nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Miért tátognak a jelelők?

Hogyan tanulnak a siketek beszélni? Miért mozog sokszor jelelés közben a szájuk? – Szavakat artikulálnak? Hangutánzó hangsorokat produkálnak? Hogyan betűznek le neveket, idegenszavakat? Mennyire természetes jelenség jelelés közben a tátogás? Ezúttal kicsit a jelelés közben – gyakrabban vagy ritkábban – látható szájmozgás és a különféle segédkódok szerepét járjuk körbe.

|  

Mivel a siketek aránya a hallókhoz viszonyítva csekély, ők is egyfajta kisebbséget képeznek a környezetükben, ennek a helyzetnek az egyik következménye az, hogy javarészt a hallássérültek kénytelenek alkalmazkodni a halló többséghez a kommunikáció legkülönfélébb területein. Első olvasatra nyilván furcsa, de a hangzó nyelvek éppúgy képesek befolyásolni a jelnyelveket, mint ahogy az bármely két hangzó nyelv között elképzelhető. A skála széles, az okok változatosak lehetnek. Ideális esetben egyetlen nyelv használói sem hódolnak be egy másik nyelvnek, előfordul azonban, hogy egy nyelv beszélőközössége saját nyelvét ráerőlteti egy másik nyelv használóira, vagy az egyik nyelvnek van egy-egy szavában, esetleg nyelvtani megoldásában valami vonzó, amiért mások átvesznek bizonyos elemeket.

A jelnyelv és a hangzó nyelv viszonyát több tényező árnyalja. Egyfelől sokáig, sok helyütt a halló társadalom nem engedte kibontakozni a jelnyelvet: a siketekre is a hangzó nyelv használatát (is) erőltették, mert úgy gondolták, a beszélt nyelv teszi emberré az embert, a jelelést pedig sokáig primitív mutogatásnak tartották, amely nem alkalmas elvont fogalmak kifejezésére, ezáltal a gondolkodás fejlődését is akadályozza. Ma már tudjuk, hogy ez téves felfogás volt, azonban évszázadokon keresztül hatott a „sok lúd disznót győz” többségi elve. Mindenesetre a hangzó nyelv erőltetése miatt maguk a siketek is gyakran ellenségesen tekintettek a számukra elérhetetlennek tűnő hangok világára, az ezt megtestesítő környezeti hangzó nyelvre. Másfelől viszont a felhalmozott tudás az írott nyelveken érhető el (amelyek a hangzó nyelvek lejegyzett változatai), tehát a tanulási folyamat szerves részévé válik egy vagy akár több hangzó/írott nyelv megismerése is. Jó esetben ez a kölcsönös megbecsülés keretében, erőszakmentesen történik. A jelnyelvhasználó siketek és nagyothallók számára mindenesetre megkerülhetetlen a hangzó nyelvvel való együttélés.

Hogyan tanulnak a siketek beszélni?

A siketség megállapítása után hamarosan, körülbelül fél éves kor után kezdik el a korai fejlesztést a siket gyerekeknél. Manapság a fejlesztés általában hallás- és beszédfejlesztésre összpontosít. A jelenlegi gyógypedagógia ugyanis még mindig szkeptikus a jelnyelven, illetve bilingvis (a két nyelvet egyszerre használó) módon történő korai fejlesztéssel kapcsolatban.

A beszédfejlesztés, a beszédhangok logopédiai kialakítása és begyakoroltatása a speciális iskolákban különböző időben különbözőképpen történt. Kezdetben, még a hallásjavító készülékek megjelenése előtt, sokszor durva eszközöket is bevetettek a jó beszéd elérése érdekében, különféle fémeszközökkel (úgynevezett logopédiai szondákkal) igyekeztek helyesen beállítani a gyerek nyelvét bizonyos hangok előállításához. A különböző hallókészülékek megjelenése után a szurdopedagógusok – azaz a siket gyermekek fejlesztésével foglalkozó gyógypedagógusok – egyre erősebb figyelmet fordítottak a hallásfejlesztésre is, de ez leginkább nagyothallóknak segíthet(ett), mert a készülékek teljesítménye leginkább számukra érzékelhető. A kis hallásmaradvánnyal rendelkező személyeknek, pontosabban siketeknek ezek a készülékek abszolút nem segítettek, ők továbbra sem tudták ezt viselni. Siketek közül ma is csak kevesen hordanak napi rendszerességgel hallókészüléket, aki viseli, annak eleve van egy minimális hallásmaradványa, és elsősorban a jelentősebb külső zajok érzékelésére, tájékozódásként használják – a többséget azonban ezek a felerősített zörejek inkább zavarják, ezért feleslegesnek tartják.

