Lajos nevű olvasónk kérdése klasszikus témához, az r és az l hangok viszonyához kapcsolódik:

Felmerült bennem egy kérdés, sokszor cserélődött a magyar nyelvben az r és az l betűk használata pl. köntörfalaz korábban köntöl-farol volt. Van köze a raccsoláshoz?

Bár Lajos r és l „betűket” írt, nyilvánvaló, hogy a lényeg az [r] és [l] (beszéd)hangokkal, nem pedig a lejegyzésükre használt betűkkel kapcsolatos. Vajon miért cserélődnek fel egymással néha?

A köntörfalaz történetén kívül is számtalan példa van az [r] és az [l] váltakozására, és nemcsak a magyar nyelvben. Például a karalábé szó, bármilyen hihetetlen is, az olasz cavolo rapa (kb. ’kelretek’) szóból származik, feltehetően német közvetítéssel, hiszen régebbi német nyelvváltozatokban léteztek kalarábe, kel(e)rábe hangzású alakjai. Az ezekben levő [r] és [l] hangok már a magyarban cserélődtek fel (már ahol egyáltalán felcserélődtek, mert vannak nyelvváltozatok, amelyekben ma is használatos a kalarábé alak). Vagy a latinban volt egy főnevekből mellékneveket képző -āl- toldalék, ez található például a május tövéből képzett majális szóban. De ez a toldalék mindig -ār- alakban jelenik meg, ha a tő utolsó mássalhangzója [l], így például a sōl ’Nap’ szóból képzett sōlār- ’nap-, Nappal kapcsolatos’ szóban, amiből a szolárium szó is származik.

Kalarábé
(Forrás: Wikimedia Commons / Coyau / CC BY-SA 3 0)

Nyilvánvaló, hogy igen közeli rokon hangokról van szó (mindkettőnek a képzésében az a fő mozzanat, hogy a nyelvünk hegye a kemény szájpadlásnak közvetlenül a felső fogsor mögötti részét érinti (az ilyen hangot alveolárisnak nevezzük). Bár ilyen alveoláris hang például a [d] és az [n] is, mégis azt látjuk, hogy csak az [r] és az [l] között van a világ legkülönbözőbb nyelveiben „kavarodás”. Vajon miért? Nézzük meg közelebbről ezeket a hangokat.

A [l] képzésekor a tüdőből kiáramló levegő útját nem akadályozzuk különösebben (a nyelvünk két oldalán nem zárjuk el az útját, ott kiszökhet). Ezt a képzésmódot laterálisnak hívják, bár az [l] esetében a kialakuló beszédhangban egyáltalán nem csak a nyelv két oldalán kiáramló levegőnek van szerepe, hanem annak, hogy a nyelvünk csúcsát a szájpadlásunknak nyomjuk, majd elvesszük onnan, egyszerre nagyobb adag levegőt kiengedve, és így egy picit az úgynevezett zárhangokat imitáljuk. Azért mondom, hogy „imitáljuk”, mert az igazi zárhangok esetében, mint amilyen a [d], teljesen elzárjuk a levegő útját, szoros zárat képezünk (a [d] esetében az [l]-nél kicsit nagyobb területen is, akár a felső fogsorig előrenyúlva), ami a feltorlódó levegő nyomásának hatására szabályosan felpattan, kirobban (ezért hívják a zárhangokat latinosan explozívának, „robbanó hangnak” is).

Laterális nap
(Forrás: Wikimedia Commons / Alexis O'Toole / CC BY-SA 2.0)

Sok tekintetben a [n] hang képzése a [d] képzésének és az [l] képzésének a „keveréke”. Ennél ugyanolyan teljes zárat képezünk, mint a [d]-nél, de a levegőt az orrüregünkön át hagyjuk kiszökni, ezért nem torlódik fel a nyelvünk mögött, és nem lesz olyan nyomása, hogy magától felpattintsa a zárat. Ezért mi magunk szüntetjük meg a zárat, ugyanúgy „imitálva” a felpattanást, mint az [l] esetében.

