Nyelvész körökben a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány honlapja legjobb esetben is csak megmosolygás tárgya. Egy – feltehetően nemrégiben felkerült – írás azonban alaposan kiverte a biztosítékot. Buvári Márta cikkének állításai köszönő viszonyban sincsenek azzal, amit ma a nyelvtudomány gondol, számos esetben pedig szakmai ismeretek híján is világos, hogy ellentmondanak a mindennapi tapasztalatnak és önmaguknak is. A butaságok kincsestárából szemezgetünk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mik a nyelvjárások?

A szöveg elvileg a nyelvjárások és a köznyelv kapcsolatáról szól – joggal várnánk el, hogy meghatározza, mit nevezünk nyelvjárásnak, mit köznyelvnek. A nyelvtudományban nyelvjárásnak egy nyelv területi változatát szokás nevezni, míg a köznyelv a nyelvnek olyan változata, mely sem területre, sem – kor, iskolai végzettség, műveltség, foglalkozás stb. alapján meghatározható – társadalmi csoportra nem jellemző, „semleges” változat. Mindebből következik, hogy nem lehet igaz az alábbi állítás:

A nyelvjárások megítélése a szakmában is ellentmondásos. Vannak, akik teljesen önálló nyelvváltozatoknak tartják őket.

Abban ugyanis lehet vita, hogy egy közösség által használt nyelv önálló nyelv-e, vagy egy nagyobb közösség által használt nyelv (területi) változata. Abban a pillanatban, hogy egy változatot nyelvjárásnak minősítünk, per definitionem mondjuk ki, hogy nem önálló nyelv. (Az „önálló nyelvváltozat” már eleve homályos szerkezet, hiszen az önállóságot csak más nyelvekhez képest tudjuk mérni, ha viszont valami nyelv, akkor nem nyelvváltozat.) A folytatás sem igaz:

A nyelvjárások elvileg valóban lehetnek önálló nyelv kialakulásának csírái, így különülhetett el egymástól például a cseh és a szlovák nyelv (bár máig megértik egymást.

A valóságban azonban a cseh és a szlovák nem a nyelvjárások távolodásának köszönhetően különült el. A cseh–szlovák határ két oldalán nagyon hasonló nyelvjárást beszélnek, a keletszlovák nyelvjárások viszont a szomszédos lengyel nyelvjárásokra hasonlítanak. Ezzel szemben sokkal élesebb határ van a középső szlovák nyelvjárások és a nyugatszlovák, illetve a keletszlovák között. Ha a nyelvjárások alapján különültek volna el e nyelvek, akkor csak a Szlovákia középső részének nyelvjárásait neveznénk szlováknak, a keleti nyelvjárásokat a lengyelhez, a nyugatiakat a csehez sorolnánk (már ha nem számolnánk külön morva nyelvvel stb.) Annak, hogy a cseh–szlovák nyelv- (és állam-)határ éppen ott húzódik, ahol, annak társadalmi-történelmi okai vannak: leegyszerűsítve arról van szó, hogy a mai Csehország területe Ausztriához, a mai Szlovákia területe Magyarországhoz tartozott. Éppen ezért értelmetlen a következő fejtegetés is:

Ez a magyar nyelv számára nem kívánatos irány, de nincs is esélye. Nem kívánatos és nem is lehetséges, hogy külön szlovákiai, külön kárpátaljai, külön erdélyi és délvidéki magyar nyelv alakuljon ki – nem beszélve arról, hogy ezeknek a területeknek a nyelvjárásai sem egységesek, hanem szerves folytatásai a magyarországi nyelvjárásoknak.

Ha valami nem lehetséges, miért kell nem kívánatosnak minősíteni? Természetesen nem igaz, hogy nem lehetséges, nagyon is előfordulhat. Azt persze lehet mérlegelni, hogy milyen előnyei és hátrányai lennének. Egy előnye biztos lenne a határon túli magyarok számára: megúsznák a magyarországi nyelvművelők zaklatásait. Azt pedig, hogy az, hogy az államhatárok nem esnek egybe a nyelvjárási határokkal, nem akadály, többek közt éppen a cseh és szlovák példán láthatjuk.

A szlovák nyelvjárások (sárga: nyugat-, rózsaszín: közép-, kék: keletszlovák nyelvjárások)
(Forrás: fpv.uniza.sk)

Érdekes módon Buvári egyszerre áll ki az összmagyar köznyelv mellett, illetve hagyná a maga fejlődni a határon túli köznyelvet. A cikkben ugyanis ezt írja:

A palócok nagy része ma Szlovákia területén él, ezért nem befolyásolták őket a magyarországi egységesítési törekvések. A palóc nyelvjárásnak helyi köznyelvi változata is kialakult, sem okunk, sem lehetőségünk nincs befolyásolni.

