng például a mulandóságán, csak a költő attól költő, hogy erről rögtön verset is ír.

MTI: Olykor meg mesét, ha a Varró Dániel nevű költőre, neki is a Túl a Maszat-hegyen című könyvére gondoltunk – holott ezt a műfajt általában azok az alkotók szokták előnyben részesíteni, akik immár gyakorló szülők.

V. D.: Mindig nagyon szerettem a meséket, és ez nem múlt el máig se. Talán nem nőtt be eléggé a fejem lágya, vagy nem ért annyi keserű tapasztalás még az életben, hogy teljesen elkomoruljak és megfelnőttesedjek. Szóval én a saját magamban levő gyereknek mesélek, illetve az mesél és gyerekversezik kifelé belőlem.

MTI: A színház meg játék, afféle mulatság a költőnek mások műveit élvezetes formában magyarul a közönség elé tárnia, hiszen a saját darabja mellett sok fordítása is felcsendül estéről estére a világot jelentő deszkákon?

V. D.: A műfordítás, azon belül is elsősorban a versfordítás tizenhat éves korom körül kezdett szenvedélyesen érdekelni. Talán amiatt, hogy elsősorban a verszene meg a rímek érdekeltek akkoriban a költészetből, nem csordultam túl a mondanivalótól, és jobban izgatott az, hogy új életet leheljek valamibe, megrímeljek, újra formába öntsek egy verset, amit valaki más már egyszer kiköltött jól a maga nyelvén, mint hogy én magam találjak ki valami teljesen új verset, ami egyáltalán nem biztos, hogy jó lesz, és bárkit érdekelni fog. A drámafordításba inkább csak úgy belecsöppentem, de elég sok olyan színházi fordításom volt, ami érintkezett valamilyen szinten a költészettel, és általában ezeket szerettem a legjobban.

MTI: Melyek a kedvencei?

V. D.: Ilyen volt például Tom Stoppard Travesztiák című színdarabja, ami Zürichben játszódik 1917-ben, amikor Lenin, James Joyce és Tristan Tzara, a dadaista költő is épp egy időben ott tartózkodott. Róluk szól a darab egy idősödő úr szenilis visszaemlékezésében, aki a történelmi eseményeket kissé lágyuló elméjében Oscar Wilde Győzőnek kell lenni című darabjával keveri, amiben ő akkor ott éppen főszerepet játszott, bár a szereplő nevére már nem emlékszik, csak hogy nem Győző volt, hanem a másik... Szóval az egész egy kicsit szürreális irodalmi játék, amiben verses jelenetek is vannak, és mindenféle vicces furcsaságok; ezt nagyon élveztem. Ezen kívül Shakespeare-t a legnagyobb öröm nekem fordítani, egyértelműen nála találkozik a színház és a költészet a legmagasabb szinten. Most éppen a Lear király újrafordításán dolgozom a Nemzeti Színház felkérésére.

MTI: Mit szólt, amikor felkérést kapott A királynő kalózai lefordítására?

V. D.: Hálás vagyok a rendezőnek, Almási-Tóth Andrásnak, hogy engem kért föl a fordításra. Ez igazán nekem való feladat volt a könnyedebb fajtából, ahol nyugodtan elengedhettem magam. Szeretek néha olyat is fordítani, ami távolabb áll tőlem, de a humoros, rímes szövegekben lubickolok a legjobban. Az angol humort meg amúgy is nagyon szeretem, és Gilbert és Sullivan vígoperája ezen a hagyományon belül is a legnemesebb hülyéskedések közül való. Az egész tele van angol faviccekkel, meg musicalesen fülbemászó opera-betétszámokkal. Zeneileg nem vagyok elég művelt ahhoz, hogy értsem az utalásokat, de az olvasópróbán a karmesterek sokat nevetgéltek rajta, hogy ez vagy az a dallam melyik híres opera paródiája – szóval tudom, hogy a mű zenei viccekben is bővelkedik.