-
nasspolya: @Sándorné Szatmári: Miért pont ez a két nyelv? Az illírből főleg csak tulajdonnevek és pár...2024. 10. 10, 07:37 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: A szer szó sokoldalú jelentése a MAI magyar nyelvben amire gondoltam és amiről ...2024. 10. 06, 20:07 Ál- és Tudomány
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Azért inkább a tudományos forrásokat ajánlanám: uesz.nytud.hu/index.ht...2024. 10. 06, 14:26 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 18 Kiegészítés:" Szerintem pontos magyarázatot kaphatunk a "szer" szó ...2024. 10. 06, 14:20 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: Ezt a Wikipédia oldalt hu.wikipedia.org/wiki/Eraviszkuszok úgy vélem érdemes megtekinteni....2024. 10. 04, 08:19 Ál- és Tudomány
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Megint a szótag. Most arról lesz szó, hogyan függ össze a hangok hangossága a szótagban elfoglalt helyükkel. Állatok és különféle városok példáján mutatjuk be, hogy egy szó eleje lehet egy szótag vége.
A nyelvet, hogy megértsük, darabokra bontjuk. A szavak közismerten ilyen darabok, ezekhez egyrészt a jelentésük, másrészt az átrendezési lehetőségek alapján jutunk el (a bemegy például két szó, mert kettéválhat: be nem megy, és a két része felcserélhető: megy be). A szavakat lehet jelentés alapján is tovább bontani: pl. a kutyának, macskának, borznak szavakban elkülöníthetjük a -nak részt, mivel ezek a szavak – jelentésük miatt – a mondatnak azonos helyzetét foglalhatják el. Ugyanezt tehetjük a borznak, borzzal, borzért elejével, a borz-zal, szintén a jelentésük alapján. A szavakat szótagokra is lehet bontani, ahogy már maga a szótag név is sejteti. Azonban ebben az bontásban a jelentésnek már nincs szerepe, ezt kizárólag a kiejtés irányítja. Nézzük, mi alapján választjuk szét a szavakat szótagokra.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
A hangossági sor
Igaz, hogy ugyanazt a hangot lehet hangosabban és halkabban is ejteni, az ugyanolyan hangerővel ejtett hangok közt is hangosságbeli különbségeket érzékelünk. Ezért itt a hangos–halk párt használjuk erre a tulajdonságra. Szokás ezt hangzósságnak, vagy szonoritásnak is nevezni.
A beszédhangok között vannak hangosabbak és halkabbak. Szokás az összes beszédhangot sorbarendezni a leghangosabbaktól a leghalkabbakig. Ennek a sornak a „hangos” felén találhatóak a magánhangzók, míg a másik végén a zöngétlen zárhangok (pl. [p], [t], [ty], [k]), amelyek önmagukban hallhatatlanok, csak úgy válnak hallhatóvá, ha utánuk, vagy előttük ejtünk egy hangosabb hangot (jellemzően magánhangzót). Próbájuk ki! Zárjuk össze az ajkainkat, mint amikor [p]-t ejtünk. Ebből semmit nem lehet hallani. Csak amikor az ajakzárat feloldjuk, és elkezd a szánkból kiáradni a levegő – vagyis elkezdődik a [p]-t követő magánhangzó –, akkor válik a [p] hallhatóvá, akkor ismerjük csak fel, hogy [p]-t és nem mondjuk [t]-t ejtünk. Még amikor látszólag „önmagában” ejtünk egy zárhangot, akkor is ejtünk utána egy rövid magánhangzót: [pö]. (Láttuk, hogy a zárhangoknak a hehezettségére is csak egy szomszédos hang jóvoltából derül fény.)
A mássalhangzók közül a hangosabbak között vannak a [j], [r], [l] és az orrhangok (pl. [m], [n], [ny]). Ezek hangosabbnak számítanak, mint a réshangok (pl. [f], [v], [sz], [z], [s], [zs]), végül – mint láttuk – a zárhangok zárják a sort.
Hegyek, völgyek
A hangosság szorosan összefügg a szótagokkal. Számozzuk meg a most bemutatott hangossági sor tagjait (0: zárhang, 1: réshang, 2: egyéb mássalhangzó, 3: magánhangzó) és ábrázoljuk a szavakat alkotó hangsorokat sávdiagrammon. Itt van például a tanfelügyelő.
Az ábrán öt csúcsot látunk, ezek az öt magánhangzóval esnek egybe. Ebből leolvasható, hogy a szó öt szótagból áll. A szótagcsúcsokat kisebb-nagyobb „völgyek” választják el egymástól, attól függően, hogy hangosabb mássalhangzót (pl. [l]-t), vagy halkabbat (pl. zárhangot) találunk a csúcsot alkotó két magánhangzó között.