Ezek szerint a (szlovákiai) palócok nem használói a magyar köznyelvnek? Rájuk nem vonatkozik, hogy az önálló (köz)nyelv kialakítása „nem kívánatos és nem is lehetséges”? Vajon Buvári mit gondol erről valójában? Gondol-e bármit is?

Milyen legyen a köznyelv?

Buvári ezután kifejti, milyennek kell lennie a magyar köznyelvnek, milyen nyelvjárási jelenségeknek van vagy nincs (inkább az utóbbi) helyük a köznyelvben. A diftongusok (kettőshangzók, pl. az ó [o^u] vagy [^uo] ejtése) például Buvári szerint színezi a nyelvet, de a magánhangzók hosszúságában „a helyesírás eligazít”. Az ö-zés (embör stb.) viszont írásban kerülendő, szóban használható. Vajon miben különböznek ezek, hogy éppen ezek a szabályok érvényesek rájuk?

Még cifrább a palócos a-ra vonatkozó „szabály”:

Az á színezetű a hang sokkal inkább elfogadható palóc származású beszélőtől, mint (elvileg) köznyelvet beszélő budapestitől.

Tehát a pedigré alapján dől el, ki használhat egy bizonyos nyelvi jelenséget. Olyan ez, mintha egy „gasztronómiai szakértő” azt mondaná, hogy rendben, akinek az édesanyja cukrosan tálalta a túrós tésztát, az egye úgy, de akinek a barátnője készíti így, és ezért szerette meg, annak nem kellene így fogyasztania. Vagy hogy rendben van az, ha a falusiak járnak táncházba, és azt a táncot járják, amit a nagyszüleik, de egy pesti járjon diszkóba!

Nekik szabad?
(Forrás: Wikimedia Commons / Venusz / GNU-FDL 1.2)

Sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. Buvárinak nem azzal van baja, ha a pestiek palócosan beszélnek. Aki Budapesten „palócos a-t” ejt – ha van ma még egyáltalán ilyen –, az valószínűleg azért teszi, mert felmenőinek német (vagy jiddis) nyelvéből örökölte. Később Buvári le is írja:

A budapesti „nyelvjárásban” sajnos – valószínűleg az eredetileg nem magyar ajkú lakosság elmagyarosodása miatt – az a á-s színezetűvé vált.

Buvári tehát abba a problémába ütközik, hogy két nyelvművelői eszmét kellene követnie: dicsérni a nyelvjárásokat és elítélni az idegen hatást – ám ugyanaz a jelenség lehet nyelvjárási és idegen eredetű is. Nem nevezhető intellektuális invenciónak, hogy ezután azt a megoldást választja, hogy a jelenség nem zavaró (legalábbis „tompított formában” – ez mit jelent?), ha nyelvjárási, ám kerülendő, ha idegen eredetű.

Mivel a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány az ë bevezetésének propagálására jött létre, nem csodálkozhatunk, hogy Buvári szerint az [ë] hangnak helye van a köznyelvben:

A nyílt e és a (zárt) ë hang megkülönböztetése egyértelműen többletérték, ez nyelvjárásokon átívelő és ősi jelenség, a táji köznyelvi változatokra is kiterjed. Fontos szerepe van a nyelvtani rendszerben, igen sok szóban van jelentés-megkülönböztető szerepe ott, ahol ismerik, és csökkenti a sok e miatti egyhangúságot.

Vajon ilyenkor miért nem a helyesírás igazít el? Egyébként a magyar irodalmi nyelv a felső-tiszai nyelvjárásra épül, és abban nem különböztetik meg a kétféle e-t. Nem jellemző a megkülönböztetés a budapesti nyelvhasználatra sem. Az, hogy mi lenne egy nyelvben „(többlet)érték”, egyáltalán nem világos, azt pedig, hogy a megkülönböztetésnek még sincs olyan nagyon fontos szerepe, jól mutatja, hogy a nyelvváltozatok jelentős része (és az írott nyelv) jól elvan nélküle. Ennek ellenére természetesen nem mondanánk olyat, hogy aki használja, szokjon le róla. Buvári persze ebben az esetben is szeretne valamilyen korlátozást:

Csak a túl nyílt, á-ba hajló e-megvalósulást (ä) ajánlatos tompítani.