Miért tátognak a jelelők?
Forrás: iStockphoto

A II. világháború utáni évtizedekben már humánusabb megoldást választottak a beszédfejlesztéshez. Például többnyire papírt vagy egyéb eszközt alkalmaztak olyan hangok gyakorlására, amelyekhez a levegőt „látványosan” ki kellett fújni, mint például az [f] hang – ettől a papír meglibbent; a gyertyalángot pedig egy jól sikerült [p] hanggal lehetett eloltani. A [h] előkészítésére alkalmas volt egy tükör belehelése. A hátrább képzett hangokra általában nehezebb volt rávezetni a hallással nem rendelkező kicsiket, ilyenkor a gyermek egyik kézfejét a pedagógus a saját torkára, a másikat a gyerek azonos szervére illesztette, pl. a [k] vagy a [g] esetében, hogy érzékeltesse vele, mi is történik odabent, ami nem látható és láttatható. Mindamellett maradtak még kellemetlen emlékeket előidéző módszerek is. Az [r] hang képzéséhez egy kis hungarocell-golyót tettek be néha a gyerekek szájába. A [sz] vagy [z] hangoknál gyufaszálat vagy fogpiszkálót tettek a gyerekek fogai közé. Ezen kívül sokszor a gyerekek mellkasát, száját, vagy a feje tetejét nyomták be vagy le a hangoktól függően, ilyen módon próbálták rávezetni, hogy hová szívja be vagy vigye le a levegőt. A beszédfejlesztés mindig egy széles tükör előtt zajlott és zajlik a mai napig, mert így a tükörben a beszédet javító pedagógus és a gyerek is látható. A leglelkesebb logopédusok szinte bármit képesek voltak bevetni a siker érdekében: közelről mutatták a gyerekeknek, hogyan-hol áll a nyelvük, a foguk egy-egy hang előállításakor, belenyúltak a gyerek szájába, vagy akár engedték, hogy a gyerek nyúljon be az ő szájukba.

Napjainkban már szinte egyáltalán nem alkalmaznak gyerekek számára kellemetlen, esetleg fájdalmas dolgokat a beszédfejlesztés során. A digitális hallókészülékek megjelenése óta már kizárólag a hallás(maradvány)ra támaszkodva próbálják javítani a beszédet, sajnos azonban még ma sem látni a nagyobb változást, mint korábban. A nagyothallók továbbra is előnyben vannak a beszédtanulásban, a siketek számára a hangok helyes előállítása iszonyúan nehezen megfogható feladatnak tűnik. Gyakorlatra ugyan szert tesznek a hosszú iskolai tréning alatt, azonban felnőttként is sokszor hibásan ejtenek bizonyos mássalhangzókat, de ami ennél is fontosabb, csak nagyon keveseknél sikerül kialakítani egy természetes alaphangot. Sokan fejhangon „sípolnak”, a légzéstechnika hibáiból adódóan beszédük pedig sokszor monoton. Nemzetközi logopédiai fórumokon már lassan több évtizede más trend bontakozott ki: előbb a helyes légzéstechnikát alakítják ki a gyerekeknél (a hasi légzésre építve), majd ezt követi a saját természetes zönge „megtaláltatása”. Csak ez után következhet az egyes magánhangzók és mássalhangzók helyes ejtésének a fokozatos kialakítása. Ennek során is a leghétköznapibb hangadásokból, az úgynevezett testhangokból (sírás, köhögés, tüsszentés) indulnak ki, illetve – amennyiben sikerül épp elcsípni – a gyerek spontán hangadási játékaira (pl. berregés) erősítenek rá. Bizonyos életkorig minden gyerek játszik a hangképző szerveivel, később ez a siket gyerekeknél a visszacsatolás, az élmény hiánya miatt ugyan leépül, ritkábbá válik, de – egyénenként eltérő mértékben, főleg elmélyült játék közben – náluk is felbukkan a berregés (ebből lehet később egy erős [r]) vagy az ajkak beszívása (ez jó lehet egy [f], [v] kiindulópontjának) stb.