Ha a szótagok számát a hangossági csúcsok – és nem a magánhangzók – száma adja, akkor nem zárhatjuk ki azt az esetet, hogy egy szótagban nincsen magánhangzó. A magyarra az ilyesmi nem jellemző, de sok Magyarországon és környékén beszélt nyelvben előfordul, hogy mássalhangzót (pl. [r], [l], [m], [n]) találunk a szótag „csúcsában”. Gondoljuk a cseh krk ’nyak’ (horvát sziget neve is), a szlovák vlk ’farkas’, vagy a német Garten [gartn] ’kert’ szóra. Ezekben a [r], a [l], illetve a [n] hangosság szempontjából „kiemelkedik” a környezetéből, így a szótag csúcsát alkotja. Ebből az következik, hogy egy mássalhangzó úgy lehet szótagcsúcs, ha a szomszédos mássalhangzók hangossága kisebb. Például az angolban a pencil ’ceruza’ lehet [penszl] (a szintén lehetséges [penszöl] mellett), de a lemon ’citrom’ nem lehet *[lemn], csak [lemön], mert a [m] és a [n] hangossága azonos.
Az [æ] a nyugat-magyarországi nyelvjárásokból ismert nagyon nyílt e.
A hangossági sort tovább is lehet finomítani, hiszen például a camel ’teve’ a [kæmöl] mellett ejthető így is: [kæml]; a problem ’probléma’ viszont nem lehet *[problm], csak [problöm], azaz a [m] kevésbé hangos, mint a [l]. Ezzel azonban most nem foglalkozunk tovább.
Különféle állatok
Már korábban észrevettük, hogy vannak olyan szavak, amelyeknek az eleje mintha nem esne egybe egy szótag elejével. Tipikusan így viselkednek a szó eleji [sz]/[z]+mássalhangzó-kapcsolatok. Egy olasz példán mutatjuk be, miről van szó.
A szótag súlyát két tényező befolyásolja: a hosszú magánhangzós szótagok mindig nehezek. A nyelvek egy részében – köztük az olaszban – a zárt szótagok is nehezek. Egy zárt szótag mássalhangzóra végződik: a sí nyílt, a sín zárt szótag.
Az olaszban a hangsúlyos szótag „igyekszik” nehéznek lenni. Ha a hangsúly zárt szótagra esik, akkor ezzel teljesül is a kívánalom: pl. vespa ’darázs’, porco ’malac’, panda ’panda’. Ha azonban a hangsúlyos szótag nyílt, akkor a magánhangzója hosszú, emiatt nehéz a szótag: pl. cane [káne] ’kutya’, topo [tópo] ’egér’, tigre [tígre] ’tigris’.
Nem csak szó belsejére, de az utolsó szótagra is eshet a hangsúly az olaszban (ezt ékezet jelöli): pl. città [csitta] ’város’, scimpanzè [simpance] ’csimpánz’, tabù ’tabu’. Az olasz szavak jellemzően magánhangzóra végződnek, tehát az utolsó szótag nem lehet zárt. Ráadásul egy másik szabály miatt a szó végi magánhangzó hosszú sem lehet. Vagyis ha a szó végére esik a hangsúly, akkor ott egy hangsúlyos könnyű szótag keletkezik, a magánhangzóját nem lehet nyújtani. Mégis nehézzé lehet tenni egy szó végi hangsúlyos szótagot.
Különféle városok
Ha a következő szó mássalhangzóval kezdődik, a mássalhangzó kettőzésével a hangsúlyos szótagunk zárttá válik: città pulita [csittappulíta] ’tiszta város’. A szó eleji mássalhangzó viszont nem mindig nyúlik. Marad rövid pélául a città straniera [csittasztranjéra] ’idegen város’ szókapcsolatban. Mondhatnánk, hogy ez az [sz] tulajdonsága, de nem az, hiszen önmagában az [sz] nyúlik: città santa [csittasszanta] ’szent város’. Mondhatnánk, hogy a mássalhangzó-kapcsolat miatt van ez. A magyarban sem állhat hosszú mássalhangzó egy másik mássalhangzó mellett: a borzzal [z]-je, a sakkról [k]-ja ezért rövid. De az olaszban ez nem így van: città triste [csittattriszte] ’szomorú város’. A legkézenfekvőbb magyarázat erre a jelenségre az, hogy a pulita, santa, triste szavakkal szemben a straniera előtt zárt szótag van, mivel itt az [sz] nem része a szó első szótagjának. Mindez csöppet sem lepi meg azt, aki korábban jól figyelt.
Láthatjuk, hogy a szó eleji [sz] hangossági csúcs, mivel a rákövetkező [t]-nél hangosabb. A korábbiak szerint viszont ebből az következik, hogy az [sz] itt nem tartozhat az őt követő hangokkal egy szótagba.
Ahogy a città straniera [csittasztranjéra] ’idegen város’ esete mutatja, legokosabb azt feltételeznünk, hogy itt nem esik egybe a szóhatár a szótaghatárral, a [-tasz-] szótag átível a szóhatáron. Mivel a [sz] egyébként sem állhat a rákövetkező [t]-vel egy szótagban, arra az elsőre meglepő következtetésre juthatunk, hogy a straniera elején levő [sz] nem egy szótag elején, hanem a végén helyezkedik el.