-
Sándorné Szatmári: @ganajtúrós bukta: 22 A Google szerint további hasonló kifejezések (nem csak iskolában, bá...2024. 07. 23, 16:23 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
ganajtúrós bukta: Régi topik azért válaszolok hátha valaki visszaír... Talán: Szekálás, abuzálás, oltogatás,...2024. 07. 23, 13:34 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: kiegészítés: A nyelvi bizonytalansági tényezők (amik annál gyakoribbak...2024. 07. 01, 08:12 Fantomok a magyar szavakban
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 117 Valóban.. A "Fedje meg!" parancs hosszú gy-vel--->hatása: "megfedd valak...2024. 06. 29, 12:28 Fantomok a magyar szavakban
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Nyilván a sok ostobaság mennyiségével akarsz dominálni. Annyit azért v...2024. 06. 29, 08:35 Fantomok a magyar szavakban
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
![](/media/news-depesmod.png)
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
A „karalábé” szó, bármilyen hihetetlen is, az olasz „cavolo rapa” (kb. ’kelretek’) szóból származik, feltehetően német közvetítéssel, hiszen régebbi német nyelvváltozatokban léteztek [kalarábe], [kel(e)rábe] hangzású alakjai.
Lajos nevű olvasónk kérdése klasszikus témához, az r és az l hangok viszonyához kapcsolódik:
Felmerült bennem egy kérdés, sokszor cserélődött a magyar nyelvben az r és az l betűk használata pl. köntörfalaz korábban köntöl-farol volt. Van köze a raccsoláshoz?
Bár Lajos r és l „betűket” írt, nyilvánvaló, hogy a lényeg az [r] és [l] (beszéd)hangokkal, nem pedig a lejegyzésükre használt betűkkel kapcsolatos. Vajon miért cserélődnek fel egymással néha?
A köntörfalaz történetén kívül is számtalan példa van az [r] és az [l] váltakozására, és nemcsak a magyar nyelvben. Például a karalábé szó, bármilyen hihetetlen is, az olasz cavolo rapa (kb. ’kelretek’) szóból származik, feltehetően német közvetítéssel, hiszen régebbi német nyelvváltozatokban léteztek kalarábe, kel(e)rábe hangzású alakjai. Az ezekben levő [r] és [l] hangok már a magyarban cserélődtek fel (már ahol egyáltalán felcserélődtek, mert vannak nyelvváltozatok, amelyekben ma is használatos a kalarábé alak). Vagy a latinban volt egy főnevekből mellékneveket képző -āl- toldalék, ez található például a május tövéből képzett majális szóban. De ez a toldalék mindig -ār- alakban jelenik meg, ha a tő utolsó mássalhangzója [l], így például a sōl ’Nap’ szóból képzett sōlār- ’nap-, Nappal kapcsolatos’ szóban, amiből a szolárium szó is származik.
Nyilvánvaló, hogy igen közeli rokon hangokról van szó (mindkettőnek a képzésében az a fő mozzanat, hogy a nyelvünk hegye a kemény szájpadlásnak közvetlenül a felső fogsor mögötti részét érinti (az ilyen hangot alveolárisnak nevezzük). Bár ilyen alveoláris hang például a [d] és az [n] is, mégis azt látjuk, hogy csak az [r] és az [l] között van a világ legkülönbözőbb nyelveiben „kavarodás”. Vajon miért? Nézzük meg közelebbről ezeket a hangokat.
A [l] képzésekor a tüdőből kiáramló levegő útját nem akadályozzuk különösebben (a nyelvünk két oldalán nem zárjuk el az útját, ott kiszökhet). Ezt a képzésmódot laterálisnak hívják, bár az [l] esetében a kialakuló beszédhangban egyáltalán nem csak a nyelv két oldalán kiáramló levegőnek van szerepe, hanem annak, hogy a nyelvünk csúcsát a szájpadlásunknak nyomjuk, majd elvesszük onnan, egyszerre nagyobb adag levegőt kiengedve, és így egy picit az úgynevezett zárhangokat imitáljuk. Azért mondom, hogy „imitáljuk”, mert az igazi zárhangok esetében, mint amilyen a [d], teljesen elzárjuk a levegő útját, szoros zárat képezünk (a [d] esetében az [l]-nél kicsit nagyobb területen is, akár a felső fogsorig előrenyúlva), ami a feltorlódó levegő nyomásának hatására szabályosan felpattan, kirobban (ezért hívják a zárhangokat latinosan explozívának, „robbanó hangnak” is).