A hagyományos gyógypedagógia hívei az utóbbi évtizedekben mégis inkább a CI-tól (cochlerális implantátum) várnak óriási fejlődést a beszédtanulás terén. A külföldi példák azonban azt mutatják, hogy a CI-s gyerekeknek is ugyanúgy hasznos a hangzó nyelvi és jelnyelvi kettős (ún. bilingvális) oktatás, mert a mesterséges hallással támogatott fiatal a hangzó nyelv sikertelen elsajátítása esetén jelnyelven tud majd jobban érvényesülni felnőttkorában, de ha beszéde el is éri az elégséges szintet, sosem válik hallóvá a szó természetes értelmében.

Miért tátognak a jelelők?
Forrás: iStockphoto

A hangzó nyelv tanulásában is sokat segíthet a jelelés, mert jelnyelvi magyarázatok útján magyarázhatók el például a magyar nyelv szabályai. A beszédtanulásnál különösen hatékony módszer az ún. fonomimika használata, amely speciális kézjeleket kapcsol az egyes hangok kiejtésének módjához (erről kicsit részletesebben a következőkben még szó lesz). Ennek a szimbólumrendszernek az alkalmazása révén, ha a pedagógus vagy szülő hibásnak vél egy bizonyos hangot, a megfelelő kézjellel korrigáltatni tudja a gyerekkel, így segíti tehát a beszédfejlesztést, emellett arcmimika is rengeteg pozitív megerősítést küld. A siket gyerekeknél mindenképpen az egyéni képességeik figyelembe vételével kellene a beszédet fejleszteni – a nyelvi képességek és a nyelvi játékosság nagyon eltérő. A nehezebben tanulóknál inkább az írott magyar nyelvet tanítják meg nagyon jól a jelnyelv útján, mert ezzel csak jobban fog tudni érvényesülni a többségi társadalomban, jobban fogják őket elismerni.

Nyelvek a nyelvben

A hangzó/írott nyelvvel való folyamatos együttélésnek egyik lenyomata, hogy bizonyos esetekben a jeleléssel párhuzamosan szavakat, szótöredékeket is artikulálnak. Ez különböző mértékű kódkeveréssel jár együtt. Van, amikor a valódi, úgynevezett „siketes” jelelés mellett épp csak egy kevés artikuláció jelenik meg, de maga a közlemény a jelnyelv szabályai szerint épül fel, a mondatszerkesztéstől az alsóbb nyelvi szintekig minden tisztán ebben az egy kódban marad, az artikuláció csak színezi, a betűk használata pedig a nem lejelelhető elemeket (pl. tulajdonnevek) jeleníti meg. A másik véglet, amikor valaki lényegében egy hangzó nyelv (legyen az a magyar vagy a német) szabályai és logikája szerint építi fel a mondandóját, a jelek csak mellékszereplők – lényegében csak a szavak vizualizálására szolgálnak. Extrém esetben az ilyen „jellel kísért hangzó nyelv” összes olyan nyelvtani elemét is megjeleníti a beszélő (jelelő), amelyeket a természetes jelnyelv nem használ, másféle eszközökkel fejez ki (pl. névelők, különféle toldalékok, igekötők). A két véglet között léteznek a kódkeverésnek átmeneti fokozatai is – amikor hol az egyik, hol a másik nyelv játssza a jelentősebb szerepet az adott kommunikációs helyzetben – az azonban nyilvánvaló, hogy hiába képesek maguk a kódok külön csatornán működni, ha maga az ember nem képes egymással párhuzamosan két kódot tisztán használni. Olyan tehát nincs, hogy valakinek a száján teljesen grammatikus hangzó nyelvi mondatok jönnek ki, miközben a kezével és az arcával teljesen helyesen jeleli ugyanazt a közleményt jelnyelven.