Érvekkel persze ezt sem támasztja alá, nem is lehet.

Az alak- és mondattani kifogásokat nem vesszük végig, ezekben a szokásos nyelvművelői közhelyek bukkannak fel. Példaként csak egyetlen bekezdést emelünk ki, hogy rámutassunk zavarosságára:

Ide is tartozik a kell legyen, kell menjek formula . Ez erdélyi bevándoroltak hatására – de talán kényelmi okokból is – igen terjed, de nem tiszta szerkezet. Tekinthetjük úgy, hogy a kell, hogy legyen szerkezetből kimaradt a hogy. Ha nem összetett mondatnak tekintjük, (vesszőt sem teszünk), akkor két azonos rangú igei állítmány áll egymás mellett. Szabatosabb a hagyományos és jellegzetes magyar megoldás, a kell + ragozott főnévi igenév: kell lennie, el kell mennem.

Először is nem világos, miért probléma az, ha a hogy kötőszó elmarad. Ez a magyarban számos szerkezetben lehetséges: azt mondta, (hogy) eljön. Ettől még nem lesz a két tagmondatból egy. Ha valamiért mégis így elemeznénk (például az intonáció miatt), a kell legyen típusú szerkezetekben még nem két állítmányról (pláne nem két egyenrangúról!) beszélnénk, hanem egy fő- és egy segédigéből álló összetett állítmányról. Tegyük hozzá: ha véletlenül kialakulna a magyarban olyan mondatszerkezet, melyben két egyenrangú állítmányról kellene beszélnünk, ez semmiképpen nem jelentené, hogy a mondatszerkezet kerülendő. Végül pedig vegyük észre: a szöveg a kell, hogy legyen formával kapcsolatban semmilyen kifogást meg sem próbál felhozni, végül mégis kizárólag a kell lennie forma mellett foglal állást. (Persze az sem világos, miért lenne ez szabatosabb, azaz pontosabb, mint a másik két forma. Mi csak arról tudunk, hogy vannak esetek, amikor éppen a kifogásolt szerkezet egyértelműbb.)

A métely terjesztői?
(Forrás: Wikimedia Commons / Derzsi Elekes Andor / CC BY-SA 4.0)

Távolítva közelíteni?

Vannak a cikkben olyan állítások is, melyekkel többé-kevésbé egyet tudunk érteni:

A tájnyelvek értékeit csak úgy lehet átmenteni, ha közlekedés van a tájnyelvek és a köznyelv közt.

Ha értékek helyett egyszerűen jelenségekről beszélünk, akkor ez a megállapítás legalább annyiban helyes, hogy jobb eséllyel élnek túl azok a jelenségek, melyek bekerülnek a köznyelvbe. (Persze azért ne felejtsük: minden mulandó, a magyar nyelv, sőt az emberiség is.)

Nem mindegy azonban, hogy milyen módon közeledik egymáshoz a köznyelv és a nyelvjárások. Ha ugyanis a nyelvjárásokat közelítjük a mai köznyelvhez, akkor pontosan a nyelvjárási jelenségeket irtjuk ki. A nyelvjárási jelenségek azáltal menthetőek meg, ha beengedjük őket a köznyelvbe. Mivel pedig ugyanazon jelentés kifejezésére egészen különböző eszközök (szavak és nyelvtani szerkezetek) vannak a nyelvjárásokban, és területenként a kiejtési normák is változnak, természetes dolog, hogy ezeket nem fogja mindenki aktívan használni. A köznyelvbe való beengedésüket tehát nem úgy kell érteni, hogy megmondjuk, mely szerkezeteket kell használni, hiszen ezzel más szerkezeteket kiszorítunk a köznyelvből. A nyelvjárási jelenségek átmentésének éppen az lenne az egyetlen lehetséges útja, ha a köznyelvet fellazítanánk, azaz nem akarnánk meghatározni, mely szerkezet használható a köznyelvben. Nyilvánvaló, hogy a különböző formák akkor is különböző körökben lennének használatosak, de megadnánk a lehetőséget, hogy tágabb körben legyenek ismertek. Ha pedig nap mint nap szembesülhetnénk a nyelv sokszínűségével anélkül, hogy közben a formák helytelensége felmerülhetne, akkor azt sem fogadnánk megdöbbenéssel, amikor teljesen idegen formával találkozunk. A nyelvjárási jelenségek továbbélésének tehát éppen annak ellenkezője adna esélyt, amit Buvári művel.