Az [r] képzése nagyon hasonlóan történik. Itt sem zárjuk el teljesen a levegő útját, a nyelvünk két oldalán ugyanúgy kiszökhet, mint az [l] esetében, de ennek az [r] esetében is csak annyi a jelentősége, hogy nem zárhangról van szó. A különbség annyi, hogy az [r] esetében a nyelvünk izommunkája abban merül ki, hogy enyhe felfelé nyomással a szájpadlásunkon tartjuk, de hiányzik a szándékos fellebbentés, a zárfelpattanás imitálásának mozzanata. Ehelyett lazán hagyjuk, hogy a kiáramló levegő utat csináljon magának, eltávolítsa a nyelvünket. Ha olyan feszesen tartjuk a nyelvünket, hogy ezután az rögtön visszaálljon abba a helyzetbe, hogy érinti a szájpadlásunkat, és újra akadályt képezzen a levegő útja előtt, akkor ez többször is megismétlődhet, és pergetett [r] hangot kapunk. Ha csak egy alkalommal történik meg a levegő áttörése, akkor egyperdületű [r]-ről beszélhetünk. Az így keletkező hang pedig nagyon kevésben különbözik az [l]-től: csak annyira, amennyire hallani lehet, hogy a levegő saját maga távolítja el a nyelvünket a szájpadlásunktól, vagy pedig mi magunk mozgatjuk a nyelvünket.

A beszédhangok osztályozásáról már az általános iskolában is tanultunk, megcímkéztük szépen a hangokat, de abban, hogy melyik hangok mennyire közeli rokonai egymásnak, olyan apró részletek is szerepet játszanak, mint amilyenekről itt írtam. A „laterálisnak” nevezett [l] és a „pergetettnek” nevezett [r] között ezek szerint sokkal nagyobb a hasonlóság, mint például köztük és a hozzájuk szintén közel álló zárhang (a [d]) és orrhang (a [n]) között. Mind a karalábé, mind a szolárium esetében két érdekes jelenséget figyelhetünk meg: az egyik, a kevésbé érdekes az, hogy az egymáshoz nagyon hasonló hangok váltakozhatnak egymással. (Például a japán nyelvben beszélőnként és alkalmanként is változik, hogy [l]-t vagy egyperdületű [r]-t ejtenek, jelentésmegkülönböztető szerepe nincs ennek a különbségnek.) Az érdekesebb pedig az, hogy a legkülönbözőbb nyelvekben a hangsorokban az egyforma tulajdonságú hangok egymásutánja szokott érvényesülni (például a magyarban a magánhangzó-illeszkedés ilyen, a hátulképzett vagy elölképzett magánhangzók sorozatát eredményezi), viszont a teljesen azonos hangok sorozatát kerülni szokták a nyelvek (így nem fordul elő a kararábé vagy kalalábé változat, a latinban pedig a sōlālis vagy sōrāris alak.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Lajosnak az [l] és az [r] váltakozásáról a raccsolás is eszébe jutott.  A raccsolás szó a hétköznapi nyelv része, tudományos szövegben alig használják, mert az [r] ejtésének sokféle zavarára, más hanggal való helyettesítésére utal. Az, hogy ilyen sokféle módon eltérnek az emberek az [r] alveoláris pergetett ejtésétől, azzal lehet összefüggésben, hogy a pergetés mint képzésmód különleges, majdnem egyedülálló.  Az [r]-en kívül csak egy olyan pergetett hangról tudok, amely viszonylag elterjedt a világon, ez a szájüregünk hátsó részén lefelé lógó nyúlvánnyal, az ínycsappal (uvulával) képzett, vagyis uvuláris pergetett hang, mint amilyet a francia nyelvből ismerünk.  (A raccsolás leggyakoribb fajtája éppen az, amikor az [r]-t ezzel a hanggal helyettesítik a beszélők.)  A raccsolás tehát az [r] hang különleges képzésmódjával függ össze, és persze ez a különlegesség összefügghet más sajátosságaival is.  Ha Lajos ilyen távoli összefüggésre gondolt, akkor igaza lehet.