Magának az artikuláció használatának tehát többféle oka lehet:

(1.) A jelelő pusztán a beszélgetőpartneréhez igazodik, és ha a partner nem tudja kellő biztonsággal megérteni a jelnyelvi közlést, a jelelő ezt igyekszik itt-ott hangzó nyelvi elemekkel is megtámogatni. Ilyen esetben ennél mélyebb kódkeverés nem történik, a mondatok felépítése ettől még autentikusan jelnyelvi marad.

(2.) A jelelő eleve kevert kódon kommunikál – mert erre nevelték az iskolában és a családban. Esetleg eleve kevesebb kapcsolata van más siketekkel, azaz az autentikus jelnyelvet használó közösséggel, így nem kapott (vagy csak kevés) ilyen jellegű nyelvi mintát.

(3.) A jelnyelv mellett léteznek különféle kiegészítő kódok, vagy más néven segédkódok is. Az ujjábécé (daktil) valamely vokális-akusztikus nyelv szavainak (általában tulajdonnevek, betűszók) betű szerinti visszaadására szolgáló kommunikációs eszköz, ahol az ujjak a betűk formáit jelenítik meg. ujjábécét minden jelnyelv használ kiegészítőként, de többféle változata alakult ki. Többségében egykezes betűformák vannak, a speciális karakterekre egyes területeken speciális kézformákat találtak ki, de pl. a brit jelnyelv kétkezes betűzést alkalmaz. Hasonló segédkód, ám speciálisan magyar találmány a fonomimika, ennek esetében valamely vokális-akusztikus nyelv szavainak (általában tulajdonnevek, betűszók) betű szerinti visszaadására szolgáló kommunikációs eszköz, a kéz többnyire az egyes beszédhangoknak megfelelő hangképző szervek jellegzetes működésére emlékeztet (pl. E – a tenyér lefelé néz a száj előtt = ajkak széthúzva; N – mutatóujj az orr oldalán = a képzés orrhangzós jellege tapintható). De vannak igen eltérő kivételek (pl. K – úgynevezett ötös kézforma, azaz széttárt ujjak a homloknál, a hüvelykujj érinti is a homlokot = a kakas szó betűje). Ezt a rendszert is érdemesebb tehát egy sajátos konvencionális kommunikációs eszköznek tekinteni, semmint az egyes elemek eredetét keresni. Ezek használatával párhuzamosan (pl. egy név vagy egy idegen szó lebetűzésekor) is gyakori jelenség az artikuláció.

Miért tátognak a jelelők?
Forrás: Szrena Renáta – Kárpáti Árpád Zoltán (FSZK)