Sok tekintetben a [n] hang képzése a [d] képzésének és az [l] képzésének a „keveréke”. Ennél ugyanolyan teljes zárat képezünk, mint a [d]-nél, de a levegőt az orrüregünkön át hagyjuk kiszökni, ezért nem torlódik fel a nyelvünk mögött, és nem lesz olyan nyomása, hogy magától felpattintsa a zárat. Ezért mi magunk szüntetjük meg a zárat, ugyanúgy „imitálva” a felpattanást, mint az [l] esetében.
Az [r] képzése nagyon hasonlóan történik. Itt sem zárjuk el teljesen a levegő útját, a nyelvünk két oldalán ugyanúgy kiszökhet, mint az [l] esetében, de ennek az [r] esetében is csak annyi a jelentősége, hogy nem zárhangról van szó. A különbség annyi, hogy az [r] esetében a nyelvünk izommunkája abban merül ki, hogy enyhe felfelé nyomással a szájpadlásunkon tartjuk, de hiányzik a szándékos fellebbentés, a zárfelpattanás imitálásának mozzanata. Ehelyett lazán hagyjuk, hogy a kiáramló levegő utat csináljon magának, eltávolítsa a nyelvünket. Ha olyan feszesen tartjuk a nyelvünket, hogy ezután az rögtön visszaálljon abba a helyzetbe, hogy érinti a szájpadlásunkat, és újra akadályt képezzen a levegő útja előtt, akkor ez többször is megismétlődhet, és pergetett [r] hangot kapunk. Ha csak egy alkalommal történik meg a levegő áttörése, akkor egyperdületű [r]-ről beszélhetünk. Az így keletkező hang pedig nagyon kevésben különbözik az [l]-től: csak annyira, amennyire hallani lehet, hogy a levegő saját maga távolítja el a nyelvünket a szájpadlásunktól, vagy pedig mi magunk mozgatjuk a nyelvünket.
A beszédhangok osztályozásáról már az általános iskolában is tanultunk, megcímkéztük szépen a hangokat, de abban, hogy melyik hangok mennyire közeli rokonai egymásnak, olyan apró részletek is szerepet játszanak, mint amilyenekről itt írtam. A „laterálisnak” nevezett [l] és a „pergetettnek” nevezett [r] között ezek szerint sokkal nagyobb a hasonlóság, mint például köztük és a hozzájuk szintén közel álló zárhang (a [d]) és orrhang (a [n]) között. Mind a karalábé, mind a szolárium esetében két érdekes jelenséget figyelhetünk meg: az egyik, a kevésbé érdekes az, hogy az egymáshoz nagyon hasonló hangok váltakozhatnak egymással. (Például a japán nyelvben beszélőnként és alkalmanként is változik, hogy [l]-t vagy egyperdületű [r]-t ejtenek, jelentésmegkülönböztető szerepe nincs ennek a különbségnek.) Az érdekesebb pedig az, hogy a legkülönbözőbb nyelvekben a hangsorokban az egyforma tulajdonságú hangok egymásutánja szokott érvényesülni (például a magyarban a magánhangzó-illeszkedés ilyen, a hátulképzett vagy elölképzett magánhangzók sorozatát eredményezi), viszont a teljesen azonos hangok sorozatát kerülni szokták a nyelvek (így nem fordul elő a kararábé vagy kalalábé változat, a latinban pedig a sōlālis vagy sōrāris alak.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Lajosnak az [l] és az [r] váltakozásáról a raccsolás is eszébe jutott. A raccsolás szó a hétköznapi nyelv része, tudományos szövegben alig használják, mert az [r] ejtésének sokféle zavarára, más hanggal való helyettesítésére utal. Az, hogy ilyen sokféle módon eltérnek az emberek az [r] alveoláris pergetett ejtésétől, azzal lehet összefüggésben, hogy a pergetés mint képzésmód különleges, majdnem egyedülálló. Az [r]-en kívül csak egy olyan pergetett hangról tudok, amely viszonylag elterjedt a világon, ez a szájüregünk hátsó részén lefelé lógó nyúlvánnyal, az ínycsappal (uvulával) képzett, vagyis uvuláris pergetett hang, mint amilyet a francia nyelvből ismerünk. (A raccsolás leggyakoribb fajtája éppen az, amikor az [r]-t ezzel a hanggal helyettesítik a beszélők.) A raccsolás tehát az [r] hang különleges képzésmódjával függ össze, és persze ez a különlegesség összefügghet más sajátosságaival is. Ha Lajos ilyen távoli összefüggésre gondolt, akkor igaza lehet.