(4) A legérdekesebb azonban az, hogy bizonyos esetekben az artikulációs kép pontosítja vagy árnyalja egy jel jelentését, azaz a hangzó nyelv bizonyos mértékben hozzátartozhat a jeleléshez. Ennek mértéke jelnyelvi közösségenként eltérő lehet. Ahol nagymértékben autonóm tud lenni maga a közösség, és az adott jelnyelv helyzete is stabil, sőt presztízse is magas, ott nyilvánvalóan kevésbé van szükség más irányú támogatásra, kellő számban és kellő iramban teremnek új jelek, amikor egy-egy új jelenség felbukkanásával szükségessé válik. Hangzó nyelvek esetében is eltérő, hogy mely időszakban mennyire erős a nyelvújítási tendencia, és mely időszakban befogadóbb idegen nyelvből származó szavakra vagy éppen szerkezeti megoldásokra. A nyelvújítás lehet spontán folyamat (ld. a pár évtizede sorban felbukkanó eszközök és számítástechnikai kifejezések némelyikére létrehozott magyar megfelelő kitalálója nem ismert – pl. honlap, fénymásoló), de lehet akár szervezett mozgalom (pl. a Kazinczyék-féle magyar nyelvújítás). Ahol a jelnyelv használatát korlátozták, ott nem fejlődhetett (még) ki teljesen, így szókészlete is behatárolt, emiatt használói sem igazán érzik elegendőnek a jelelést a kölcsönös megértéshez – ott ez a befolyás erőteljesebb, kevesebb a jel és nagyobb az artikuláció szerepe, amely átsegít a lexikális hiányokon vagy éppen a többértelműség homályán. Néha egyes hangzó nyelvek is inkább „megadják magukat” valamelyik erősebb, a műveltséget is közvetítő másik hangzó nyelv hatásának (legyen az a latin, az angol vagy éppen az orosz). És van, amikor a jelnyelvet használó közösség egy-egy új fogalmi dömping esetében inkább átvesz a hangzó nyelvből elemeket, mintsem, hogy mindenre saját jelet találjon ki. Ilyen jelenleg az amerikai jelnyelv (ASL) vagy a brit jelnyelv (BSL), de ha az utóbbi egy-két évtizedben született kifejezéseket nézzük (informatika, telekommunikáció terén különösen), a hangzó magyar nyelv is erősen angol befolyás alá került.

Az artikuláció ez utóbbi típusával rokon, és minden jelnyelv szerves részének tekinthető az úgynevezett szájgesztikuláció, amikor az ajkak mozgása (sokszor hangképzéssel egybekötve) kvázi hangulatfestő szerepet tölt be – ezeket a közlemény lefordítása során a hangzó nyelvekben sokszor csak külön lexikai körülírással lehet visszaadni. Ilyen például, hogy egy kapu hirtelen nyílt ki („pppá”) vagy szép fokozatosan tárult ki („p-p-p-p”), nagy méretű vagy messze van („ááá”), vagy éppen mozgásban van, működik („prrr”). Ezek a kísérőelemek tehát a hangzó nyelvek hangsúlyozásához, hanglejtéséhez állnak közel. Az ezek által hordozott többletjelentést ugyanis élőszóban éppúgy nem kell verbálisan is megerősíteni, ahogy a jelnyelvet értők számára sem jelent gondot egy-egy árnyalat beazonosítása, ha azonban az élőnyelvi szöveget leírjuk (pl. egy dráma vagy film forgatókönyvének instrukcióiban), akkor már kénytelenek vagyunk további kifejezésekkel pontosítani, körülírni a hangzás elmaradó jelenségének többletét – pl. „mondta indulatosan”, „sóhajtotta ábrándozva” stb.

Miért tátognak a jelelők?
Forrás: Juhász Ferenc – Mongyi Péter

Amikor tehát egy jelelő jelelés közben „tátog”, az nem jelenti azt, hogy ő most a hangzó nyelvet kódolja át kézjelekre, és párhuzamosan futtatja a kétféle kódolást. A jelelésben a kezek mellett az arc – és azon belül a száj is – fontos szerephez jut.

Ideális esetben egyetlen nyelv használói sem hódolnak be egy másik nyelvnek, előfordul azonban, hogy egy nyelv beszélőközössége saját nyelvét ráerőlteti egy másik nyelv használóira, vagy az egyik nyelvnek van egy-egy szavában, esetleg nyelvtani megoldásában valami vonzó, amiért mások átvesznek bizonyos elemeket.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 Szalakóta 2012. október 31. 23:11

Két ember jelelve beszélget egymással. Az egyik tátog hozzá szavakat, a másik nem, de szájgesztikulációt használ. Az egyik halló, a másik siket.

Ugye, hogy nem könnyű kitalálni, hogy vajon melyik melyik?

2 Szalakóta 2012. november 3. 21:08

Azon gondolkoztam, hogy mennyire lehet érthető egy maszkos vagy fátylas jelelő?

Információ
X